#faszi

- kaptam meg a kérdést tegnap az egyik osztálytársamtól. Zselykéről tudni kell, hogy nagyon jófej, de egyben szörnyen bunkó is tud lenni, és igyekszik mindenről tudni, de csak mert a kedvenc tevékenységeinek egyike, hogy véleményt mond és/vagy belepofázik a dolgokba. És akkor tesin, miközben lefelé mentünk (ping-pongozni, mások meg a drámába), nekem szegezi ezt a kérdést. Az persze nyilvánvaló, hogy kire gondolt, hiszen csak egy valakiről feltételezheti, hogy "kavarok vele", méghozzá valaki olyanról, akit nem ismer, és csak úgy tudja emlegetni, mint "az a faszi". Na azon kívül, hogy mikor látott minket együtt, már csak azt nem tudtam, hogy mégis mi a francot válaszoljak erre?

Hát, majdnem egy hete volt egy "majdnemrandink", de mintha nem is lett volna. Mármint olyan értelemben, hogy azóta nem emlegettük, és nem csak arról a konkrét délutánról nem beszéltünk, hanem semmi kettőnkkel kapcsolatos dolog nem került szóba. Meg persze semmi nem változott köztünk. Ugyanúgy lejárkálok egy csomó szünetben a csocsóasztal felé, hátha ott találom, és ha beszélgetünk, ugyanúgy megölel elköszönésképp, amikor a csengő után kicsivel már sietünk órára, mint ahogy eddig is. Szeretek beszélgetni vele, szeretem a társaságát, szeretek vele lenni, és szeretem, amikor keres. Egyetlen "mizujs?" üzenettől is percekig tudok mosolyogni, persze csak ha ő küldte. Imádom, hogy meg szokott ölelni, és bénán érzem magam, ha nem. Hülyén érzem magam akkor is, ha mint pl csütörtök délután, lemegyek és keresem, mert úgy volt volt, hogy ott lesz, és aztán sehol senki. Nyilván félreértettem. Ja, mégsem, később írt, h hát mégse maradt benn. Feltűnt. Na mindegy. Mostmár jó, ez a csütörtöki szenvedésem tárgya volt, a csütörtöki énem foglalkozhat ezzel továbbra is. A mostani énem meg még mindig keresi a tökéletes választ a fenti kérdésre.

Mi most akkor kavarunk?

Talán valami olyasmi. De igazából fogalmam sincs, hogy mi a szösz is ez a dolog kettőnk között. Nagyon kedvelem, és láthatóan ő is kedvel engem. Csak épp... Megragadtunk egy olyan állapotban, amikor egyértelműen nem barátok vagyunk, mert ez az egész nem is barátságnak indult, ahhoz túl sok érzelem van. Nem, én ezt az egészet soha nem éreztem tipikus barátságnak, ez valahogy... más. Persze jóban vagyunk, de ez egyszerre kevesebb és több egy barátságnál. Csak épp... Együtt sem vagyunk. Egyik legjobb barátnőm már azt várja, hogy mikor megyünk triplarandira: mi hárman barátnők a "pasijainkkal", meg amúgy is többen megjósolták már, hogy mi össze fogunk jönni, meg ilyenek. Csak épp... Nem történik semmi. És én egy gyáva féreg vagyok, és őt se feltétlen a Griffendélbe osztanám a Teszlek Süveg helyében. De nem is ez a lényeg. Valami van, csak rejtély, hogy mi.

Talán... Kavarunk. Vagy legalábbis olyasmi.

SZILÁRD gondolatai, a KAKTUSZLIGET-ről:

"Annak ellenére, hogy életem legviszontagságosabb lemezfelvétele volt, nem is lett rossz. Friss apaként nem tudtam jól beosztani az energiáimat, így kicsit felfalt a káosz, viszont, hogy valami pozitívat is említsek, ezen kis csomagban található a Csodaországban c. DVD-nk, amit viszont nagyon szeretek. A koncert nagyon jól sikerült, és a felvétel is visszaadja annak hangulatát. Szúr is, szép is, a miénk ez is!"

TIBI gondolatai, az INSTANT SZEÁNSZ-ról:

"Ez egy feeling. Egyszerű, laza, élő Quimby. Improvizatív klub hangulat, spontán elemekkel és ad hoc átiratokkal. Nem lemeznek készült, hanem filmnek. Ennyi maradt belőle, mert közben rájöttünk, hogy nincs is pénzünk filmre."

FEFE gondolatai a DILIGRAMM-ról:

"Az 1997-ben megjelent Diligramm olyan időszak élményeit hordozza, melyben a zenekar tagjai kb. 3-szor annyit szórakoztak mint manapság. Talán ennek a ténynek köszönhető, hogy a lemezhez készülő próbafelvételek kazettáit tartalmazó nylon szatyrot, Livius az egyik 6-os villamoson felejtette, és azóta sem került elő! Kíváncsi lennék milyen lett volna az a lemez! Persze nem adtuk fel, emlékeinket összeszedve készült el ilyenre amit most hallgathattok."

FASZI gondolatai a MAJOM-TANGÓRÓL:

1995-ben kerültem a zenekarba, a ”Majomtangó” c. lemez már velem készült a következő évben. Ez az első album, amely hivatalos kiadónál jelent meg, nem pedig magánkiadásban, természetesen ennek meg is lett a nem várt negatív következménye. A magyar szövegek először itt jelentek meg, a 19 dalból mindössze 4 angol nyelvű, jelentős váltás volt ez akkoriban, észre is vettük, hogy többen kezdtek el érdeklődni irántunk, és a koncerteken is népszerűbbek voltak a magyar nyelvű dalok. Persze mi is abba a hibába estünk, hogy „ha már lehet lemezünk, pakoljunk rá mindent”, szerintem ettől az anyag terjengős, mondhatni fárasztó lett. Már kezdett körvonalazódni a zenekar későbbi stílusa, de zeneileg túlhangszerelt, a szövegek pedig sokszor beáldozzák az üzenetet egy-két frappáns szóvirág kedvéért. Ha valaki ebből azt szűrné le, hogy nem ez a kedvenc Quimby – élményem, az jól érzi, talán egyszer tudtam végighallgatni. Ezek ellenére a közönség nagyon kedvelte, és ez így van rendjén, hiszen nekik készült, néhány dalt pedig még 20 év múlva is játszottunk a koncerteken. A címe és a borítója kiváló, bár az eredetit, a Tibi által összefestett Wartburg dísztárcsát le kellett cserélnünk a szintén Tibi által összefestett Frenk fejére, a kiadó utasítására. Ennek az okát máig nem értjük, valószínűleg a hatalomtól és beleszólási lehetőségektől megrészegült bürokratáknak köszönhetjük. Oldalakat tudnék még mesélni a dalok írásáról, a stúdiózás, klipforgatások és saját akkori életünk viszontagságairól, de ezekre itt kevés a hely. Mindössze egy sztori: a Majomtangóért megkaptuk az Arany Zsiráf díjat, a legjobb első lemez kategóriában, ám napokkal később vissza is vették tőlünk azzal a mondvacsinált indokkal, hogy nekünk már megjelent egy anyagunk magánkiadásban. A díjat természetesen visszaadtuk, ám a vele járó egy darab mobiltelefont akkori menedzserünk kérésünkre már eladta, a díjkiosztó gálán lerabolt nagy mennyiségű alkoholt és kaját, valamint a díjat átadó Geszler Dorottyától kapott kényszeredett és kissé viszolygó puszikat már senki nem veheti el tőlünk.