#equinoxe infinity

Regular listening. You can empty my collection but leave me with these and I’ll be happy.

Tubular Bells - Mike Oldfield

Rough & Rowdy Ways - Bob Dylan

Synchronicity - The Police

Fear Inoculum - Tool

Ogden’s Nut Gone Flake - Small Faces

Equinoxe Infinity - Jean Michel Jarre

Who’s Next - The Who

Apple Venus Vol 1 - XTC

Latest listening.

Currently got this playing on a continuous loop.

Nieskończenie zaćmiony? Mija rok, od premiery najnowszego albumu JMJ „Equinoxe Infinity”. Z tymi premierami na czasie - że tak to ujmę - to zawsze mam problem, z prostej przyczyny. Czy jest to nowy Terminator, Blade Runner, czy nowy album Tangerine Dream, …, czy wspomnianego JMJ - dzieje się to teraz. Dlaczego podkreślam to teraz? Ponieważ najczęściej, to są wykonawcy i tytuły (filmy, wydarzenia itp.) z mojej młodości - z lat 80 / 90tych - a w tedy nie śledziło się premier. Jarre po prostu wybrzmiewał mi w uszach, z czołówek programów popularnonaukowych np. Kwant, Telekomputer, teleturnieju Rambit… , potem pierwszy raz skopiowałem od kolegi Koncert w Chinach na kasecie. Zaś popularne filmy „must see”, krążyły w obiegu kaset VHS - w trzeciej czy nawet piątej kopii i z kiepskim dubbingiem. One po prostu wtedy były. Nawet ukochany serial X-Files, po prostu był emitowany - owszem jako premiera w TVP, ale nie jako premiera w ogóle. I to o to chodzi. Współcześnie, z wydarzeń interesujących mnie - doświadczam tych premier, jako światowych, a nie reemisji. Z najnowszym sezonem X-Files, także miałem ten sam problem - widzę, coś, co jest totalną nowością lecz o cenionym rodowodzie, w pamięci mam wszystkie poprzednie i muszę (chcę) sobie wyrobić zdanie, na temat tego najnowszego, który właśnie oglądnąłem?! Więc jak tu postąpić? Najprościej napisać prostacki komentarz, w stylu: „eee dziadostwo, nie dorasta do pięt temu staremu…” itp. Uważam, że to jest pochopne i krzywdzące postępowanie - prostackie po prostu, w ten sposób tylko dolewam pomyj, do codziennych internetowych „mądrości” 40 mln krajowych ekspertów. To też, staram się nie postępować pochopnie, dać chwilę, dłuższą chwilę, przetrawić dobrze „to nowe”, wyciągnąć wnioski, zastanowić się czy aby na współczesne realia właśnie tak nie powinno być to pokazane / stworzone - vide nowe Bondy z Craigiem vs. te z uwielbianym przeze mnie Moorem czy Brosnanem! Wiem, takie silenie się na obiektywizm - po co to komu, ALE przynajmniej będę fair przed samym sobą. Tak też mam z nowym albumem JMJ - postaci wybitnej, czego nikt nie kwestionuje, a nawet, jeśli w karierze zdarzyło mu się „piec pączki”, trudno zdarzyło się coś słabego, czego nie muszę na siłę słuchać. Życie to nie tylko pasmo sukcesów! Tak więc, z albumem „Equinoxe Infinity”, mam tak, że w zasadzie wciąż nie zdefiniuję go w kategorii fajny / niefajny. Melodie wpadają w ucho, chce się przy nich podśpiewywać, pogwizdywać, aż dochodzi do utworu nr.6 z którym kompletnie nie potrafię się oswoić - jak ktoś pięknie skwitował na Fejsie „czy to zespół Boys robił to na syntezatorkach?”. Oczywiście w wielu poprzednich albumach zdarzały się takie poluzowania, utwór Infinity przypomina mi np. fikuśny utwór Calypso z albumu „Waiting for Cousteau”… Jest to potrzebne, a doskonałość wszystkich utworów w albumie to mz. naprawdę rzadkość* i czy aby warto do niej dążyć? Wracając do najnowszego JMJ - gdy już przebrnę przez 6stkę, robi się naprawdę klimatycznie, kulminacja w utworze The Opening - wchodzi groźna elektronika z tłem tzw. choroby (nie moja analogia, ale bardzo mi odpowiada, do określania specyficznego elektronicznego drajwu) i jest naprawdę pięknie, momentami ciarogennie! Ostatni - tytułowy - utwór przypomina mi Frautonium z płyty „Toy” - ponadczasowego Yello, melodyjność, progresywność, przenikanie klimatów - tak, to jest dobre podsumowanie całości! Tyle o tym :)

P.S. wczoraj oglądnąłem nowego Terminatora - tę niby oficjalną kontynuację wspaniałego T2, ale z przyczyn - jak opisałem powyżej - na razie nie chce mi się o tym gadać ;)

"Először az album borító készült el" Ha ránézünk a "Watcher" -nek nevezett távcsöves alakra az Équinoxe Infinite borítóján, pillanatra nem is tudjuk hová tenni. Először a Húsvét-szigeteki kőarcok ugranak be, másodszor pedig elveszünk a lehetőségekben, hogy mit figyel, mit csinál ott, egyáltalán mit akar ez jelenteni...  Ez önmagában erős felütés, persze ha bármiféle értelmet, jelentőséget tulajdonítunk album borítóknak. Márpedig, jelen esetben meghatározó. Persze ha "emlékszünk" az első Équinoxe album megjelenésére, akkor eszünkbe juthat, hogy azon jelentek meg először ezek az alakok, a "figyelők" vagy nem is tudom lehet-e ezt normálisan magyarra fordítani. Jarre szerint az egyik legjobb albumborítója volt, ami valaha megjelent és amikor úgy döntött, hogy folytatja az Équinoxe-ot, akkor a Watcher figuránál kezdte. Talált egy tehetséges művészt, felvázolta a koncepciót és ez lett a végeredmény. Az Équinoxe egyébként napéjegyelőnséget jelent, ugye ezzel az átmeneti állapottal akar az egyensúly fontosságára rámutatni, ami az ember, a természet és a gépek között áll fent. Ez az egyensúly persze könnyen felborul(hat), az album szellemében erre is akar reflektálni vagy a figyelmet felhívni. Legalábbis ahogy olvasgatom Jarre nyilatkozatait, ez jött le. 

Az Équinoxe Infinite gyakorlatilag folytatása a 40 éve (!) megjelent első résznek. Akkoriban hatalmas sikert aratott, ennek számos oka van, aki ismer JMJ munkásságát, pontosan tudja mekkora hatása volt ez az akkoriban egyedi irányzat a zenére, az analóg szintetizátorokkal meg a többivel. A mostani album előrébb lépett, de azért nagyon érezhető a Jarre-os hangzás az egészen. Meglehetősen egyben van és koncepcionális munka, amit imádok. 

"Kezdet és valós vég nélkül" Nem igazán lehet erről az albumról részeiben beszélni, de azért megosztanék pár élményt, érzést vagy érdekességet. Számomra nagy meglepetés volt a “Robots don't cry”, ami nagyon egyen Jarre-os alapokon indul, de aztán meglepetésre hirtelen vonósok bukkannak fel... Nem kellene nagy dolgokra számítani, de azért mégis... Érdekesség, hogy egyszer azaz EGYSZER vette fel ezt a számot és nem is nyúlt hozzá. Ha bárki meghallgatja, az eszébe sem fog jutni, hogy nem patikamérlegen találta ki. Aztán ott van a másik finomság, az "If the wind could speak" ami egy rövid kis átmenet, kiszolgálja a rendszert, nem alkot önálló zenét, ha úgy nézzük, mégis szükséges, jelen van. Elképesztően találó cím, nagyon szeretem ezeket a kis apróságokat, formabontó, ritka elem a lemezeken. Az “Infinite” szintén nagy kedvenc, ugyanakkor fura, hogy meglehetősen emlékeztet a 90-es évek eleji számítógépes játékok zenéjére (!) és ezt most halál komolyan mondom. Ilyen Amigás Superfrogok, trackerzenék, meg ilyen gyűjtögetős, ugrálós dolgok ugrottak be. Jarre azt mondta, hogy neki nehéz vidám zenét kreálni, főleg úgy, ha az a cél, hogy közben a háttérben vagy részleteiben szomorúság is legyen elrejtve. "Mintha egy virtuális valóságban a Figyelők néznék örökké azt, ahogy ebben a VR játékban próbálunk túlélni - gyakorlatilag kezdet és valós vég nélkül" - ezek itt a szerző gondolatai. Számomra fura ez a szám a koncepcióban, de ha nem volna, hiányozna belőle. Nehéz elmondani, mennyire kilóg az albumról és mégis mennyire illeszedik hozzá. Ehhez Jarre kell.   További erős track a “The Opening”, ezt már 2018 nyarán játszotta koncerteken és a legelső felvétel volt a lemezen, amit megírt. Hozzá kell tenni, hogy egy más megközelítésben, később vette fel ezt a stúdió változatot. Ezen a döntésen is érdemes eltöprengeni. Vajon miért? Egy ütemes, tényleg indító jellegű zene, picit fura is itt a vége felé, de talán az Infinite után hallgatni jobban érthető. S ezzel el is érkeztünk az egyik kedvenc számomhoz a "Don't look back" címűhöz, amihez Jarre víziója a végtelen úton való haladás volt, és tényleg az emberi élet ugrott be nekem is róla, az állandóság, a napi rutin ismétlődése, az évek, szinte hihetetlen mennyire el lett találva. A zenével sok minden kifejezhető, nagyon lehet szeretni, ha át is jön az a szándék, amely a megírására motiválja a szerzőt. Na persze ha önálló utat él és máshogy működik, az is nagyon jó dolog, csak nyilván máshogy jó. Az utolsó címadó track visszahozza a fő témát (Watchersben is hallható) egy lassú elmélyülősebb zenének indul, aztán sokat változik, fel is gyorsul, majd szépen visszalassul az eredeti sebességére. Élet és halál van ebben benne, minden pátosz és modoroskodás nélkül. Persze a szerzőnek kicsit más a víziója róla, ha nem is teljesen: valamikor a jövőben az emberiség a túlélés érdekében el fogja hagyni a Földet és átköltözik egy másik bolygóra. Aztán egy másikra (...). Jarre-nak ez az állandó költözéses idea megtetszett, hogy az emberiség, mint egyfajta vándorcigányok (!) utaznak tovább az űrben, hogy megtalálják a jobb helyet, ahol megélhetik az éjszakákat és a nappalokat - ez az Équinoxe Infinite. Az, hogy nekünk mennyire ez, az nyilván rajtunk múlik.

Jarre-nak még van mondanivalója   Az arányaiban rövid, 40 perces album meglehetősen jó lett véleményem szerint. Nagyon érdekes, hogy mennyi régi hangszert válogatott össze hozzá, a szokásos kábelesen dugdosós (...) analóg szintik és a Mellotron is használatban volt (Robots don't cry), igazán merész. Legutóbb az Oxygene-t folytatta és zárta le a 3. résszel, itt is egy nagyon régi koncepciójához nyúlt vissza és készített neki folytatást. Most ezt lehet úgy is értelmezni, hogy miért nem valami új albumot csinált, de látni kell, hogy ezen a lemezen rengeteg egyedi és érdekes megoldás van. Önmagában a “Watchers” téma, meg az egész koncepció engem nagyon magával ragadott. Talán ez vezet az időtlenséghez, a halhatatlansághoz? Nem tudom, de az biztos, hogy Jarre-nak még van mondanivalója számunkra a zenéjén keresztül és érdemes rá odafigyelni.

Jean Michel Jarre: Équinoxe Infinite (Spotify) 

Így készült az album

Un nouvel article a été publié sur https://www.rollingstone.fr/jean-michel-jarre-equinoxe-infinity-chronique/

Jean-Michel Jarre : "Equinoxe Infinity" dans l'air du temps

Avec Equinoxe Infinity, Jean-Michel Jarre continue son odyssée électronique tout en ayant conscience de la modernité 

« Dès 1976, j’avais prévu de composer une suite à Oxygène, contrairement à Equinoxe. Mais les Watchers de la pochette dessinée par Michel Granger se sont soudain imposés à moi… Que sont-ils devenus et que va-t-il leur arriver dans les 40 prochaines années ? », nous confiait récemment Jean-Michel Jarre. Si ce nouvel Equinoxe perpétue l’ADN du premier, soit différentes parties qui s’enchaînent les unes aux autres avec des thèmes récurrents, il bénéficie du son d’aujourd’hui et hésite entre deux visions de l’avenir : crépusculaire et pessimiste (« Flying Totems », « Robots Don’t Cry » et son Mellotron) ou confiante et dynamique à l’image de l’épique « The Opening ». Conçu avec une intelligence artificielle, l’étonnant dernier morceau « Equinoxe Infinity » propose un collage sonore récapitulatif de l’oeuvre du parrain de la musique électronique depuis plus de 40 ans.

Denis Roulleau