#baleset

Még augusztusban volt egy elég durva bringás balesetem (flegma sebésznős utóélet korábbi threadben). Villamos sínen megcsúsztam, azt hittem, hogy bordáim törtek (szerencsére nem), felrepedt halántékomból ömlött a vér (varrni kellett), térdek lezúzva, de a legdurvább a kisujjam volt. Attól tartottam, hogy leszakadt (szerencsére nem, de műteni kellett és azóta sem tökéletes, valszeg már nem is lesz és a többi ujjaimmal sem tudom ökölbe szorítani a kezem, forever gyógytorna) és iszonyúan erős fájdalmaim voltak. Két jófej autós megállt segíteni, egyikük hívta a 112-et, majd odaadta nekem a telefont. Egy nő volt a diszpécser, kérdezett magáról a balesetről (megcsúsztam, nem ütött el senki és én sem ütköztem más járművel vagy személlyel) a sérüléseimről, van-e kettős látásom, szédülök-e satöbbi. Jóformán azt is, hogy milyen színű a pólóm. Ami érthető, hisz így valamennyire fel tudta mérni az egészségügyi állapotom és amíg szóval tartott, addig kevésbé koncentráltam a fájdalomra, csak a messiás-mentőauóra várva magamba roskadva. Egyszercsak a semmiből egy férfihang csatlakozott be a vonalba:

3 hónapos volt a jogsim, tehát 1993. májusában járunk. E.-vel épp az Alkotás utcán szaladunk keresztül, a Trabi a Shell-kútnál parkol. Beülünk, becsatoljuk magunkat. Hozzájuk tartunk Kelenföldre, ami azt jelenti, hogy az Alkotáson felfele a Királyhágó utca irányában visz majd az utunk.

A STOP-tábláról balra nagy ívben kell kikanyarodnom, amihez 3 sávot és 2 pár villamossínt kell merőlegesen kereszteznem, mielőtt a belső sávban balra be tudok fordulni. Nem lehetetlen, de mindig stresszes helyzet. Kikerülni úgy lehet, ha az ember lemegy az Alkotáson Déli mellett egész a Jakobinusok teréig, és ott, a Maros utcával szemben lehet legelőször megfordulni. A 4-5 közlekedési lámpa miatt napszaktól függően hosszú perceket vesz igénybe ez a kerülőút, de mindenképp biztonságosabb, és ma már az egyetlen lehetőség.

Aznap nem akartam kerülni, vállalhatónak tűnt a feladat, ami az akkori szabályozás szerint még szabályos volt. Csak nem veszélytelen, mert az Alkotás nem egy gyér forgalmú utca.

A STOP-táblánál állva elengedem az autókat, aztán balra nézek. A Királyhágó utca magasságában a lámpa piros, megfogja a lefelé jövő forgalmat: az autók mellett a villamost is. A 3 sáv köztem és köztük teljesen üres. Balról azonnal indulhatnék.

Jobbra nézek. A lenti lámpa zöld, az autók 3 sávban tépnek felfelé az Alkotáson. Ráadásul bent áll a felfelé tartó villamos is a megállóban, és teljesen kitakarja a lenti kereszteződést: nem látom előre, hogy mikor tudnék besorolni a belső sávba. A villamos elé nem állhatok be keresztbe, tehát azt előbb mindenképp el kell engednem. Gyors pillantás balra, még mindig tiszta a levegő.

Elkezdek kiaraszolni keresztben az úton, figyelmem a villamosvezetőn, már zárja az ajtókat. Amint kigurul a megállóból, be tudok kanyarodni a sínre párhuzamosan a forgalommal, és onnan be tudok majd sorolni.

Gyors pillantás balra: fentről elindult a villamos! Ez baj, 4-5 másodpercen belül itt lesz az orrom előtt, és elvágja az utamat. Röviddel azután az első autók is ide fognak érni, akik kicsivel később kapnak zöldet, de nem fognak itt a villamoshoz hasonlóan lefékezni, hanem tépnek tovább a Déli felé.

A tekintetem visszaugrik előre, erre a villamosra, már gurul ki, működhet a terv... amikor E. hirtelen felsikolt, hatalmas csattanás hallatszik, és a Trabi félig megpördül, mint egy papírdoboz.

Egy gyöngyházrózsaszín, esetleg bézs Suzuki Maruti szállt belénk balról, látszólag fékezés nélkül. Az első gondolatom az volt, mármint azután, hogy jé, nem haltunk meg: Hogy a francba nem vette észre ez az ürge az előtte keresztbe álló-araszolgató autót?

A fenti zöld lámpáról még csak most indulnak el, tehát ez az autó a lámpa alatti, macisajtos kihajtón jött, és kb 3-400 méternyi 3 sávos út volt előtte. Hogy nem sikerült kikerülnie az autómat, ami jobbról balra mozgott keresztbe, és maximum másfél sávnyit foglalt el? Ha ő szabályosan a külső sávban megy ugyanilyen gyorsan, nem ütközünk össze, elmegy mögöttem. De ő a belsőben jött, és nem az útra figyelt.

A Marutiból ismerős pofa kászálódott ki: Gyurkovics Tibor irót még én is felismertem. A közélettel kicsit sem foglalkoztam 18 évesen, de a memóriám jó volt, láthattam a tévében.

A lábát fájlalta, és sokkban lehett, mert arra emlékszem, hogy a vele lévő nő volt kettőjük szószólója, a csóka csak nézett maga elé bambán. Ahelyett, hogy dühös lenne rám, például. A STOP-tábla miatt nyilvánvaló volt, hogy jogilag én vagyok a hunyó. De mindketten tudtuk, hogy ő sem látta előre az ütközést, pedig neki frontális volt.

Már kiszálltunk a kocsiból, és épp néztem, hova lehetne valahogy félretolni a Trabit, amikor egyszercsak megjelenik anyám.

Rohan a kapualjtól felénk, üvöltve. És csurom vér!

Az alkarját szabdalta szét az üvegajtó, amin át akart szaladni, miután végignézte az egész balesetet a harmadik emeleti ablakból. Onnantól kezdve, hogy beültünk az autóba.