Zsomburgh: Zsombor Edinburgh-ban

Hemendex

Igencsak korlátozott szakácstudományom ellenére az utolsó hónapban egészen sok időt töltöttem a konyhában. Mármint összességében, nem egy-egy alkalommal, annyi időm nem lett volna rá. Újonnan felfedezett, megkedvelt és tökéletesített ételemet készítettem el újra és újra, a maga egyszerűségében és laktató voltában - ez nem más, mint a ham and eggs, pontosabban a bacon and eggs:

(A szép, tükörtojásos kinézet a serpenyőben még többnyire megvolt, de a kivétel után inkább ilyen rántotta jelleget öltött. Én mindenesetre imádtam, és a mai napig imádom).

Konyhaszörny

Amennyire gond nélkül telt el az első három, annyira problémásan alakult az utolsó hónap a konyhában. Ezúttal nem a főzésre gondolok, hanem a konyhaszörny pusztítására.

Az első áldozata a mosógép volt. Egyik délelőtt egy rakás szerszámot, alkatrészt és egy romos mosógépet találtam a konyhában. Mint kiderült, két gond is adódott: egyfelől az ajtó zárógombja eltört, így Johannesnek más módon kellett kiszabadítani ruháit, másfelől a mosógép dobja sem volt hajlandó forogni.

Albérletről lévén szó, a tulaj, David intézkedett, és szerelőt hívott. A megadott időpontban én voltam csak otthon, így én fogadtam a szerelőt. A gomb javítása gyerekjáték volt, de kiderült, hogy a dobot forgató, eltört alkatrész egy ritkább darab, és csak a következő hétre ígérte, hogy be tudja szerezni. Én még egész szerencsésen jártam, mert volt mosott ruhán bőven, de például Johannes így kézi mosásra kényszerült a fürdőkádban. Aztán egy hét múlva megérkezett az alkatrész és a szerelő, és újraélesztette haldokló mosógépünket.

A konyhaszörny azonban nem sokáig tétlenkedett. Egyik nap arra mentem ki a konyhába, hogy a konyhaszekrényben tárolt összes cuccom az asztalon áll, csurom vizesen. A konyhaszörny ugyanis beköltözött a mosógépbe, és amint azt elindította valaki, a konyhaszekrényben végigfutó vízvezetékből folyni kezdett a víz, így eláztatva pechemre pont az én polcomat. Ezzel együtt pedig a mosogató is eldugult. Kész katasztrófa, újabb szerelő kell.

Ismét én fogadtam a szerelőt, akivel egy korombeli, talán még fiatalabb srác is érkezett, gondolom gyakornokként. Együtt matatták végig a csöveket, a bojlert, a mosogatót, és közben olyan lezser skót akcentussal beszéltek, hogy küzdenem kellett egy-egy szó elkapásáért is. A szivárgást megszüntették, majd nagy nehezen megértették velem, hogy a dugulás viszont a csatornarendszerben van, a lakáson kívül, így ők nem tudnak mit tenni ellene.

Pár nap után érkeztek a csatornatisztítók. Már-már állandó ügyeletet vállalva őket is pont én fogadtam. Kiderült, hogy a ház csatornarendszere elég régi, és elég sok szilárd törmelék lett belehalmozva, az okozta a dugulást. Hamarosan azonban sikeresen megszüntették azt, és száműzték a konyhaszörnyet a lakásból. Kiköltözésemig szerencsére többet nem lopta vissza magát a házba...

A visszatérő levél

E rövidke történet háttere csupán annyi, hogy (vélhetően mivel az albérletben jó pár bérlő megfordult már) egyre többször érkezett levél egy bizonyos, számunkra ismeretlen névre. Amíg Timnek elege nem lett belőle, és nem alkotott egy ilyen gyönyörűséget:

(Magyarázat: Tim átfirkálta a címzett címét, odaírta mellé, hogy “Return to sender”, azaz küldjék vissza a feladónak, majd odanyilazta a feladó címéhez.)

Happy Birthday Johannes!

Valamikor áprilisban volt Johannes születésnapja, amikorra egy kis bulit szervezett, áthívva német haverjait. Timmel ötleteltünk előtte, hogy lepjük-e meg mi is valamilyen apró ajándékkal, aztán talált is egy remek dolgot: ismerve Johannes foci iránti rajongását, egy sportboltból vettünk egy szurkolói sálat neki az edinburgh-i focicsapat színeiben:

Nagyon örült neki - mármint inkább a kedvességnek, mert ugye nem valószínű, hogy valaha is elmenne egy meccsükre, vagy követné az eredményeiket. Egy kis otthoni iszogatás és beszélgetés után pedig ellátogattunk egy-két pubba, többek közt a kedvencembe, a Holyrood 9A-be is.

Lelakott pénz

Némi magabiztosságot adott, hogy bár itt precizitást és számolást is bőven igénylő feladatokra kellett számítani, a lehetséges feladattípusok ismertek voltak. Tudtuk, mi az a 7-8 feladattípus, amiből majd négy bekerül a dolgozatba, és amiből hármat ki kell dolgoznunk. Sőt, a vizsga előtti héten egy külön konzultációs alkalmat is szervezett a két tanár a King’s Buildings-ben, amire én is elmentem, és ahol a legnehezebb feladattípusokat közösen is átbeszéltük, megoldottuk.

Azt is nagyjából elhatároztam előre, hogy melyik feladatokat fogom biztosan beválasztani, ha lesznek, illetve kipécéztem egy mumust (könyvelési feladat), amit szívesen kihagytam volna. Mivel az egyetemen minden korábbi vizsgafeladatsor publikus, a készülés hevében statisztikát is összeállítottam róla, hogy melyik feladattípusok hányszor kerültek be a vizsgába:

Egy kis segítség az értelmezéshez:

- A két fő témakörből (Financial és Operations Management) 2-2 feladat került mindig a vizsgába - SKIP: felejtős - TEST: oldottam már meg segítség nélkül mintafeladatot (a felkészülés végstádiumában nyilván ez már mindegyik mellé odakerült) - COOL: hah, ebből már profi vagyok - Csillagok: hányszor került be vizsgafeladatsorba

Azért látszik, hogy két típus is kapott “felejtős” jelzést, pedig csak egyet lehetett kihagyni a vizsgán. Némileg megnyugtató módon viszont az egyik csupán egyszer fordult elő vizsgán az elmúlt tíz évben.

Még ha nehezen értelmezhetőek is, azért idedobok néhányat a felkészülési anyagaim, kidolgozott feladataim közül:

Egyszóval bonyolult volt...

A fenti témakörös kis ábrámon a csillagok utáni 0-k jelzik, melyik négy került végül bele az idei vizsgafeladatsorba. Nagyjából a statisztika alapján ezt is vártam, így nem okozott nagy dilemmát, és a könyvelési feladatot (Accounting) elégedetten ugrottam át.

A nagyobb gond az volt, hogy (számomra érthetetlen okokból) a vizsgát tollal, papíron írtuk, míg a teljes félévi munkát számítógépen végeztük. Tudtam hát, hogy precíznek kell lennem, mert míg az Excel egy elírás javítása után minden számolást frissít, a vizsgán a számológéppel kellett varázsolnom ilyen esetben, hogy ne veszítsek sok időt.

És persze kellett is varázsolnom. Az átlátható követelményeknek és az alapos készülésemnek hála minden feladattal tudtam haladni, viszont lassan, és természetesen hibákkal, amiket korrigálni kellett utólag. Fájdalmas volt például egy komplett feladat befejezése után rájönni, hogy reflexből tizedesvesszőket használtam tizedespontok helyett... Maradjunk annyiban, szép nagy tizedespontokká sikerült csak átjavítani a vesszőket. Persze ha nem szinte kizárólag Excelben készülök, talán nem követem el ezt a hibát élesben, de akkor a készülés is sokkal lassabb lett volna.

Összességében akármilyen gyorsan körmöltem, számoltam, varázsoltam, végül látszódott, hogy nem lesz időm minden feladatrészt befejezni, így az értük járó (szerencsére feltüntetett) pontszámok alapján kénytelen voltam priorizálni, hogy a hátralevő idővel minél több pontot szerezhessek. Végeredményben pedig azzal az érzéssel jöttem ki a teremből, hogy mindent meg tudtam volna oldani, ha valamelyest több időt adnak rá, így azonban a legszebb jegyekről nem álmodhattam.

Itt pedig akkor megragadom az alkalmat, és az utólagos tudás birtokában megemlítem, hogy végül 56 pontos vizsgával és összesítésben 55%-os eredménnyel végeztem el a kurzust. Ez alacsonynak tűnhet, de a 65-ös átlaghoz képest (és ahhoz, hogy ez a kevés vizsgaidő miatt nem is a valós tudásomat tükrözte) jónak számít. Plusz a két korábban lehúzott esszém sem tolta feljebb az összpontszámomat. Itthon pedig ez a C minősítés egy 3-as jeggyel ér fel.

Másnap az utolsó vizsgámra is sor került, az Innovation and Entrepreneurism tárgyból. Ennek helyszíne a Holyrood Campus egyik épülete - mint kiderült, sportcsarnoka - volt. Ez elég nagy kontrasztban állt az előző napi igényességgel, de végül is sokunknak kellett egyszerre vizsgáznia. A szokásos egyszemélyes kis padok, rajtuk a bonyolult adminisztrációjú feladatlapok vártak.

Azt előre tudtam, hogy eléggé rizsa-jellegű vizsga lesz - és tényleg az lett. A 6-7 felkínált témából hármat kellett kifejtenünk esszészerűen, és tanulva előző napi időproblémámból ezúttal felváltva írtam szinte egy-egy bekezdést a három esszéhez. Végül nem is az idő lett a döntő tényező, amit tudtam, leírtam. Őszinte leszek viszont: ennyi idő távlatából sajnos az esszékérdéseket még homályos foszlányokban sem tudom felidézni.

Az eredmények pedig: a három esszém 63-50-56 pontos lett (átlag: 56), a kurzus eredménye pedig 60%, vagyis ez már B-nek, azaz 4-esnek számít.

És végül egy még szebb hír: a legelső vizsgám (The Economics of Corporate Strategy) eredménye 70 pont lett, összességében épp egy 70%-os teljesítményt adva, ami pedig már az A3, azaz az “ötös alá” jegy megfelelője.

Ahogy fent írtam, a vizsgák utáni felszabadultságban elkapott egyfajta ballagás-érzet is. Ami pedig keveredett azzal a gondolattal, hogy hiába a nagy szabadság, kintlétem fő célja mégiscsak bevégeztetett, befejeződtek a tanulmányaim - tehát a kint töltött időm is vészes fogyásnak indult. Ezen felbuzdulva hirtelen sokkal fontosabbá vált, hogy a hátralevő egy hétbe még minél több programot tudjak belezsúfolni, minél több mindent pipálhassak ki a bakancslistámon. És ehhez még az időjárás is kedvezett...

Bár hivatalosan csak a döntősök kaptak díjat (a győztes egy mini biliárdasztalt, a második egy 20 font értékű kupont), kiderült, hogy az állandó gyakorlópartnerem, Theo lett a másik ági elődöntő-vesztes, így nem a jutalomért, csak az eredmény kedvéért megküzdöttünk a képzeletbeli bronzéremért - ráadásul valamiért a 10 forduló során sosem kerültünk össze egymással, így a gyakorlások után ez volt az egyetlen éles küzdelmünk. Úgy döntöttünk, hosszabb meccset játszunk, hogy kevésbé múljon a szerencsén az eredmény - végül pedig 5-3-ra győzni tudtam. Így a sorsolás némi szerencséjével és koncentrált játékkal a bajnokságbeli ötödik helyemen kettőt is javítottam a döntő fordulóban.

A döntő érdekesen alakult, mivel mint kiderült, egyik fél sem igazán vágyott egy mini biliárdasztalra, pedig az volt a győztesnek szánva. Mivel az furcsán jött volna ki, ha szándékosan mindketten a vesztésre játszanak, megállapodtak, hogy bárki is nyer, megcserélik a díjakat. Persze azért valakinek így is muszáj volt hazacipelnie a nagy csomagot...

Azóta nem játszottunk Theóval sem, de a hosszú kihagyás után felvetettem, hogy snookerezzünk egyet - mivel a Teviot-ben van egy snookerasztal is, amit bár már láttam korábban is, még soha életemben nem játszottam rajta. És hát hol máshol lenne stílusosabb kipróbálni, mint a biliárdjátékok őshazájában! Egyben ez volt az utolsó alkalom, hogy megmérkőztünk, mivel ő a jövő héten hazautazik Kínába nyárra.

Az első tapasztalatok:

Az asztal nagy. Baromi nagy. A képek vissza se tudják adni. Amikor az egyik végéből a másikba (netán átlóban) próbálsz lökni, el se látni a célgolyóig... Kezdem még jobban csodálni a profikat, akik milliméteres pontosságra is képesek ilyen messziről.

Ugyanakkor vagy a posztó, vagy a golyók anyaga (esetleg felülete) más, mint a biliárdnál, mert sokkal “gyorsabb” az asztal - azaz sokkal lassabban lassulnak a golyók, könnyebben siklanak rajta. Ez nem csak kompenzálja a nagyobb asztalon megtett nagyobb távokat, de szinte túl gyorsnak - vagy legalábbis erő-érzékenynek (mint a Skywalkerek) - lehetne mondani a lökéseket. Aki ráérez erre, az mesterien tud játszani az erővel, de mi sokszor azon kaptuk magunkat, hogy bálteremnyi méretű asztal ide vagy oda, a golyónak egy erősebb lökés akár a hosszabb fal mentén is adott jó pár ide-odát. Ami viszont érdekes, hogy bár a hagyományos biliárdgolyóknál kisebbek a snookergolyók, a már említett angol biliárdgolyókkal megegyezik a méretük - legalább ehhez nem kellett újra átszoknom.

Eddig csak tévében láttam valódi snookert, profi játékvezetővel, itt viszont a magunk bírái voltunk, és a biliárddal ellentétben igen összetettek a szabályok, ráadásul Theo sok mindent mint kiderült, rosszul tudott. Na meg a pontokat sem a tévéképernyőn számolta egy gép, hanem nekünk kellett abakuszoznunk:

Bár nem tartom mérvadónak, végül 2-1 re nyertem a meccset. Az viszont egyértelmű volt, hogy egy snooker-állás ilyen hatalmas asztalon elég nagy problémát okozott mindkettőnknek, és ilyenkor hibáinkkal szorgosan gyűjtögettük egymásnak a pontokat...

Mindenesetre remek játék, a biliárdnál nagyságrendekkel nagyobb kihívás, határozottan élveztem. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben lesz még közünk egymáshoz.

De elsőként a vállalati stratégiákkal vettem fel a harcot. Annyit lehetett előre tudni, hogy 6 esszékérdést kapunk majd, ebből két általunk választottat kell kifejteni összesen 2 óra alatt. A felkészülésben nagyon nagy segítség volt, hogy a tavalyi-tavalyelőtti kérdések és megoldókulcsok publikusak voltak, és minden kérdéshez tartozott egy szöveges visszajelzés is, hogy átlagosan hogyan birkóztak meg a feladattal a tanulók. Mivel pedig a tananyag nagyjából 6-8 fő témakört fogott át, az esszékérdéseket mindkét korábbi feladatsorban meg lehetett feleltetni ezeknek - tehát nagyjából hasonlóak voltak. Ezen felbuzdulva főként a megoldókulcsok alapján tanultam, hogy az ott részletezett, pontot érő elemek mindenképpen berögzüljenek. A szöveges válaszokból olyan trükköket lehetett ellesni, mint hogy többnyire pluszpontot ért, ha ábrákkal vagy konkrét céges példákkal rukkoltunk elő.

Egy kicsit a korábbi statisztikákról, mert hogy azok is publikusak voltak: bár ne feledjük, hogy itt minden tárgyból egy próbálkozás van csak, a buktatás emiatt kevésbé gyakori. E tárgyból konkrétan a két év alatt 47-nél alacsonyabb pontot nem osztottak ki (100-ból), pedig 35 alatt van bukás - tehát még közelébe se került senki. Persze a másik véglet is ugyanúgy elérhetetlen, akárcsak a beadandóknál: egyik évben 80, másikban 86 pont volt a legjobb eredmény.

No, felkészültünk, megönbizalmasodtunk, irány maga a vizsga! Csak hogy jól elbizonytalanítsanak minket, egy eddig ismeretlen épületbe írták ki a vizsgát, a Holyrood Campus Outreach Centre nevű tömbjébe. Azért én mindent elkövettem a biztonságért (a dupla ébresztőóra ilyenkor alap), és időben oda is értem a 9:30-kor kezdődő vizsgára.

A terembe jó negyed órával kezdés előtt engedtek be, és már rögtön elég professzionális látvány fogadott. Kis egyszemélyes asztalok, rajtuk rendezett kupac papír - mint kiderült, névre szóló vizsgalapokkal. Kabát-táska a terem egyik végébe, aztán vonatozás a sorok között, saját név után kutatva. Aztán még komolyabbra fordultak a dolgok, mert nekiláttunk a temérdek adminisztrációnak. Kétféle jelenléti papírt is ki kellett töltenünk az adatainkkal és a tárgy adataival, amiből az egyik azt igazolta, hogy megjelentünk a vizsgán, a másik pedig a vizsga végén igazolta, hogy dolgozatot is leadtunk. A feladatsor is már az asztalon pihent, azt egyelőre félretettük, jöttek a vizsgafüzetek. Mivel két témáról kellett írnunk, rögtön kettőt kaptunk, 12 oldalnyi vonalazott lap volt bennük (ki a franc ír annyit, még vázlatokkal vagy piszkozattal együtt is?). A borítón ismét fel kellett tüntetni pár adatot, de itt már anonim módon ment a munka, csak a vizsgázási azonosítónkat használhattuk. Aztán jött a trükk: a borítólapok jobb széle egy pár centis sávban perforálva volt, itt kellett megadnunk a személyes adatainkat az azonosításhoz. Majd a perforálás mentén visszahajtani, és az ott lévő ragasztócsíkhoz ragasztani - így adataink eltűntek, és csak a perforálást letépve lehetett hozzáférni. Gondolom, javításnál először majd anonim módon kell kijavítania és lepontoznia az oktatónak, majd utána “törheti fel a pecsétet”, hogy az eredményeket felvigye az elektronikus rendszerbe. Végül pedig a borítólapokra még a jelenléti ívünkön levő egy-egy matricát is fel kellett ragasztani, ami szintén a vizsgaazonosítónkat és egy vonalkódot tartalmazott.

Miközben adatokat töltögettem, és ügyködtem a ragasztással, rá kellett döbbenjek, hogy bárhogy erőlködök is, egy azonosítókód körmölése közben képtelen vagyok egy szót is megérteni a párhuzamosan elhangzó szóbeli instrukciókból. De azért nagyjából követtem a többiek cselekedeteit - itt még szabad volt puskázni.

Azt mondanom sem kell, hogy alig lehetett bármit az asztalunkhoz vinni, még az is korlátozva volt, hogy milyen márkájú és típusszámú számológépeket használhattunk - vicces módon az én jó öreg Casio-m legálisnak minősült. Viszont még ennivalót (pl. csokit) sem lehetett magunkkal vinni.

Öt perccel a kezdés előtt végeztünk a rengeteg adminisztrációval, és kezdetét vette egy számomra egyetemi vizsgáktól idegen, nagyon-nagyon néma öt perc. Otthon szerintem csak érettségi és nyelvvizsga alkalmával fordul elő, hogy ilyen csendben várakozzon a társaság.

Amikor nekiállhattunk, gyorsan elkezdtem végigfutni a kérdéseket. Első kérdés: erre számítottam is, ez remek, ez lesz az egyik! Második kérdés: na, ez is várható volt, ez is kézre áll, meg is vagyunk! Harmadik-negyedik-ötödik kérdés: háááát akár ezeket is választhatnám. Hatodik kérdés: újratervezés, ez az eddigi legjobb!

Végül az 1-6 páros gyönyörű keretes szerkezetére esett a választásom, így az értékteremtés-versenyelőny-profit témakörből, illetve a vállalati szerepkörök szétválasztásáról (tulajdonosok + menedzserek) értekeztem. Előbbinél külön megörültem, hogy tudok ábrát is és céges példát felhozni. Utólag eltöprengtem, hogy lényegében 6-ból 5 kérdésre bőségesen megfelelő választ tudtam volna adni, talán még az utolsóhoz is. Vicces, mert korábban ezt a fajta vizsgáztatást azért dicsértem, mert hasznosabbnak tartom alaposan elmélyedni néhány téged érdeklő témában, mint mindenből bemagolni valamit, hogy átmenj, aztán két nappal később mindent elfelejteni - én viszont most “túlságosan” felkészültem, ezért nem volt egyszerű elhatározni magam két téma mellett...

Fontos, hogy a hagyományokhoz híven pontosan a napján rendezik meg a két ünnepet, rugalmasság nélkül, még ha az a hét közepére esik is. Idén pont szerencsésen jött ki, hogy április 30-a szombati nap volt - persze a szervezők szempontjából szerencsésen, mert ha minden igaz, az idei volt az elmúlt 30 év legnagyobb létszámú Beltane-je, a tavalyi 7 500 résztvevőt jócskán túlszárnyalva.

Bár október végén nem voltam még itt, hogy a Samhuinn fesztiválba belekóstolhassak, a Beltane-ről semmiképp nem akartam lemaradni, nagyon kíváncsivá tett. Így a jegyemet is elég hamar megrendeltem, amit aztán postán küldtek ki. Ez pedig itt az elérzékenyülés helye: volt azért valami különleges abban, amikor először levelem jött ide az edinburgh-i albérletbe, Mr Zsombor Fekete névre címezve. Ráadásul itt a hagyományos ajtós-levélbedobó-nyílásos módon jön délelőttönként a posta az előszobaszőnyegre.

Szóval este nyolc előtt nem sokkal elindultam a Calton Hill felé. A Samhuinn-nal ellentétben ezt nem egy utcai felvonulás keretében, hanem hagyományosan a város szívében emelkedő dombtetőn rendezik. Hallomásból úgy tudom, hogy régen egy ideig az Arthur’s Seat-en tartották, de azért ez elég merész húzásnak hangzik - pláne éjszaka fel- és lejutni onnan.

Az előre váltott jegy ellenére is elég hosszú ideig tartott a bejutás, több mint fél órán keresztül araszoltunk felfelé a domboldalban végighúzódó sétányon. De közben a város és a naplemente panorámájában gyönyörködhettünk.

Nos igen, pogány hókuszpókusz ide vagy oda: az előző napokban végig azon agyaltam, vajon elmarad-e a fesztivál, mivel vagy 4-5 napja masszív skót (értsd: hideg, szürke, szeles, esős, jégesős) idő uralkodott. Aztán mintegy varázsütésre április 30-án napsütésre ébredtem, ami néhány felhőtől eltekintve kitartott estig. Azóta ezt még egy lépéssel meg tudom toldani: a fesztivál éjszakáját követő reggelen szinte ütemszerűen ugyanaz a borongós esős idő tért vissza, ami előtte volt...

Fontos, hogy e fesztivál kapcsán nem egy “aktív” időtöltésről beszélünk, tehát ide az ember nézni megy, nem szó szerinti értelemben részt venni. A teljes programot több, összesen 300 főnyi lelkes, önkéntes hagyományőrző csoport nyújtja, változatos produkciókkal, de persze alapvetően az ünnep közös menetévé összekomponálva.

A hivatalos program szerint is csak naplemente után kezdődött a fesztivál, így addig körbejártam az előkészülő produkciókat. Mint megtudtam, a dombtetőn több külön állomást kerítettek el, ahol a műsor egyes elemei zajlanak majd. A továbbiakban többségében idegen (akár korábbi évekből származó) fotókra szorítkozom, hogy a látványt és a hangulatot jobban vissza tudjam adni.

A megnyitó ceremónia az akropolisznál zajlott, egy hatalmas “tűzszobor”, azaz tűzalakzatok meggyújtásával.

Itt bemutatkozott az ünnep “főszereplője” is (nem, nem a tűzre gondolok): a May Queen (”Május Királynő”):

Az ő vezetésével pedig a mind jobban besötétülő dombtetőn elindult egy hosszú, elég vegyes menet, hogy az állomásokat végigjárják.

Meg kell jegyeznem, örülök a szervezők sikerének, de kegyetlenül sokan voltunk, elég kis helyre összezsúfolódva. Gyakorlatilag lehetetlen volt testközelből követni az eseményeket, így számomra az sem tudott kellően átjönni, hogy a teljes műsor valójában egy rituális “történetet” mesélt el, pedig biztosan érdekes lett volna.

De azért a legelső alkalommal gyorsan kapcsoltam, és nagyon hamar, a legrövidebb úton az első “kifutóhoz” siettem, amíg a többiek az akropolisztól induló menetet figyelték, így a második sorba tudtam még tömörülni, mielőtt a valódi tömeg megérkezett volna. Viszont a többi produkciót csak messzebbről tudtam követni. Azonban még a háttértörténet híján is látványos volt, amit láttam. Nemsaját képekkel:

Elég vegyes volt a résztvevők stílusa és öltözéke...

...már akin volt elegendő ruha. A fő, vonuló társaságtól függetlenül egy másik csapat, akiket a tömeg csak “red naked people”-nek hívott (”meztelen vörös emberek”), az éppen szabad állomások kifutóit felváltva használva helyszínként törzsi zenével és táncokkal, dobolással, koreografált és kevésbé koreografált bolondozással szórakoztatta a tömeget - és mint nevükből kiderül, testük teljes egészében vörösre volt festve, és többségük ágyékkötőn kívül nem viselt más ruhadarabot (a nők sem). Fotók szintjén itt most érjük be ennyivel:

Aztán egy hatalmas máglyát is raktak, talán annak alkalmára, amikor a May Queen győzelmet arat a Green Man, azaz a zöld ember felett(?):

A műsor nagyjából hajnali egyig tartott, és mint hangsúlyoztam, a kerettörténet ismerete ugyan kivett az élményből, ám így is látványos és érdekes volt.

Végezetül, bár sajnos a telefonkamera és az éjszakai programok kombinálásának eredménye elég sok kívánnivalót hagy maga után, összeállítottam egy montázst a saját fényképeim és videóim felhasználásával:

Tényleg nem kispályás “sportokról” beszélünk, alapvetően mind erőpróba jellegű (persze a sikerhez technikásnak is kell lenni). Van itt minden, hatalmas kőgolyók emelgetésétől és dobálásától a kőkalapácsvetésen és kötélhúzáson át a “magasdobásig” (utóbbi alatt azt értem, hogy egy rövid láncra kötött nehéz tömböt kell egy jó pár méter magas rúdugró léc fölött áthajítani, a léc alatt állva közvetlenül. De a leghíresebb és legjellegzetesebb versenyszám kétségkívül a “rönktaszítás” (Zsombor-féle szabad fordításban, az eredeti caber toss megnevezésből):

A fenti képsoron elsőre úgy tűnhet, hogy a szoknyásbácsi azon igyekszik, minél messzebbre hajítsa a cölöpöt - de ez becsapós! A valódi pontozásnak egyetlen szempontja van: a rönknek a lehető legegyenesebben kell állnia, miután átbucskázott a túlsó (nem kézben tartott) végén. A maximális pontot az éri, ha pontosan 12 óra felé mutat a fadarab.

A következő helyen hosszabban időztünk, mivel az igazi kilátáshoz egy 20 perces hegymenet vezetett a busztól. Ez a helyszín az Old Man of Storr nevet viseli. Valójában ez egy jellegzetes sziklaoszlopot (vagy oszlopokat) takar, de a mi irányunkból nézve teljesen belesimult a mögötte magasló sziklás hegyoromba. Más szögből nézve az Isle of Skye legjellegzetesebb képét láthattuk volna, valami ilyesmit:

Ám tőlünk így nézett ki:

Ezért nem is felfelé volt érdemes nézni, hanem le és körbe, a gyönyörű panorámára. Az alattunk húzódó Loch Leathan tóra...

...vagy balra tekintve a tengerre, és szemben a sziget-sávon túl húzódó skót anyaföldre:

A teljes megállóra bő egy óra volt szánva, 15-15 perces túrával fel és le, illetve fél óra fenti nézelődéssel kalkulálva. Sokan azonban nem számítottak rá, hogy lefelé egy kevésbé szapora tempóval tovább tart visszaérni, így az indulás időpontjában még vagy 10-15 ember szállingózott lefelé a hegyről. Pechükre a kanyargós, szerpentines ösvényre a busztól tökéletes kilátás nyílt, és előkerült egy addig nem látott tárgy is: túravezetőnk egy síppal próbálta futásra ösztönözni őket. Részben sikerrel - a buszból nézve egy szigorú tesióra komikus látványa volt figyelni, amint egy-egy sípszóra kocogni kezdenek, majd újra ráérősebbre veszik, egészen a következő sípszóig...

Persze a szigorú menetrendnek csak az volt a célja, hogy minden helyre legyen időnk eljutni, amit a szervezők beterveztek. Azért le a kalappal a csapat előtt, hogy másfél napig egy percet sem csúsztunk meg - még a reggeli kiköltözéskor sem!

Ez után még közelebb merészkedtünk a tengerparthoz - ami a sziget keleti oldalán többnyire meredek sziklafal. Így megálltunk a Mealt Fall nevű vízesésnél is, ami a világ azon kevés vízeséseinek egyike, ahol a víz közvetlenül a tengerbe hull alá:

Ettől egy köpésnyire egy másik vízesés is található, a Lealt Falls, ahol azonban nem a vízesés maga a látványos, hanem a hatalmas szakadék, amit az idők során kivájt magának:

A következő és egyben utolsó skye-i megállónk Portree városában volt, amit nevezhetünk a sziget “fővárosának” is 2500 fős lakosságával. Mivel ebédszünethez érkeztünk, szinte mindenki, így mi is a legkézenfekvőbb megoldást választottuk, egy fish&chips-et az öböl színesházas-utcájában:

Itt még a nap is kisütött, és olyan meleg lett, hogy skóciai tartózkodásom alatt először (paradox módon épp itt, a legészakabbon) pólóra vetkőztem. A továbbinduláskor is csak azért kellett visszahúznom a pulcsit, mert a buszon ment a légkondi...

Hazaindultunk, búcsút véve ettől a mesés tájtól. A visszaúton már nem nagyon álltunk meg, csupán Fort William-ben tartottunk egy Morrisons-szünetet. És természetesen, mivel a teljes hétvégi kirándulás során megtettünk vagy 500 mérföldet, ennek a “500 miles” című nótával állítottunk emléket:

Ezt követően a visszaút a mozié lett: elsőként a Braveheart (A rettenthetetlen), majd a Made of Honor (A boldogító talán) című filmeket tűzte műsorra a Morris TV. Előbbi itthoni körökben is ismert film, utóbbi pedig bugyutasága ellenére arra kitűnően alkalmasnak bizonyult, hogy egy kis skót folklór-bemutatót nyújtson számunkra.

Apropó, Morris. A teljes túrán ő volt az egyetlen sofőrünk, emiatt szigorúan be kellett tartani a brit törvények által előírt pihenőidejét. Kötve hiszem, hogy ez elég lett volna neki, mert a visszaúton (Palik után szabadon) “agyabeteg” tempóban szelte a felföldi utakat...

A felföld déli feléhez közeledve megtudtuk, hogy a mi buszunk - a többséghez igazodva - Edinburgh-ban áll majd meg először, és csak utána viszi haza a glasgow-i keveseket. Bár az visszaút útvonala alapvetően megegyezett az odaútéval (nincs túl nagy választék a felföldet átszelő utakból), így Falkirk-ön át rövidítettünk. Ha pedig Falkirk, akkor kaptunk még egy ráadás látnivalót, és elsuhantunk a Kelpik (The Kelpies) mellett. A harminc méter magas fém lófejszobrok tövében - mielőtt naplementére hazaértünk volna:

A következő állomás valahol a szép semmi közepén volt, hogy a híres skót felföldi marhákat (tényleg ez amúgy a hivatalos nevük) testközelből is megszemléljük:

Túravezetőnk számára a testközel fogalmát az etetés takarta:

Éééés röpke emelkedő utat követően ismét leparkoltunk, ezúttal a Loch Garry panorámájában gyönyörködni:

Ja igen, panorámájában:

De most kicsit kezdünk besokallni szerintem a sok tótól loch-tól, úgyhogy következő megállónk egy kastély, ami...

...egyszerre három loch mellett fekszik. A pontosság kedvéért, három loch találkozásánál, ráadásul (mivel már valóban közel járunk a szárazföld határához) ezek egyike ún. tengeri loch (miért nem öböl akkor már?), amit a levegő erős sóssága is alátámasztott. Ez az ott fotózott térkép mutatja, miként fekszik a vár három loch mellett egyszerre - pirossal a várat karikáztam be, sárgával pedig a hidat, ahol a nagy fehér pacaként jelzett Skye-ra lehet áthajtani:

Ez tehát az Eilean Donan Castle, ami nem véletlenül viseli a “Skócia legtöbbet fotózott vára” nevet (én is hozzájárultam most, nem is kevéssel!):

Mint látszik, épp apály lehetett, mert híd jelenleg legfeljebb azt a funkciót tölthette be, hogy ne csöpögős algákon kelljen megközelíteni a várat. Ahova viszont mi végül nem mentünk be - fizetős is volt, és állítólag kívülről nagyságrendekkel több és szebb volt a néznivaló. És el ne felejtsem, ezt a várat érthető hatásvadász okokból a Trónok harca intrózenéjére közelítettük meg.

A túra egyetlen rendes csoportképe is itt készült - sajnos hozzám ténylegesen csak ez az egy darab jutott el:

Aki bújt, aki nem, jöhettek! Lehetne is keresni a képen, de én tényleg ügyes voltam. Segítek:

Mit is lehetne mondani erre? Jelentem, feltaláltam a fordított kiretusálás fogalmát: senkinek az arcát ne takard ki, csak azét, akit pont szabad lenne mutatni!

De minket most Skye szigete vár, úgyhogy robogjunk át a sárga karikás Skye Bridge-en!

Ez utunk legészakibb pontja, ha nem számítjuk a szigeten belüli körtúrát. Ekkor azonban még nem hatoltunk be a sziget mélyébe, mivel a híd tövében fekvő parányi falucskában, Kyleakin-ben táboroztunk le. A szállásunk a Saucy Mary (a szó minden értelmében pikáns) nevű hostel volt - és egyúttal itt találkoztunk először a második busszal (illetve ők akkor indultak tovább az imént bemutatott vártól, amikor mi odaértünk).

Elsőként elfoglaltuk a szobánkat - pontosabban először megtaláltuk azt, mivel ilyen cseles elterelések voltak a lépcsőfordulóban minden szinten (nem, az ott szemben nem ajtó, hanem fal):

A négy fős szobán (két emeletes ágy) két ázsiai sráccal osztoztunk. A túravezetőinktől (igen, mert itt már a másik busz ténylegesen női idegenvezetője is bejött a képbe) kaptunk egy tanácsot, hogy a hostel saját pubjában kizárólag nekünk felszolgálnak vacsorára néhány kedvezményes árú fogást is, mert amúgy a szélességi fokok növekedésével az isten háta mögötti sziget felé az árak is nőnek... Sőt, még élő zenét is ígértek!

Ám még vacsora előtt, a világosságot kihasználva elsétáltunk a falu déli végében levő kis várromhoz:

Az odaúton ezúttal nem úsztuk meg a cuppogós talajt:

De a kilátás gyönyörű volt, visszanézve a falu felé (a híd is megbújik a háttérben):

A visszaúton pedig kiderült, hogy nem csak mi ketten voltunk magyar ajkúak a kiránduláson. Egy erdélyi lány köszönt ránk, aki már korábban meghallott minket beszélni. Megálltunk beszélgetni egy kicsit, és ahogy az ízes magyarját hallgattam, azon merengtem, hogy vajon minket miként hallhat egy anyanyelvi angol vagy skót.

A vacsorát a javaslatnak megfelelően a Saucy Mary pubjában fogyasztottuk el, szinte elsőként értünk oda, mert a többség még a hídhoz is tett egy rövid sétát. Kényelmesen felszolgálták alapanyagjaira szedett burgerjeinket, ami a legkedvezményesebb ajánlat volt. Azonban mire a fizetéshez értünk volna, már kényelmetlenül nagy tömeg gyűlt össze a kis bárban, úgyhogy külön kaland volt a pulthoz keverednünk, hogy fizethessünk - talán fél óránál valamivel hamarabb sorra kerültünk. Hát hiába, kis túlzással megduplázhatta a falu lakosságát a mi kétbusznyi kirándulócsapatunk...

Azért a hídhoz való sétáról mi sem mondtunk le, és ekkortájt épp a naplementébe trafáltunk bele:

Azt is hangsúlyoznom kell, hogy bármennyire idegesítően rövidek voltak is a nappalok, amikor tél közepén Skóciába éreztem, áprilisban már (ráadásul az óraállítás után) annyit hosszabbodtak, hogy Skye-on például csak este 9 körül sötétedett be teljesen. Amikor viszont ez bekövetkezett, az valóban koromsötét volt. Nem is tudom, láttam-e már ilyen totális feketeséget, szinte nulla fényszennyezéssel. Ironikus, hogy az éjszakában halványan derengett a híd sziluettje - de nem sötéten, pont hogy világosabb volt a mögötte lezuhant fekete függönynél, pedig semmi kivilágítása nem volt.

Na, ugorjunk vissza az elejére. Az április kilencedikei hétvége elejére.

Dáviddal együtt befizettünk egy kétnapos, buszos kirándulásra, ami a skót felföldön (Highlands) keresztül egészen az Isle of Skye szigetig vitt minket, majd vissza. Az itteni árakhoz képest is kimondottan kedvező, 90 fontos jegy tartalmazta az utazás és a szállás (+reggeli) költségeit, de mivel a “programok” főleg pazar tájak jól megnézései voltak, egyéb belépő vagy hasonló nem adódott ehhez hozzá. Nekem ez valójában a második highlands-i utam volt, de az Isle of Skye (és több más, útba eső látványosság) számomra is ismeretlen terep volt.

A kaland korán kezdődött, a lakástól fél órás sétára volt ugyanis a gyülekező, szinte a vár lábánál. A 8 órás indulást pedig ahogy írták, szigorúan be is tartják. Dáviddal fejtegettük, hogy vajon hányan leszünk, én a korábbi jegyvásárlós tapasztalatok (és az ebből kikövetkeztethető hatalmas kereslet) alapján 2-3 buszra minimum számítottam. Először majdnem felszálltunk egy másik buszra (más csapatok is gyülekeztek ott, és egy sorban álló lány szemrebbenés nélkül bólogatott, hogy igen, ez az Isle of Skye-i csoport), de végül rátaláltunk a saját társainkra. Hát nem voltak sokan. És miután egy gyors névellenőrzés után sorban felszálltunk a buszra, a hátralevő időben is csak szállingóztak felfelé az újabb arcok, míg végül úgy indultunk el, hogy jó pár üres hely maradt körülöttünk.

Beköszönt az idegenvezetőnk, mint a tavasz, egy iráni utazásszervező srác. Igazából azt csak később tudtuk meg, hogy iráni, ránézésre (és az akcentusa alapján) a spanyoltól a kolumbiain át az indiaiig terjedtek a tippjeink. Ha pedig a hangja szóba került... az akcentussal önmagában semmi gond nincs, de valamiért minden alkalommal erőtlen fejhangon szólt bele elsőre a mikrofonba (egy “olrájt gájz”-sóhajzással), és érezhetően nem szándékosan - a sóhaj után pedig szépen visszaereszkedett a normál hangszínhez. Egy-egy nagyobb szünet utáni megszólalásakor meglepetten kezdtük el kémlelni a busz elejét - hát van egy másik idegenvezetőnk is, egy nő? Ja, nem, most már megint rendes hangon beszél.

Amúgy nagyon jó arc volt - ezt a szememben már azzal kivívta, ahogy a buszsofőrünket bemutatta: a nagydarab Morrisról csak annyit mondott (lefordíthatatlan szóvicc):

“He’s called Morris. Just like Morrisons, but without any sons.”

Megj.: A Morrisons egy itt népszerű üzletlánc, kb. mint a Tesco. Azért kiderült, hogy Morrisnak mégiscsak van fia, de ez már mellékes.

A visszaúton idegenvezetőnk készített amúgy egy buszos szelfit (hát igen, ha már az elején borítottam a képek szigorú kronológiáját, öntsünk olajat a tűzre):

Upsz. Spoilereztem a képpel, hiszen láthatóan szinte tele van a busz. Mi is történt akkor?

Szedtünk fel még párat az utcáról. Na jó, nem akármilyen utcáról, hanem a glasgow-i egyetem elől. Mint kiderült, nem jártam messze a sejtésemmel, ugyanis két busz alkotta felföldhódító seregünket, amit meghirdettek edinburgh-i és glasgow-i diákok számára is, 1-1 buszt indítva a két városból. Ám mivel a jegyértékesítésnél nem kötötték ki a fele-fele arányt, végül többen jelentkeztek Glasgow-ból, úgyhogy első állomásunk a szomszéd nagyváros, az örök rivális Glasgow lett, hogy feltöltsük a többlettel a mi buszunkat.

Így elmondhatom, hogy már Glasgow-ban is jártam. Amely valóban, ahogy az előbb hangsúlyoztam, történelmi idők óta rivalizál a fővárossal. Ez megnyilvánul sportban, az emberek előítéleteiben, de még hivatalos utakon is: az edinburgh-i Calton Hillen álló emlékmű, a National Monument of Scotland nem szándékosan, archaizálásból néz ki olyan romosnak.

Miután építése túllépte a költségvetést, a glasgow-i önkormányzat állítólag felajánlotta, hogy besegít, és átvállalja a befejezés költségeit (elvégre skót, és nem edinburgh-i emlékmű, nemde?), ám a főváros ezt presztízskérdésnek tekintette, és nem fogadta el az ajánlatot. Egyéb forrás híján az emlékmű azóta is félkészen áll...

Vissza a (megtelt) buszhoz. Idegenvezetőnk azt is elmondta, hogy nagyjából 30-40 percenként állunk majd meg, és a délutáni órákban érünk Skye szigetére. Elsőre feleslegesnek hangzott az ilyen gyakori megálló, de hamar kiderült, hogy ez nem pisiszünetet takar: egyszerűn ilyen gyakran értünk egy-egy látványossághoz.

Glasgow-tól észak felé fordultunk, és ahonnan rögtön kezdődik a Felföld, kezdődnek a loch-ok. Mert skótosan így hívják a tavakat, így is nevezik el őket. Mint Loch Ness, ahova sajnos ezúttal nem tértünk ki (túl nagy kerülő lett volna), ám akik megjárták, többnyire úgy nyilatkoznak róla, hogy csupán a leghíresebb loch, nem a legszebb. Utóbbinak többnyire a Loch Lomond-ot szokás tartani - ami történetesen közvetlenül Glasgow fölött terül el (mivel az egyik legnagyobb loch is egyben), így az első “pisiszünetet” a szép-szép partján tartottuk. E megfogalmazás nem véletlen, akadhat olyan, akinek ismerősen cseng a Loch Lomond című dal és annak refrénje (”on the bonnie, bonnie banks of Loch Lomond”):

(Hmm, eddig vajon miért nem próbáltam normálisan beágyazni a videókat...? Sebaj...) Amúgy a videón a dalszövegben nem elírások vannak, csak a skótos (és néhol régies) szójárásokat, kiejtéseket próbálják visszaadni.

De még a zene említése sem véletlen! Túravezetőnk azzal színesítette az utazást, hogy egy-egy hely mellett elhaladva, vagy ha megállni is terveztünk, akkor hozzá közeledve néhány háttérinformációt, érdekességet is elmondott a helyről, sőt, ha akadt valami jellegzetes zeneszám, ami ahhoz kötődött, azt is lejátszották a buszon. Így jött a Loch Lomond-dal is.

Mielőtt folytatnám a képekkel, még egy gyors kanyar vissza a loch szóhoz. Ennek a kiejtése egyáltalán nem egyezik meg a lock szóval (”lok”), hanem egy annál recsegősebb-fröcsögősebb “kh” vagy “rh” hangra végződik. Pont mint a holland g hang (hah, ezért ejti ki olyan könnyedén a holland lakótársam, Tim a tavak neveit!), esetleg a francia r-hez tudnám még hasonlítani.

Érdekesség, hogy ha most megkérdezném, Angliában miként nevezik el a tavakat, mindenki egyből a lake szót mondaná. Helytelenül. Legalábbis a statisztikák szerint csupán az USA dúskál lake-ekben, Angliában alig akad. De ne aggódjunk, van helyette megannyi kreatív szinonimájuk, így az állóvizek többnyire ...water, ...mere vagy ...tarn neveket viselnek.

A Loch Lomond partján fekvő kis falucskában, Luss-ban álltunk meg nézelődni, és bár elég felhős időnk volt, kellemes hangulata volt a helynek.

Innen elég keskeny, tóparti utakon haladtunk tovább északnak. Pont amikor belekezdtünk annak fejtegetésébe, hogy ezen a nagyjából egysávos (mármint konkrétan egy, nem kétszer egy) úton vajon mi történne, ha jönne szembe egy nagyobb jármű, egy hatalmas kamionnal találkoztunk. Volt egy kis dudálgatás, tolatás, centizés, de Fiúvalrendelkező Morris ura volt a helyzetnek. És elhaladtunk túravezetőnk kedvenc sipkás kis hegye mellett is:

Következő megállónk egy jóval kisebb tó, a Loch Tulla mellett volt, ahonnan erre havas a hegyekkel szegélyezett tóra remek kilátás nyílt. És paradox módon, ahogy egyre jobban beettük magunkat a zord skót Felföldbe, egyre többet sütött ki a nap.

Majd ezután egy lápos szakaszt követően...

...újra hegyek közt találtuk magunkat, és végighaladtunk azon az A82-es úton, ahol a Skyfall egyik látványos jelenetét is forgatták (a videóban 1:14-től):

(Természetesen az Adele-féle Skyfall sláger zenéjére vonultunk.)

Apropó, hegyek-völgyek, még egy kis angolozós kitekintést megejtenék:

A Sir Hugh Munro báró által 1891-ben összeállított lista alapján Munro-nak nevezik Skócia minden 3000 lábnál (kb. 915 méter) magasabb hegyét (és Munro-top-nak az ilyen magas kiegészítő hegycsúcsokat). Jelenleg 282 Munro-t és 227 további Munro-topot tartanak nyilván, és az évi számtalan haláleset által is jelzett veszélyek ellenére máig népszerű sport az ún. Munro-bagging, az összes csúcs megmászása. Bár az említett báró maga is hegymászó volt, ő végül nem jutott fel mindre, ám mások nagyobb sikerrel jártak: a gyorsasági rekordot pedig egy olyan férfi tartja, aki kevesebb mint 40 nap alatt mászta meg őket. Mindet. Sőt, továbbmegyek: a hegyek közti távolságok megtételéhez nem használt semmilyen motorizált járművet, hanem biciklizett és kajakozott...

Kanyarodjunk vissza a kanyargós utakhoz, ugyanis érkezünk a felvidéki hegyek-völgyek legszebbikébe - amit mellesleg már a HP-s kirándulásomon is volt szerencsém látni: a Three Sisters tripla hegycsúcsára gondolok. Mivel itt egy völgyben halad az út, egy panorámakép a legszemléletesebb:

Középen a “három nővér”. A skót időjárás ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, a völgybe érve esni kezdett, de szerencsére amilyen gyorsan jött, úgy ment is, és a kis pihenő végére napos képeket is lőhettünk.

Következő megállónk ismét olyan hely volt, ahol már megfordultam - noha én akkor Fort William-ben a vár romjait néztem meg, ezúttal viszont a belvárosban álltunk meg ebédszünetet tartani. Dáviddal végigböngésztük a főutca pubjainak, éttermeinek kínálatát, de mivel volt még otthonról hozott elemózsiánk is, végül csupán egy sörre ültünk be a The Great Glen nevű, a túravezetőnk által is ajánlott pubba. Egy kis sörözés közbeni gyönyörű, napos kilátás:

Na és persze maguk az italok:

Middle Meadow Walk - ahol a Meadowsból az egyetemre érünk

Teviot Row House - kívülről

Debating Hall, Teviot Row House - a táncos mulatságok és közösségi programok kis bálterme

Biliárdterem, Teviot Row House - ahol a verseny zajlott

Cockburn Street

Victoria Street - a kétszintes utca

Skót nemzeti harcos a Royal Mile-on

George Heriot’s School, a Greyfriars Kirkyard temetőből nézve - a Roxfortot ihlető magániskola

National Monument of Scotland, Calton Hill - a dombtetőn álló félkész skót parthenón

Zsombor, Calton Hill - a dombtetőn álló teljesen kész cserediák (innen nézve a feje mögött tornyosuló Arthur’s Seat csak pár hüvelykkel magasabb nála...)

Kilátás a Calton Hill tetejéről, a víz változatos kékjeivel

Arthur’s Seat - a csúcstámadás előtt a jeges szélben szó szerint arcunkra fagyott a jókedv

Arthur’s Seat - a ködbe vesző csúcskő

Arthur’s Seat - a kerek domb sikeres lovagjai

Arthur’s Seat - hős Kutyaszelídítő Dávid lovag

Arhur’s Seat - a köd miatt csak ereszkedés közben fedte fel magát a város

...de a városba érve már gyönyörű tavaszi napsütésben szálltunk le a villamosról.

Persze nem kellett sokat várni, hogy ismét gyülekezzenek a fellegek...

...ami elsőre csak távoli fenyegetőzésnek látszott. Így kis kerülővel nem is hazafelé vettük egyenesen az irányt, hanem tettünk egy kitérőt az óbelváros felé. A Royal Mile-on viszont elkapott minket a valaha volt leghevesebb eső, amit itt kint tapasztaltam. Azért ebben így is érezni kell a relativitást, mivel egy átlagos otthoni nyári zápornak felelhetett meg, itt mégis a szitáló, szemerkélő eső dominál többnyire.

Mondanom sem kell, végül rövid úton mégis hazamentünk inkább - hogy ott konstatáljuk az újra kisütő napot... Még jó, hogy a télre legfeljebb a hazaút fagyos szele utalt csupán!

Sokáig várat magára - Castle of Edinburgh (Edinburgh-i Vár)

A pénteki programot alaposan elterveztem, hogy minél hatékonyabban mutathassam meg vendégemnek a város fő látványosságait. És ha nem is fényes napsütéssel, legalább esőtlenséggel kedveskedett nekünk egész napra a skót időjárás.

Ami a szervezést illeti, mivel jó előre tudtam már, hogy Dávid meglátogat az ittlétem során, bizonyos programokat (sok időt és/vagy pénzt igénylőeket) szándékosan elhalasztottam. Azzal tisztában voltam, hogy egy edinburgh-i látogatás nem lehet teljes értékű a vár nélkül, de én ráértem, így gondoltam, bevárom Dávidot, hogy ne kelljen duplán megjárnom.

Pénteken reggel elsőként elidegenvezettem őt a központi campus, a George Square látványosságai felé, betérve a Teviot House-ba is. Néhány egyéb látnivalót követően pedig visszaértünk oda, ahol előző nap abbamaradt a városnézés, a Royal Mile-ra. Ennek a végében, a dombtetőn tornyosul a vár.

Még a bejárat előtt egy nagy, üres térre érünk, ami az évente megrendezett híres katonai parádé, a Military Tattoo helyszíne is.

Valamint így néz ki az augusztusi parádé idején, rögtönzött stadionná alakítva:

A vár belülről hatalmas és tágas, több kiállítás is helyet kapott benne (pl. koronaékszerek vagy épp börtön), néhány kép ízelítőnek:

A kilátás is pazar:

Hordókerülés whisky-vel - The Scotch Whisky Experience (A Skót Whisky Élmény)

A vár tövében, közvetlenül a Royal Mile elején található ez a hely, ahol a skót whisky rejtélyeibe vezetik be a résztvevőket, kóstolással egybekötve. A program időpontfoglalásos, mivel csak korlátozott létszámú csapat tud egyszerre részt venni. (A fotók egy része itt internetről származik.)

Indulásnak egy “barrel ride” (hordómenet) keretében háromszemélyes, hordószerű kocsikba szállítottak be. Ezek a kocsik aztán síneken vonatoztak végig pazar díszletek között, mintha mi magunk lennénk a whisky alapanyaga, ami végigmegy a feldolgozás teljes folyamatán. Közben kivetítőkön egy cilinderes férfi magyarázta a készítés lépéseit.

A hordókból kiszállva egy teremben folytatódott a program, ahol idegenvezetőnk tovább ismertette a skót whiskyk mibenlétét.

A skót whisky alapanyaga lehet mind maláta, mind gabona. A készítés kevésbé érdekfeszítő folyamatán túl azt is megtudtuk, hogy Skóciában ötféle whisky-lepárlóüzem létezik régiók szerint bontva - ezek ezen az ábrán láthatóak (az Islands-i nem igazán külön ül el az Islay típustól):

Ami még érdekesebb, hogy mindegyik fajtának van egy jellegzetes egyedi illata/íze - ezt pedig egy szagmintán meg is tapasztalhattuk, kaptunk ugyanis egy ilyen papírt, aminek négy sarkán a négy jelentősebb whisky-típus szagmintája illatozott.

Hogy röviden miképpen lehet őket jellemezni? A Lowlandnek citrus, a Highlandnek vanília, a Speyside-nak banán, az Islaynek pedig erősen füstös beütése volt.

Az alapfogalmakat tisztázandó, a kizárólag egy lepárlóüzemben előállított malátawhisky neve a “single malt”, ám ennél gyakoribb (és többnyire maga a Scotch Whisky kifejezés is ezt takarja) a kevert, azaz “blended” whisky, ami többféle lepárlóhely komponenseit egyesíti. Ami mindegyikben közös, hogy a Scotch Whisky címet a legalább 3 éven át tölgyfahordóban érlelt ital kaphatja csak meg.

Végül pedig térjünk rá a kóstolásra! A teremben mindenki előtt így festett az asztal:

A négy szín a fent ismertetett négyféle single malt whiskyt jelképezte (középen pedig a blended-et), és kóstolópoharunkat arra kellett helyeznünk, amelyiket meg kívántuk kóstolni. (Hozzáteszem, egy másik, jóval borsosabb árú belépővel automatikusan mind az ötből lehetne kóstolni.) Miután kiválasztottuk (Dáviddal szándékosan különbözőre, a Lowlandre és a Speyside-ra esett a választásunk), átvonultunk a “kóstolóterembe”. Ami egy hihetetlenül impozáns helyiség volt: körös-körül whisky-palackok borították a vitrineket, néhány tükörrel és egy hangulatos, visszafogott világítással lenyűgöző hatást keltett.

Végül megcsodálhattuk az exkluzív whiskyk gyűjteményét is, ahol olyan ritkaságokat tárolnak, mint a királynő számára ajádnékba készített whisky egyik üvegét, aminek - mivel kereskedelmi forgalomba soha sem került - felbecsülhetetlen értéke van.

Sőt, ezúttal az oktatónk egy összesített statisztikát is publikált az esszékről:

Angolul nem tudók kedvéért:

A hallgatók száma a kurzuson: 55

Átlagos pontszám: 63

Legmagasabb pontszám: 74

Legalacsonyabb pontszám (a késedelmi pontlevonások nélkül): 47

Lehet, hogy még azzal a 80-as álomhatárral is messzire lőttem, ha ezúttal senki nem ugrotta meg - egyszóval én teljesen elégedett vagyok a 61 pontommal.