Régi szerelmek tanulsága..
Bevallom, ha rátok gondolok valami furcsa oknál fogva elmosolyodom.
József Attila írta azt hogy "a női szív tömeglakás" és milyen igaza volt. Az én szívemben is éltek már páran. Beköltöztek hosszabb rövidebb időre, vagy csak épp, hogy megszálltak egy éjszakára, de állandó vendég már rég nincs benne. Az előző bérlők emlékei maradtak csak. Van aki vigyázzott rá, és szépítette a lakást, de néha még ő is eltőrt egy-két tányért. De van olyan is aki szétverte a falakat felgyújtotta a függönyöket és mintha minden rendben lenne tovább állt. Hát, hogy adhatnám ki ezek után bárkinek is, ha a festék alatt ott vannak a repedések a falon? Én se költöznék be egy olyan lakásba amit csak a szigszallagok tartanak össze.
Ha lecsukom a szemem még mindig felsejlik milyen volt mikor minden ablakból a muskátlik lógtak és valaki büszkén az otthonának nevezte. Látom ahogy kint áll a teraszon, szívja a cigijét kávét iszik és boldogan integet felém. Aztán mégis csak eszembe jut, hogy most egy kicsi és sötét luk, amit senki se venne ki. Lekuporodok a kanapéra szét nézek a kis szív lakásomban és tudom, hogy csak a függönyt kéne kihúznom és kitárnom az ablakot, de megijeszt a gondolat, hogy ide valakit újra be kell engednem..
