#i71

Sajnálom már a barátaimat, szerintem lassan mindegyikőjük megutál a rinyálásom miatt. Teljesen jogosan hozzáteszem, mert csak annyi a problémám, hogy nem tudok továbblépni. Mindenki szerintem felesleges reménykednem, te úgy döntöttél elhagysz, és nem fogsz visszajönni. Annyira durva, hogy nem így indultunk ennek neki…

 Ma az egész instagram üzenetváltásunkat megnéztem. Csak feltéptem vele az amúgy is gyengén letapasztott sebeimet. Hallani a hangodat egyszerre volt a világ legcsodálatosabb és legfájdalmasabb dolga. De mosolyogtam. Mosolyogtam, mert iszonyatosan boldog voltam akkor. És te is. Többször is mondtad, hogy te csak engem szeretnél boldoggá tenni, és, hogy bármi akadály gördüljön elénk, te küzdeni fogsz. Picit nevetségesen hat most ez az ígéreted, mert az első akadálynál kihátráltál.

Többször írtad, hogy sosem nyíltál még meg ennyire egy lánynak sem. Sőt, mindketten 100%-ot akartunk beletenni ebbe az egészbe, mert még egyikünk sem érzett így soha senki iránt. Annyira különleges volt ez az egész kettőnk között.

 Egyik barátnőm mondta régebben, hogy azért könnyebb a másikat „kitörölni” az életünkből, mert nem akarjuk látni, hogy mással lesz boldog. Rájöttem, hogy én senkit sem töröltem, mert nem fájt a látványuk. Mindenkin már bőven túlvoltam.

Te szépen lassan tetted ezt meg. Először intagramról, majd pár nappal később facebookról… a legjobban a spotify playlist érintett meg mégis. Azzal tűnt az egész olyan véglegesnek. Durvának tartom a módszeredet és nem értek vele egyet. És az a baj, hogy emiatt is reménykedek még. Mert ezek szerint nehéz lenne látnod engem. Ez is táplálja bennem azt a tévképzetet, hogy ennek az egésznek még lehet boldog a vége.

 Sokan mondják, hogy az igazinak nem kell magyarázkodni az érzéseimről. Miatta nem kell majd sírnom, és nem fog boldogtalanná tenni. Mellette nem lesznek ilyen bökkenők. Miután megtaláltam csak boldogságban fog telni az életem.

 Én minden boldogságomat elcserélném rád. Hiszen… te is tudod…