#cserhat

Bableves csárda -> Nagybárkány -> Mátraverebély: 30 km

Előzmények

Notórius falu Mátraverebély, annyi mindent olvastunk már róla, és ezeket az információkat nem illetném pozitív jelzővel. Röviden és polkorrekten próbálom összefoglalni: a kétezer főt sem éri el a lakosság száma, de annak ötöde cigány, és a mélyszegénység is jellemző erre. A kék útvonala a roma telepnél jön be a faluba, és többen is írtak már félelemkeltő atrocitásokról, illetve egy barátunk személy szerint is említett “kényes szituációt”. Kóbor kutyák, lejmolás, fenyegető fellépések, mindenki olyan gyorsan igyekezett átjutni ezen a falun, ahogy csak tudott. Szóval bennünk kialakult egy kép ennek tudatában már régebben, és kicsit izgultunk is, mégis mi a franc lesz. Az egyik nap itt végzünk, a másik nap innen indulunk. Egyértelműen az a gázosabb, amikor késő délután/kora este érsz ide, mindenki ébren, a jó idő miatt mászkálnak mindenfelé stb.

Így tehát első lépés volt megoldani, hogy az autót itt tudjuk hagyni, biztonságosan. Felvettem a kapcsolatot a polgármesterrel, mert láttam a Mapsen, hogy van az önkormányzatnál egy nagy udvar, és mivel a pecsét is ott van, gondoltam, hátha megengedik, hogy ott parkoljunk. És így is lett, igazán rendes a polgi, ráadásul teljesen ingyen használhattuk. Második lépésként hoztam egy zacskó cukorkát, ha esetleg kéregetni fognak a gyerekek. Végezetül megérkeztünk Gyöngyösre péntek este, hosszas tervezés után arra jutottam, hogy innen és ide korrekt a második nap a tömegközlekedés. 

Az első 15 km

Gyöngyösről kb. bő fél óra Verebély, az önkormányzatnál szó szerint tárt kapukkal vártak. Az utcán még nem igazán volt senki, aki meg igen, ránk se hederített. Kislattyogtunk a főútra a buszmegállóhoz az 05:38-as buszra, és pásztói átszállással, alig 40 perc után leszálltunk a csárdához legközelebbi buszmegállóban (a nagymezői elágazásnál). A szokásos felhőszakadást még a buszon vészeltük át szerencsére.

Egyből sártengerben találtuk magunkat, bogarak és szúnyogok felhőjében úszott a levegő. Hát jó, mit várhattunk volna, amikor bő egy hónapja már állandóan viharok vannak? Most már aztán elég legyen! Egyszer száraz lábbal is legyalogolnék egy távot már!

Kb. egy óra menetelés után értünk fel a Tepkére, a kilátóhoz. Valaki ott sátrazott, a 10 méterre fekvő csertölgy aljában. Bátor, vagy igen hülye az, aki zivataros időben egy kilátó mellett alszik? Nem volt mozgás, míg ott voltunk, remélem még életben volt azért! A kilátót megpillantva elég biztos voltam benne, hogy nem megyek fel teljesen. K sem érezte az ingerenciát, hogy meghódítsa a felső szintet, így lejjebb megálltunk. Kétlem, hogy többet adott volna, mert míg észak és nyugati irányban volt is mit látni, addig keletre olyan pára volt, hogy alig lehetett kivenni a hegyeket.

Ezután végig különféle erdős részek jöttek, hol picit felfelé, hol picit lefelé. Csak Nagybárkány előtt akadt pár mező, de ekkor még az idő is kellemes volt, igaz nem volt még dél sem. Maga a falu 15 km-re van a Csárdától, és végtelen időnek tűnt, amíg végre beértünk. “Hol van már? Hol a p....ban van már? Szerintem nem is létezik!”

De végül is kiderült, hogy létezik, és jól meg is ebédeltünk a pecsétnél, a filagória alatt. Ha már lejmolás, az utóbbi időben a harmadik éhenkórász macska talált meg minket.

A második 15 km

Ekkor még nem sejtettem, de a falut elhagyva hamar nyilvánvalóvá vált, hogy pokoli utunk lesz. Főleg nekem, mert innentől valószínűsíthető ínhüvely-gyulladással folytattam az utat, bicegve, sziszegve, néhol könnybe lábadt szemekkel. Beindult a nap is, elfogytak az erdők, elfogytak az árnyékok. És elég jól fogyott a vizünk is.

Sámsonháza előtt egy menő kőfejtőbe botlottunk az országút szélén, és nem kéktúra a kéktúra, ha nem térünk ki róla: ez esetben itt, Fejérkő várához. Olyan jól kitaláltam a tervezésnél, és a térképen csak egy icipici köpésre volt, de aztán kiderült, hogy ahonnan fel lehet oda jutni, az nem annyira kis köpés. Nagyon megszenvedtünk, mire felértünk, szó szerint folyt az arcomon a víz. És mit kaptunk? 

Fogalmazzunk úgy, ha legközelebb kitérni akarunk errefelé, az nem a Fejérkő miatt lesz, az biztos.

Elhaladtunk egy csapat tehén mellett is, K szerencsére felvilágosított előtte (Kösz, drágám!), hogy meglepően gyakran történnek tehéntámadások, így kicsit aggódva haladtam el mellettük, pedig nem hittem volna, hogy valaha megijeszt egy tehén közelsége. (Rákerestem itthon, és tényleg!! Még pro tippek is vannak, mit ne csinálj, hogy ne tapossanak agyon!!!)

Jött még néhány kellemes, napos emelkedő Szentkútig, de legalább néha erdős részeket is érintettünk. Egy forrásnál fel tudtuk tölteni a palackokat finom hideg vízzel, na az életmentő volt, esküszöm.

Hallottatok már Szentkútról? Mert én nem, amíg neki nem álltam tervezni a szakaszt. Ez egy hatalmas zarándokhely itthon, állítólag évente több ezren jönnek ide. Már a középkorban is csodákat fűztek a helyhez, pl: “ Egy 1714-es irat szerint egy néma kisfiú vizet keresvén lemaradt apjától, amikor megjelent a Szűzanya neki és egy lópatkójú mélyedésre mutatott, ahol víz csillant fel. Szomját oltotta és apja után kiáltott – meggyógyult némaságából.”

Mi ugyan nem vagyunk hívők, de elég jól nézett ki a hely. Egy nő, kinek kisfia teljesen rákattant K fényképezőgépére, azt mondta róla, milyen jól bánik a gyerekekkel! Értitek? K! Megmutatta neki, hogy kell használni a gépet, hagyta, hogy fotózzon vele!!, és még mosolygott is rá! Talán mégis vannak csodák... ;)

Még kb. egy órányi útra volt Verebély. Már csak botokkal tudtam haladni rendesen, és még egy nagy emelkedő-lejtő páros is előttünk állt. De hát ez már piskóta! Sima liba!

A rettegett falu

A temetőnél értünk be Mátraverebélyre. Már reggel is észrevettük, de most bizonyosságot is nyert: megváltozott az útvonal, már nem a telepen vezet át, hanem teljesen a másik irányba vitték el. A 21-es főút lényegében elfelezi a települést, és míg az egyik fele - állítólag - Mordor, addig a másik tökéletesen kipofozott utcákból-házakból áll. Olyan pöpec kis falu benyomását kelti, hogy nyugat felé sem találni szebbeket nagyon.

Így, sajnos vagy szerencsére, nem tudtuk meg, milyen utunk lett volna a régi útvonalat követve, de azt hiszem, mostantól nem kell tartani itt semmitől és senkitől. Ja, és az MTSZ elfelejtett erről a módosításról hírt adni, lehet, hogy egy csomóan nem is tudnak még róla!

Az utórezgések

Nógrádsipek -> Hollókő -> Bableves csárda: 26 km

Kutyagolás: főnév, jelentése: olyan séta, amihez semmi kedv nincs.

Erre a szakaszra ismét el tudtunk csábítani barátokat, így négyen küzdöttünk meg a kilométerekkel. Míg K, Lilla és én sétáltunk, addig Gábci kutyagolt. Tőle tudjuk azt is, mit jelent egyáltalán kutyagolni, miután beavatott minket valahol a Dobogó-tető környékén.

Mivel sejtjük, hogy többet ők sem tartanak velünk (azaz talán 10 év múlva :) ), így egy nap alatt lényegében megkaptak mindent; volt hőség, fülledt meleg, bogarak, szúnyogok, iszonyat sár, eső, szél.

A célban hagytuk az autót, és egy nagyon rendes úriember segítségével jutottunk el Nógrádsipekre. Ez a rész megoldhatatlan lett volna tömegközlekedéssel így négyünknek, ezért írtam pár szállásadónak és az alsótoldi önkormányzatnak, vállal-e bárki arrafelé fuvarozást e szép szombat délelőtt. Szerencsére vannak jó arc emberek.

Fél 10 körül kezdtünk neki, rögtön pazar sárral indítottuk a Remete-hegy nyergéig, ami azért nem rövid táv. Bár rövidnadrágban voltunk, úgy is nagyon melegünk volt. Sokan mondják, hogy lényegében “kimaradt egy évszak”, megkezdődött a karantén a nagykabátos időszakban, most meg hirtelen nyár van. (Mi a karanténtúráink alatt azért részesültünk a kellemes tavaszból is szerencsére.)

A nyeregből tettünk egy gyors és aránylag rövid kitérőt a Dobogó-tetőn lévő geodéziai mérőtoronyhoz, mert olvastam, hogy itt van az egyik legszebb kilátás az egész Cserhátban. Arra mondjuk valamiért nem számítottam, hogy létrán kell felmászni a kissé rozzant állapotban lévő torony tetejére, és mint létrafóbiás, nem is vállaltam be. De szerencsére a fiúk felmentek, így lett fotó:

Miután erőt gyűjtöttünk, és megnyugtattam őket, hogy “mindjárt” itt van Hollókő, újult kedvvel vágtunk neki. A sáros részekhez betársult a dzsindzsa is, bár csak mértékkel, és a csalán sem pofátlankodott rá az ösvényre, csak a széléről figyelt minket.

A tűző napon egy árnyékmentes, ám nagyon szép dombot másztunk meg, ahol végre icipici szamócát is tudtunk csipegetni.

Hollókő picit csalódás volt mindenkinek azt hiszem. Bár sejtettük, hogy emberhordák járnak majd mindenfelé, de rossz volt, hogy igazunk is lett. Már reggel gyanús volt, hogy nem lesz az igazi, miután a fuvarunk azt mondta: “Hollókőt elég egyszer látni.” 15 évvel ezelőtt láttam is, de nem sokra emlékeztem már.

Tény, hogy szép az Ófalu rész, nagyon gondozott, nagyon... turistabarát. A vár is tetszett, ott is eltöltöttünk egy kis időt. Azt beszélik, felújították valamikor az elmúlt években. De aztán ennyi, többet nem nyújt, csak emiatt nem éri meg a környékre utazni. De így, a környéken túrázással egybekötve már egész jó ötlet.

Jócskán benne voltunk már a délutánban, és még hátra volt egy laza tízes. Meg egy kis felfelé haladás, leereszkedés. Hogy is mondják... lógott az eső lába. Valahol villámlott, és egyre közelebbről jött a dörgés. Azért bíztunk benne, hogy megússzuk, de most nem sikerült. A másnapi (vasárnapi) pesti özönvízhez képest alig esett, de azért több volt, mint szemerkélés.

Felkaptuk az esőkabátokat, és kutyagoló társunkra is adtunk egy egyszer használatosat. Felsőtold és Alsótold között jártunk fél úton, arra készülve, hogy ha nagyon durván szakad, keresünk a faluban egy fedezéket.

Kedvünket persze nem szegte az eső, vidáman siettünk át a nyílt mezőn, remélve, hogy semmi más nem “villanyozza fel” fáradt testünket. Mire beértünk Alsótoldra, már nagyrészt el is állt a zuhé. Innen aztán már tényleg csak egy köpésre volt a Bableves csárda és az autó. Lillával gondolatban végigettük az étlapot ezalatt, mert hogy egy méltó vacsorát terveztünk a híres csárdában.

Egy cikkben ezt a leírást találtam:  “ A Bableves Csárda már az 1920-as években is működött [...] Akkoriban szekéren vagy lovas kocsin járták a vidéket az emberek és kellett egy hely, ahol megpihenhettek. Az erdő helyén akkoriban szőlős állt, s az ottani emberek azt a bort adták el, amit abból megtermeltek. Közben főztek egy bablevest és lehetett enni egy tál ételt is annak, aki éhes volt.[...] A Bableves Csárdába bárki betérhet, legyen az munkásember fárasztó napja végén, legyen egy kéktúrázó ázottan, sárosan (-> ezek voltunk mink!!!!!!! ) vagy legyen egy üzletember, aki megbeszélésre érkezik. Az étlapunkon szereplő bableveseket húsz éve ugyanúgy főzzük.”

És mennyire finom! Semmiképpen se hagyjátok ki, ha a környéken jártok!

Becske -> Szandaváralja -> Cserhátsurány -> Nógrádsipek: 30,4 km

Szóval múltkor a 3. etapot el kellett engednünk az időjárás szeszélyessége miatt, így hát, gondoltuk, itt ez a ragyogó keddi nap, lehet, hogy esni fog, de a héten még ez a legalkalmasabbnak tűnő nap. Korán keltünk (le se írom, hánykor), és indultunk Balassagyarmatra, hogy a Tesco parkolóban hagyva az autót, (szigorúan) busszal eldöcögjünk Becskére.

Negyed 8-kor már meg is kezdtük a túrát. Kicsit most kellemesebb volt megérkezni ide, mint legutóbb. Kapásból tettünk is egy 2 km-es kitérőt az itteni sztúpához. Ja mert hogy itt is van egy sztúpa, nem csak Zalaszántón.

Kicsit belemélyedtem, hogy is van ez: ezt a sztúpát Hamburg mellé tervezték, de valamiért meghiúsult, és ide került Becskére. 2008-ban épült fel, 9 hét alatt, és gyorsan fel is avatta egy láma. A buddhizmus szerint 8 fő sztúpa forma létezik, mindegyik 1-1 fontos eseményt jelent Buddha életéből. Ez itt a Megvilágosodás sztúpa, amely Buddha 35 éves korában elért megvilágosodását jelképezi. A zalaszántói a Béke sztúpa, az nagyobb jóval. Erre itt nem lehet felmenni, de azért megkerültük háromszor, ahogy azt illik.

Nagyon komoly rituáléi vannak ám egy sztúpa elkészítésének, vagy éppen annak, hol is álljon... Olvassatok utána, mert nagyon hosszú lenne itt részletezni. De egy kis ízelítő: “Az építkezés azzal kezdődik hogy a talaj felszínét északkelet felől kezdve simára kell kenni tehéntrágyával és tehén vizelettel (a trágyát úgy kell összegyűjteni, hogy nem eshet le a földre).” És ez még csak az eleje.

Ezután kellemes sárban felsétáltunk Szanda várához. A sár fokozatai a legutóbbi alkalommal kissé átalakultak számunkra, így nem túlzok, amikor azt írom kellemes sár, mert ez ahhoz képest az volt. Már nagyon vártam Szandát, annyiszor láttam már a távolból, szintén nagyon jellegzetes alakja van a hegynek. Sajnos kissé csalódtam, de inkább az idő miatt; pára volt, fülledt meleg végig, a nap éppen elbújt, így a kilátás sem volt túl extra. De azért jó volt végre megérinteni “Castellanus de Zonda” megmaradt falát.

Azt írták, hogy a vár alatt, a zöld L jelzést követve találhatunk egy különleges geológiai képződményt, oszloposan elváló andezitet. Hát... nem tudom, hogy megtaláltuk-e, de az tény, hogy teljesen nem ereszkedtünk le. Szerintetek ez az lehet?

Széles mezők mellett értünk le Szandaváraljára, ahol nagyon-nagyon ittunk volna egy kávét, de nem találtunk semmit, ami nyitva lett volna. Pedig annyira reklámozta magát egy kis büfé-szerűség, mégis zárva volt. Így hát reggeliztünk gyorsan egy padon, majd tovább folytattuk utunkat.

Sár és búzaföldek - ez volt kb., míg beértünk Terénybe. Rá kellett jönnöm, hogy K szeret búzaföldeket fotózni. Amíg más pipacsokban éli ki magát, ő búzában.

Terényben végre tudtunk kávét inni a Hunnia Csipkemúzeumnál, és jót beszélgettünk a tulajdonos hölggyel is. Sajnos nem volt időnk a múzeumot megnézni, ahogy a híres Orsósmagnó múzeumot sem, ami szintén valahol a településen van. De majd egyszer!

Ekkor volt kb. dél, és utunk felénél jártunk. Továbbra is fülledt idő volt, tapadt rám a nadrág, el is teszem hidegebb időkre. Lassan, azt hiszem, jöhetnek a rövidnadrágok.

Nagyjából 5 km múlva értünk be Cserhátsurányba, ahol egy kis parkszerűségben ebédeltünk, és erőt gyűjtöttünk a maradék 10 kilihez. Itt a Simonyi-kastélyt azért megnéztünk, de hát nagyon messziről, mert magántulajdonban van, és el volt kerítve. K azt mondta, nem illendő átlépni az elkerítésre használt nevetséges zsinórt, így nem mentünk közelebb. Ha még egyszer erre járunk, inkább a templomot tekintjük meg, mert az messziről is elég jónak tűnt.

Búza, sár, lankák, pici hegyek... Maradt tehát a tipikus cserháti táj továbbra is. Extrának mennydörgést hallgattunk, és biztosak voltunk benne, hogy megázunk.

És képzeljétek, nem áztunk meg! Rohadt nagy mákunk volt. Nógrádsipekre beérve, miután láttuk, hogy a közeli pecsét be van zárva egy Coopba (De miért kell ezt így?! Miért kell?!), elgyalogoltunk a Korona presszóig, ami már nem is kék útvonal, de ott legalább van egy mindig elérhető pecsét. És milyen jól tettük! Bő 3/4 óránk maradt a buszig, így beültünk a teraszra, és habzsi-dőzsi indult. Jégkrém is jutott! :) Jó volt pihenni. Na és ekkor szakadt le az ég, kétszer. Mire a buszmegállóhoz indultunk, elállt. Majd utána végig záporok Szécsényig, majd onnan Gyarmatig. A buszról nem zavart. Aztán Pesten is, de csak miután felértünk a lakásba. Hihetetlen szerencsénk volt, de tuti lesz ez még így se.

Ősagárd -> Felsőpetény -> Alsópetény -> Romhány -> Kétbodony -> Becske: 37,5 km

Ez a nap erős lelki megpróbáltatásokat állított elénk elém. Mondhatom, hogy számomra eddig ez volt a legdurvább etap, és ha utólag lehetne, biztos, hogy nem tervezném egy napra. Nem is csak amiatt, hogy mennyi km-t tettünk meg (ráadásul nem is kellett emelkedni olyan sokat), de még az idő is jól kib****** velünk. Becske alsó vasúti megállóhely pedig a hab volt a többemeletes tortán.

Az idő... igen. Borzasztó, mennyire nem tudnak időt jósolni már egy nappal előbb sem. Esik, amikor nem mondják, és süt a nap, amikor zuhognia kéne. Erre a napra szórványos esőkét jósoltak, de inkább kellemes napos időt. Volt olyan meleg, hogy lecsatoltam a nadrágszárat, és esett annyira, hogy csavarni lehetett a vizet a ruhánkból.

(Ekkor esőkabát/széldzseki, pulóver volt rajtam, K-n kabát.)

Most Balassagyarmaton hagytuk a kocsit, a vasútnál, hogy ott várjon. Elgyalogoltunk extra 1 km-t egy buszmegállóig, hogy felszálljunk arra a buszra, amely aztán ismét letett a Nőtincsi elágazásnál, csak most fél órát dekkoltunk a semmiben. (Fun fact 2.: a busz érkezése előtt 5 perccel megállt egy menő kocsi, és egy idősebb úr felajánlotta, hogy elvisz minket Nőtincsre... Sajnos nekünk Ősagárd kellett, de ha előbb jön, biztos bemegyünk vele, ott legalább lett volna valami kocsma...)

Azért 8-kor csak el tudtuk kezdeni a távot, kezdetben erdőben, majd inkább végtelen kullancsmezőkön keresztül gyalogoltunk át Felsőpetény széléig. Jól megfigyelhető szinte minden falu szélén egy-egy illegális szemétlerakó. Itt is. Sajnos. De legalább akadtak cuki haszonállatok is, például ez az inverz fekete bárány:

A falu szélén található az Almásy-kastély (picit ki kell térni hozzá). A mára szintén leromlott “egészségügyi állapotban” lévő épület 1902-ben épült. Hajdanán nevelőotthonként is működött. Most mondhatnám ismét, mennyire lelombozó, hogy az ilyen épületeket hagyják az enyészetté válni, (bezzeg stadionra van pénz) de minek mondjam, úgy sem érdekel senkit, aki tehetne ellene. A kastélypark nagyon szép, itt áll egy hatalmas tulipánfa, sajnos pont elvirágzott már, és számtalan fenyő is.

(Ekkor vettem le a nadrágszárakat. K levette a kabátját. :D)

Bezzeg Alsópetényben a Prónay-kastélyt megvette valaki, felújította, kicsinosította, hogy aztán ne lehessen a parkban sétálni. Pedig szívesen megnéztük volna, de csak a kerítésen át kukkanthattunk be. A faluban ittam volna egy jó kávét, de minden zárva volt. Pedig már nyitva lehetnének a helyek, de úgy tűnik, nem sietik el (ha egyáltalán túlélték).

“Gyorsan felszáguldottunk” a Romhányi-hegy tetejére, a Prónay-kilátóhoz. Természetesen sokan voltak körülötte, ezért ráérősen falatoztunk és vártunk a sorunkra. Itt már eléggé fájt a talpunk, de amúgy minden rendben volt. Még vagy 15 km volt hátra, nagyjából félúton jártunk.

(Visszacsatoltam a nadrágszárat, felvettem a pulóvert; fújt a szél és hűvös lett. K még pólóban tolta.)

A kilátó tetejére 128 lépcső vezetett. Rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is kedvelem a kilátókat. A legtöbbön nem érzem jól magam, befigyel a tériszony, különösen amelyiknek az alja rácsos, mint ennek is. Nem tudom, minek erőltetem... De ha már felmentünk, legalább látszott szépen Szanda, a Naszály és még a Börzsöny is.

Lassan Romhányhoz értünk. A Lila presszóban szerencsére kávét is tudtunk inni, és még a pecsét is ott volt. Szemerkélni kezdett.

(Felvettem az esőkabátot. K felvette a kabátot.)

Innen még 12 km. A talpunk egyre jobban fájt. Kacérkodtam a gondolattal, hogy ki kéne szállni itt. K nem támogatta, de azt hiszem, én is megbántam volna. Kétbodony 2,5 km-re van csupán (azaz a pecsételő pont), de nem értünk oda egyhamar. A települést jelző tábla környékén leszakadt az ég.

(Az út szélén egy kilógó fa ágai alá húzódtunk. Feltettük az esővédőt a táskákra, K felvette az esőkabátot is.)

Tanakodtunk, vajon meddig óhajt még esni, várjunk, ne várjunk? Induljunk el, csak 1 km a kocsma. Szarrá ázott a gatyám, ráadásul erőltetett menetben toltuk. A lábam nagyon fájt.

(A kocsmában felcsatoltam a kamáslikat; K felvett egy esőnadrágot.)

Bebugyolálva, mindenre felkészülve indultunk el a hátralévő jó 10 km-en. Továbbra is esett rendesen. Egyet tudtunk, ha beledöglünk is, nekünk el kell érnünk a 18:33-as vonatot Becskéről. Volt még 3-3,5 óránk, bőven időben voltunk. (Hittük mi...)

A Cserhátról azt tartják, hogy sáros. Egyet kell értenem. Az agyagos talaj, amelyen fel kellett mennünk a Cser-hát nevezetű hegy tetejére elég durva volt. (Fun fact 3.: erről a hegyről kapta nevét az egész táj, mivel egységesen csertölgy borította a dombokat/hegyeket.) Videó is készült a haladásról, ezért most ennek egy részletét is idetesszük, mert szemléletesebb, mint a kép:

Ezek a kilométerek pokoliak voltak. Nem az eső miatt, az volt a legkevésbé érdekes. Annyira fájt már a lábunk, és annyira messze volt még a cél... Minden egyes sárga útjelző táblát meg tudtam volna rugdosni, amelyen Becske még mindig 3-4 km-re volt... Ráadásul itt jöttünk rá, hogy a köcsög vasút az nem a faluban van, hanem 2 km-el arrébb, kint a semmiben, és Becske alsó vasúti megállóhely névre hallgat.

Nem tudom K mit élt át pontosan, de az biztos, hogy én a hisztéria és sírás határán álltam, pedig ez nem jellemző rám, de most nagyon rezgett a léc. És még dombok, és még rohadt nagy dzsindzsás... És akkor a pecsét a másik irányban van, mint a vasút... Erre még a nap is kisütött!

(Kisütött, de én már nem voltam hajlandó levenni semmit. K levette a kabátokat.)

A pecsétnél azt mondtam, hogy képtelen vagyok elsétálni a vasútig. “De akkor hogy jutunk haza”? - kérdezte K. Nem tudom, hogy jutottunk volna, mert erőt vettem magamon, és legyalogoltuk azt a 2 km-t az aszfalton a tűző napon Becske alsó vasúti megállóig, és még negyed óránk maradt is a vonatig. (Szóval hiába indultunk időben, kellett bőven a pár óra erre a távra.)

Érdekelne nagyon, ki használja ezt a megállót, az épület maga is borzalmas állapotban van, nincs itt semmi, autót sem tudod itt hagyni, ha azzal is jössz ki ide. Kisétálni normális ember nem fog... Miért ide kellett tenni? Miért?

10 perccel indulás előtt jött a vonat. Balassagyarmat volt kiírva! Bár elég gyanús volt, hogy előbb jön a MÁV, de arra jutottam, ebben a fostos megállóban biztos sosincs senki, akit érdekel, ha előbb elmegy a vonat. A kaller aztán hamar közölte, hogy ez a másik irány, de a következő megállóban ha leszállunk, ott lesz a másik vonat. Még jó, hogy egy nyomvonal van!!

Így értünk vissza a kocsihoz végül negyed 8 körül. Átmentünk Szécsénybe, ahol nagyon szuper szállásunk volt a Major Hotelben, egy végtelenül kedves és segítőkész néni viselte gondunkat.