#holloko

Nógrádsipek -> Hollókő -> Bableves csárda: 26 km

Kutyagolás: főnév, jelentése: olyan séta, amihez semmi kedv nincs.

Erre a szakaszra ismét el tudtunk csábítani barátokat, így négyen küzdöttünk meg a kilométerekkel. Míg K, Lilla és én sétáltunk, addig Gábci kutyagolt. Tőle tudjuk azt is, mit jelent egyáltalán kutyagolni, miután beavatott minket valahol a Dobogó-tető környékén.

Mivel sejtjük, hogy többet ők sem tartanak velünk (azaz talán 10 év múlva :) ), így egy nap alatt lényegében megkaptak mindent; volt hőség, fülledt meleg, bogarak, szúnyogok, iszonyat sár, eső, szél.

A célban hagytuk az autót, és egy nagyon rendes úriember segítségével jutottunk el Nógrádsipekre. Ez a rész megoldhatatlan lett volna tömegközlekedéssel így négyünknek, ezért írtam pár szállásadónak és az alsótoldi önkormányzatnak, vállal-e bárki arrafelé fuvarozást e szép szombat délelőtt. Szerencsére vannak jó arc emberek.

Fél 10 körül kezdtünk neki, rögtön pazar sárral indítottuk a Remete-hegy nyergéig, ami azért nem rövid táv. Bár rövidnadrágban voltunk, úgy is nagyon melegünk volt. Sokan mondják, hogy lényegében “kimaradt egy évszak”, megkezdődött a karantén a nagykabátos időszakban, most meg hirtelen nyár van. (Mi a karanténtúráink alatt azért részesültünk a kellemes tavaszból is szerencsére.)

A nyeregből tettünk egy gyors és aránylag rövid kitérőt a Dobogó-tetőn lévő geodéziai mérőtoronyhoz, mert olvastam, hogy itt van az egyik legszebb kilátás az egész Cserhátban. Arra mondjuk valamiért nem számítottam, hogy létrán kell felmászni a kissé rozzant állapotban lévő torony tetejére, és mint létrafóbiás, nem is vállaltam be. De szerencsére a fiúk felmentek, így lett fotó:

Miután erőt gyűjtöttünk, és megnyugtattam őket, hogy “mindjárt” itt van Hollókő, újult kedvvel vágtunk neki. A sáros részekhez betársult a dzsindzsa is, bár csak mértékkel, és a csalán sem pofátlankodott rá az ösvényre, csak a széléről figyelt minket.

A tűző napon egy árnyékmentes, ám nagyon szép dombot másztunk meg, ahol végre icipici szamócát is tudtunk csipegetni.

Hollókő picit csalódás volt mindenkinek azt hiszem. Bár sejtettük, hogy emberhordák járnak majd mindenfelé, de rossz volt, hogy igazunk is lett. Már reggel gyanús volt, hogy nem lesz az igazi, miután a fuvarunk azt mondta: “Hollókőt elég egyszer látni.” 15 évvel ezelőtt láttam is, de nem sokra emlékeztem már.

Tény, hogy szép az Ófalu rész, nagyon gondozott, nagyon... turistabarát. A vár is tetszett, ott is eltöltöttünk egy kis időt. Azt beszélik, felújították valamikor az elmúlt években. De aztán ennyi, többet nem nyújt, csak emiatt nem éri meg a környékre utazni. De így, a környéken túrázással egybekötve már egész jó ötlet.

Jócskán benne voltunk már a délutánban, és még hátra volt egy laza tízes. Meg egy kis felfelé haladás, leereszkedés. Hogy is mondják... lógott az eső lába. Valahol villámlott, és egyre közelebbről jött a dörgés. Azért bíztunk benne, hogy megússzuk, de most nem sikerült. A másnapi (vasárnapi) pesti özönvízhez képest alig esett, de azért több volt, mint szemerkélés.

Felkaptuk az esőkabátokat, és kutyagoló társunkra is adtunk egy egyszer használatosat. Felsőtold és Alsótold között jártunk fél úton, arra készülve, hogy ha nagyon durván szakad, keresünk a faluban egy fedezéket.

Kedvünket persze nem szegte az eső, vidáman siettünk át a nyílt mezőn, remélve, hogy semmi más nem “villanyozza fel” fáradt testünket. Mire beértünk Alsótoldra, már nagyrészt el is állt a zuhé. Innen aztán már tényleg csak egy köpésre volt a Bableves csárda és az autó. Lillával gondolatban végigettük az étlapot ezalatt, mert hogy egy méltó vacsorát terveztünk a híres csárdában.

Egy cikkben ezt a leírást találtam:  “ A Bableves Csárda már az 1920-as években is működött [...] Akkoriban szekéren vagy lovas kocsin járták a vidéket az emberek és kellett egy hely, ahol megpihenhettek. Az erdő helyén akkoriban szőlős állt, s az ottani emberek azt a bort adták el, amit abból megtermeltek. Közben főztek egy bablevest és lehetett enni egy tál ételt is annak, aki éhes volt.[...] A Bableves Csárdába bárki betérhet, legyen az munkásember fárasztó napja végén, legyen egy kéktúrázó ázottan, sárosan (-> ezek voltunk mink!!!!!!! ) vagy legyen egy üzletember, aki megbeszélésre érkezik. Az étlapunkon szereplő bableveseket húsz éve ugyanúgy főzzük.”

És mennyire finom! Semmiképpen se hagyjátok ki, ha a környéken jártok!