#domboldal

Most már egyre többször képzelem el magamat a domboldalon. Kellemes idő van ott, mégsem a nyugovóra térő Nap utolsó sugarai azok, amik melegítenek.

A délre néző dombok hajlásain érik már a szőlő, és ilyenkor fehérebbek az öreg pincefalak. Nyitott ajtajukon beoson a napsugár, ott villog az öreg sajtó szúette fáján, és a nyári hűvösség hátrább húzódik a pince mélyére, hol csend, van és fekete sarkokban rég eltűnt szüretek vígsága van eltemetve. Holdas éjeken ezüstre válik a szőlőlevél, nyest surran a pincék padlásán, és apró ablakaik homályos szeme letekint a kanyargó országutakra, hol vidám szekerek kanyarognak, durranik a pisztoly, halkan szállnak rég elkiáltott kurjantások, és elmállott keszkenők lobognak pirosan, fehéren az elmúlt örömök éjféli tükrében. A nádtetők zugaiban darazsak zümmögnek, a kőpadra rejtelmes jeleket ír a vén diófa árnyéka, melynek levelei susogva búcsúznak egymástól, mert jaj, nem lehet tudni, mikor nyúl fel egyikért, másikért csontos, hideg kezével a dér. Amikor a hold felkapaszkodik a túlsó dombtetőre, a pince kis szobájában ködös derengés nő, halkan koccan a mázaskorsó az öreg pohárszéken, s mintha valaki rájuk ülne, megroppannak a törött bútorok. Rég elhangzott kacagás bujkál a mestergerenda alatt, ruhák suhognak a simára csiszolt padon, eltörött pipák parázslanak az asztal felett, és füstjük álmosan, hidegen telepszik a holdsugárra. Aztán porrá vált hegedűk zendülnek fel, s a pók ijedten húzódik meg a sarokban; a szú percegése elhallgat a gerendában, és a régi borok elkóstolt zamata mellé odaül könnyes arcával újra mulatni a Bánat. Aztán elfogy a fény, a susogó hangokat elviszi a hazasiető holdsugár, és szigorú, fekete arcával betekint az ablakon az Idő. A hold már lehajlóban járja a nagy űr hideg ösvényeit, és félelmes vörösre festi a felhőboglyákat az égi réteken. A völgyben kanyargó utakon most már csak a csend figyel: hogy jegenyék csúcsán mitől remegnek árva levelek. A gyalogúton vándor halad. Szemében visszacsillognak a szeptemberi csillagok. Botjával suhogva csapkod jobbra-balra, nyomában megsárgulnak a rétek, és dérharmatossá lesznek a mezők. Amikor aztán a hajnal világossága végigszáguld a jegenyék csúcsán, hol tollászkodnak már a varjak, a patak hídjának támaszkodik és végigtekint fanyar arcával a ködös, deres, varjúkárogásos tájon a vándor, a távoli szüretekre siető Október.