Srác a buszról.
Sötét színű maszkkal takarta el az arca egy részét. Arra gondoltam, talán örül is hogy az emberek nem láthatják egészen.
Haja szinte már fekete volt, de a reggeli napfényben látszott, hogy igazából sötétbarna.
Szemei szintén sötéten csillogtak. Ám volt benne valami nem evilági.
Amitől az emberen végig fut a hideg. A borzongás.
Kipillantott az ablakon, majd bambulasát valami félbe szakította. Hirtelen összerezzent. Ki néztem az ablakon. Éppen egy Jézus szobor mellett haladtunk el. Elmosolyodtam, aztán pedig újra rá pillantottam.
Megforgatta a szemét és újra az elsuhanó tájat kémlelte.
Folytattam az analizálását. Öltönyben volt, valószínűleg ő is éppen a matek érettségire igyekezett.
Szemeiből szinte ezer dolgot ki tudtam volna olvasni. De volt még egy fontos dolog amit megjegyeztem. Sugárzott róla, hogy nagyon borúsan tekint a világra. Az önutálat az életuntsággal keveredett rajta.
Abban a pillanatban belém hasított a felismerés.
A felismerés, hogy egy hasonló kisugárzással rendelkező emberrel minden egyes nap találkozom. A tükörben.
Mert a hasonló felismeri a hasonlót.
Pár pillanat múlva tekintetünk összefonódott. Rövideket pislantottam. Megértem őt.
Valószínűleg értette, mert a hüvelyk ujját felém mutatva pattant fel az ülésről, az ő megallója következett
-Anna S.
