#expanded ears

Nyilván nem ők találták fel a lo-fi esztétikát, nem ők az elsők, akik iróniából vagy nosztalgiából egy kihalt médiumot vesznek elő, és nem is ők az egyetlen floppys kiadó. Viszont mondjuk a másik labelhez képest, ez a debreceni ezerszer trúbb.

Nem akarja szándékosan menőbbnek eladni a floppykat, mint amilyenek, hanem minimális, visszafogott csomagolásával, meg az egész hangulatával emlékeztet azokra az időkre, amikor még volt egyfajta misztikuma, titokzatossága a számítástechnikának, amikor még nem is tudtuk, hogy mit kezdjünk azzal az 1.44 megabájttal. Kilencvenes évek vége, új évezred első pár éve. Az adat még nem egy eldobható dolog volt, hanem a floppykat külön dobozokban tároltad a fontos cuccaid közt. Amikor bejött a CD, akkor se hajítottuk még el őket, mert azért egy kurva word dokumentum elmentésére még mindig olcsóbb és gyorsabb megoldás volt. Aztán persze feleslegessé vált, mert ugye internet, pendrive. Csakhát az ember meg egy ilyen buzi romantikus lény, hogy képes megsajnálni szegény floppyt. Mégiscsak része volt a gyerekkorának.

Ha pedig most azt mondják neked, hogy 1.44 megabájtnyi digitális hangba kell belesűrítened valamit, akkor az igazi kreatív energiákat mozgat meg benned. Eredetileg a floppyt sosem használtuk arra, hogy zenéket másoljunk rá a haverjainknak, mert többnyire nem fért rá semmi. Kivéve talán a punk számokat és a szar minőségű mp3-akat. A lo-fi vagy noise esztétika pedig pont ebben a két dologban találja meg a gyönyört: a kísérletező, játékos, már-már infantilis attitűdben és a kísérteties, agybaszó hangokban.

A Sonnets egy teljesen korrekt munka ilyen szempontból.