#dehogynem

Engem bezzeg senki nem akar majd megmenteni, ha felvágom az ereimet, vagy felkötöm magam a faház mennyezetgerendájára. Nem hiszem, hogy bárki is törődne velem annyira, hogy megpróbáljon visszahozni az életbe. Aztán rájövök, hogy dehogynem, persze hogy megpróbálják majd, de csak azért, mert így szokás. Nem azért, mert igazán törődnek velem, hanem azért, mert nem akarják, hogy lelkifurdalásuk legyek, nem akarnak azzal a bűntudattal élni, hogy valaki öngyilkosságot követett el, ők meg tétlenül nézték. Ha már elkövettem az öngyilkossági kísérletet, akkor mindenki futva jön majd, mert akkor a problémám túlmegy a beszéljük-meg-ezt-inkább-féle macerás, lelkisegély-szolgálati favágó munkán, és akkor valódi, orvosi vészhelyzet forog fenn.

...méghogy nem izgalmas a magyar foci.

Tényleg nincs elég anyatej babáknak, akiknek meghalt az anyukája/koraszülött/mindenre allergiás, de gazdag seggfejek megveszik mert attól nő nagyra a bicepszük?!?!

– Dehogynem. Bízz a karmában. – tanácsolta. – Mármint abban, hogy ha jót teszünk, akkor velünk is jó történik? – ráncoltam a szemöldököm. – Pontosan. – Áááá. Felejtős. Ha igaz lenne, már rég nem élnék – röhögtem el magam.