#hpsoc

Nyugatra indultunk el Edinburgh-ból, majd hamarosan északnak fordultunk, és áthasítottunk az öböl fölötti egyik hídon. Korábban még nem láttam ilyet, de mellettünk épp épült egy újabb híd:

Innentől végig észak/északnyugat felé haladtunk, úti célunk egy Invergarry nevű kis falu melletti hostel volt. A lenti térképen látszik, hogy ez már a sok-sok tó (loch) vidéke, konkrétan az Invergarrytól jobbra felfelé húzódó hosszú, keskeny kékség nem más, mint Nessie otthona.

Mivel a késő délutáni órákban indultunk, hamar besötétedett, így lényegtelenné vált, hogy ablak mellett ülök-e. Az út nagyjából négy óra volt, így ennek második felét végül alvásra használtam.

A szállásunk a Saddle Mountain nevű hostel volt, az egészet a HPSoc bérelte ki a hétvégére. Mivel a húsz résztvevőből csak négyen voltunk fiúk, mi kaptuk meg az egyik négyágyas (két emeletes ágyas) szobát.

Az útra kifizetett összegben nem csak az utazás és a szállás költsége, hanem az étkezés is benne volt, első estére pizzát sütött a szorgos lány-vezetőség. Az étkezőben két hosszú asztal volt, ami sajnos csoportos beszélgetésre nem a legideálisabb. Általánosságban elmondhatom, hogy azokkal a helyzetekkel elég nehezen birkózom meg (vagy legalábbis nehezebben érvényesülök), amikor nagy csapatos, hangos ricsajban történő beszélgetős-nevetgélős társalgás folyik. Többnyire az a (logikus) elv érvényesül, hogy minél szűkebb társaságban vagyok, annál jobban értem a többieket, és annál inkább tudok hozzászólni a beszélgetéshez.

Vacsora után a társalgóba szivárogtunk át, ami sok-sok kényelmes fotellel, kanapéval, párnával várt ránk:

Utóbbi képen látszik, hogy volt egy sakktábla is, amire páran egyből rárepültek. Hamarosan én is hozzájuk csatlakoztam, és három a három elleni küzdelem alakult ki. Hatunk közül én játszottam legjobban, így egy idő után kivontam magam a partiból, mert kezdett nagyon egyenlőtlenné válni.

Ekkorra egy nagyobb társaság már lelkesen játszotta a Vérfarkasok (Werewolves) nevű játékot, aminek itthon is játsszák különböző körökben mindenféle változatát. Van, ahol vérfarkasosként, máshol gyilkososként nevezik, és persze széles skálán mozognak a részletes szabályok. Mivel már javában folyt a menet, csupán szemlélőként csatlakoztam, ám így is hatalmas élmény volt (el is döntöttem, hogy a következő fordulóba beszállok). Aki nem ismerné, ez a szócikk remekül összegzi az eltérő szabályokat:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyilkosos

(Apropó, ezt a Wikipédia cikket azoknak is javaslom, akik ismerik a játékot, mert a különleges szerepek terén sok újdonságra és mulatságra lelni.)

De röviden, a lényeg, hogy a részt vevő 5-10 játékos egy falu lakosságát alkotják, akik közül azonban 2-3 vérszomjas vérfarkas, akik a lakosok életére pályáznak. A játékot egy mesélő/játékvezető irányítja, éjszakák és nappalok váltják egymást, ahol éjszakánként (ilyenkor mindenkinek csukva van a szeme) a vérfarkasok “garázdálkodhatnak”, nappal viszont a falu vádat emelhet a gyanús tagok ellen, akik szerintük a lakosság fogyasztásáért felelősek... Megfelelő egyetértés esetén pedig a megvádolt polgár búcsúzik az élők közül. Persze csak a vérfarkasok tudják egymásról a szerepüket, a többiek kénytelenek az éjszakai zörejek vagy társaik nappali viselkedése alapján vádaskodni. A játék vége természetesen vagy a falu kiirtása, vagy a vérfarkasok kiszavazása lehet. Fontos még, hogy a minél élvezetesebb és fordulatosabb partikért számos egyéb “képességgel” rendelkező szerepet is kiosztanak a sima polgárok között. Ezek a szerepkártyák:

Régen táborban is gyakran játszottuk ezt, majd a gimis osztálykirándulásokon többnyire én vezettem a játékot, igen lelkesen. De ez semmi volt ahhoz képest, amit Johnney produkált...

A skót srác bőven több volt, mint játékvezető, a mesélő talán kifejezőbb megfogalmazás. Annyira kreatív és frappáns szövegekkel szőtte át a játékot, hogy mind fetrengtünk a röhögéstől. Hagyományos esetben a reggelek úgy indulnak, hogy a falu ébredező tagjaival közli a játékvezető, hogy XY meghalt, vagy hogy nyugodalmas éjszaka volt, és nem történt haláleset. Johnney (és mint azóta megfigyeltem, általában bárki, aki Skóciában vezeti ezt a játékot) komplett kis epizódokat rögtönzött reggelente, amivel egyrészt alaptalan fricskákkal szórta meg a játékosokat, másfelől egészen a mondókája végéig nem lehetett még csak sejteni sem, hogy mi lesz a végkimenetel. Valami ilyesmire kell gondolni (fiktív angol nevekkel):

“Szokatlanul vörös nap virrad a nyugtalan álomból ébredező falucskánk lakóira. Mind tudjuk, ez milyen baljóslatú jelenség, Jimmy-vel egyetemben, aki már percek óta kétségbeesetten dörömböl Kate ajtaján. Végső elkeseredésében berúgja az ajtót, és a földön mozdulatlanul fekvő Kate-re esik a pillantása. A hátára fordítja a lányt, majd lelocsolja egy pohár hideg vízzel. Jimmy már megszokta, hogy a lányt milyen nehéz felkelteni egy hosszú, részegen átbulizott éjszaka után... Miután Kate, aki nagyon is életben van, összeszedi magát, együtt átmennek barátnőjéhez, Anne-hez. Az ajtót nyitva találják, így rögtön belépnek a házba. Hosszú, vörös csík húzódik végig az előszobától Anne szobájáig... Végigkövetve a csíkot végül Anne mozdulatlan holttestére lelnek - a lány abszurd módon lelte halálát, utolsó erejével megpróbált a falhoz kúszni, de hiába nyújtózkodott, már nem érte el kedvenc Alkonyat poszterét, az túl magasan volt. Itt kellett hát meghalnia, Robert Pattinson szeme láttára...”

A bibi csak az volt, hogy mire végül véget ért a parti, a többség már nem vágyott újabb fordulóra. Így visszatértem a sakkcsapathoz, majd pár parti után ismét feltűnt, hogy egy nagyobb társaság új játékba kezdett, mégpedig a Cards Against Humanity (Emberiségellenes Kártyák) nevű szórakoztató játékba.

Ennek lényege, hogy minden játékos kap egy adag fehér kártyát, amiken kifejezések vannak, majd szépen sorban az épp soron következő játékos húz egy fekete kártyát is (ez többnyire egy hiányos mondat), amit ki kell majd egészíteni valahogy. A fekete kártya szövegének felolvasása után a többi játékos kiválaszt egyet-egyet a saját fehér kártyái közül, ami szerinte a legmókásabban passzol a mondatba, majd a soron levő játékos ezeket mind felolvassa - többnyire nagy derültség közepette. Végül kiválasztja a szerinte legfrappánsabbat, és aki azt adta, az kap egy pontot, majd jön a következő játékos, és így tovább.

Innentől már szép lassan folyamatosan fogyatkozott a társaság (nem, tudtommal nem vérfarkasok miatt), végül az egyik sakkpartnerem mellett kötöttem ki egy kanapén. Sophie walesi lány, nagyon aranyos stílussal, és az egyetemtől a nemzeteinken át hobbikig mindenféléről beszélgettünk, elég hosszasan. Így, hogy kvázi négyszemközt beszélgettünk, gyakorlatilag mindent értettem, amit mondott, ami pláne élvezetessé tette számomra a csevegést. Végül hajnali pár órakor az utolsók között vonultunk el mi is aludni.

Másnap nem volt korai ébresztő, 11-kor terveztünk túrára indulni a környéken. Önkiszolgáló reggelit biztosítottak (tehát toast kenyér feltétekkel és feltétlenül), majd lassan beöltöztünk meleg ruhába a túrához. Két irányba lehetett menni, mindkettőt ki akartuk próbálni, így egy délutáni kirándulás is be volt ütemezve. Gyönyörű napos időben indultunk végül útnak, és röpke egy-két órás utunkon belekóstolhattunk a Highlands természeti környezetébe. Johnney ráadásul mindezt kiltben (skót szoknyában) tette...

Miután visszaértünk, gyors ebéd, majd irány a második túra, ami még látványosabbnak ígérkezett, mert egy Loch és egy várrom is útba esett. Meg pár szarvasmarha. (És Skye szigete sem volt innen túl messze!)

Sietősen indultunk vissza, mert 5-kor kezdődött a Skócia-Wales rögbimérkőzés, ami ott nemzeti sport, ezért a többség nézni akarta. Persze Sophie-n kívül egy walesi sem volt a csapatban, így egy barátnőjét leszámítva mindenki Skóciának drukkolt. Mondjuk az a tény kompenzálta ezt az egyenlőtlen felállást, hogy Wales csapata a többiek elmondása szerint jóval esélyesebb volt - és végül be is jött a papírforma, Skócia alulmaradt a meccsen.

Aznap este mindenféle feltét + tészta volt a vacsora, majd újra a társalgóban kötöttünk ki. Előző nap óta már köztudott volt, hogy nem vagyok csapnivaló sakkjátékos, így a “falkavezért”, Johnney is kihívott egy partira (az ő szavaival, “Na gyere, magyar barátom, játsszunk!”). Szó se róla, bírom a srácot, de azért élvezet volt a nagy magabiztossága után egy félperces suszter mattal rövidre zárni a játékot, nézőink nagy mulatságára. Persze Johnney rögtön visszavágót kért - a többiek már előre kuncogtak és fogadgattak, vajon ezúttal bírja-e fél percnél tovább. Hát, nem bírta. Kicsit változtattam a pontos lépéseken, de lényegében ugyanazt a mattot adtam be neki újra, szegény nem akarta elhinni. Azért egyikünk se vette persze véresen komolyan, végül ő is röhögve gratulált.

Ekkor egy másik lány lépett a színre, a liverpooli Imogen, egy meglehetősen visszahúzódó, csendes (és kicsit fura) teremtés. Mint megtudtam, ő matekot tanul az egyetemen, és hobbiból sakkozik is. Azt is megtudtam, hogy jól. Mármint nem az elmondása alapján, hanem mert az este során játszottunk 4 partit, amiből hármat ő nyert meg (és a negyediket is valójában úgy tudtam csak hozni, hogy egy helyzetet elnézett, ahol döntő előnyt szerezhetett volna). Az ő játéka főként a kezdeti stádiumban volt erős, amikor még sok figura volt a táblán - szinte mindig elvesztettem a vezéremet a parti első felében... A végjátékban már kevésbé volt ügyes, az inkább az én asztalom volt, csak hát van az a hátrány, amin ez sem segít. Nem is értettem, miért látja át kevésbé azt a helyzetet, amikor kevesebb bábu van a táblán, de elgondolkodtató választ adott: azért, mert akkor a meglévő bábuk sokkal több helyre léphetnek. Elmondása szerint ilyenkor én gyakran léptem olyat, amivel megleptem őt, de hát végeredményben mégis csak ő nyert háromszor.

Az este későbbi részében ezúttal vele beszélgettem hosszasan - nagyon megy nekem ez a négyszemközti dolog! Megtudtam róla, hogy otthon tanították a szülei, tehát egyetem előtt nem járt semmilyen iskolába. Ez megmagyarázta visszahúzódó, nem túl szociális beállítottságát is. Beszéltem vele is mindenféléről, végül a matektól nem tudom már, hogy is jutottunk el a Rubik-kockáig. Sajnos ezen az estén nem kerültek elő a tegnapi klassz társasjátékok, csak páran álltak neki karaokézni és Twisterezni.

Másnap korábban kellett kelnünk, mert 10-ig el kellett hagynunk a hostelt. A skót időjárás változékonyságát jól mutatja, hogy az éjszaka alatt tekintélyes mennyiségű hó esett a környéken:

Miután mindenki bepakolt a buszba, még összeálltunk egy csoportképre:

A nap hamarosan kisütött, és ugyanolyan szép napos időben haladtunk hazafelé, mint előző nap. Pontosabban előbb még nem hazafelé jöttünk, hanem a közeli Fort William várának romjait látogattuk meg. (A figyelmesebbek a fenti térképen ki is szúrhatják.)

A hazaúton most végre nem sötétben szeltük át a felföld hegyvidékét, így gyönyörű kilátásunk volt a buszból. Imogen mellém ült, így az út nagy részét végigbeszélgettük, ezúttal főleg a magyar és az angol nyelv, szavak és akcentusok voltak terítéken. Megtudtam tőle, hogy a kiejtésem szerinte leginkább a “városi”, azaz a londoni angolra hasonlít, ez nagyjából az az uniformizált, egységes és letisztult sablon-angol, amit az iskolákban is tanítanak. Ez valamivel kevésbé ízes, mint a rendes brit angol, de nem is olyan “szlenges” hangzású, mint az amerikai.

Na de hegyeket ígértem! És a szövegelést ezennel be is fejezem, mert az út látnivalói mellett eltörpülnek azok a száraz tények, hogy hány órakor értünk vissza az egyetemhez. Remek hétvége volt, remek csapattal, akik elég nyitottak és befogadók voltak velem.

Akit érdekel, itt kedvére böngészhet az összes diákkör között:

https://www.eusa.ed.ac.uk/activities/societies/findasociety/

A belépéshez, a teljes értékű taggá váláshoz minden diákkörnél meg kell váltani egy “igazolványt”, ami egyszeri £3-4 körül szokott lenni jelenlegi aktív diákok számára.

De mi lett végül az én választásom?

A Corvinuson tagja vagyok a CID-nek (Corvinus Informatikus Diákkör), így testhezállónak tűnt, hogy az itteni hasonló érdeklődésű fiatalok közé is jelentkezzek, a CompSoc-ba. A héten már két eseményükre is fogok menni, szerdán egy szemeszternyitó találkozóra, szombaton egy előadás és workshop kombinációra.

Másik választásom már humán irányból közelít... Nem titok, hogy a Harry Potter sorozat meglehetősen elvetemült rajongója voltam mindig is, most pedig történetesen ennek “szülővárosában” tanulok. Ha valahol, itt nem csoda, hogy akad Harry Potter Society, aminek ráadásul már tagja is lettem. A szervezet működéséről, programjairól még bővebben is írok majd, ha saját személyes élményekkel és tapasztalatokkal tudom színesíteni a mesét, de azért az éppen eleget elárul, hogy az egyetemnek saját kviddics-csapata is van (Edinburgh Holyrood Hippogriffs), és rendszeresen tartanak edzéseket a Meadows gyepén. Az edzéseknek pedig van céljuk is, mivel más brit és amerikai egyetemek is állítottak fel kviddics csapatokat, akikkel közösen rendszeresen meccseket és bajnokságokat rendeznek. Maga a Harry Potter Society persze főként a jó társaságról, társasozásokról, kávézásokról híres, egy igazi közösségépítő diákkörként vált ismertté a városban.