A presszóérzĂ©srĹ‘l mindig F jut eszembe, akit haverok rĂ©vĂ©n ismertem meg a KandĂł koleszbĂłl. A NagykörĂşt sarkán volt egy PEPSI nevű aprĂłcska presszĂł, ahova egyszer beĂĽltĂĽnk ketten, a hosszasan sĂ©tálĂłs elsĹ‘ randin, egy nagyon hideg kĂ©sĹ‘ Ĺ‘szi napon. F elĹ‘kaparta a nadrágja zsebĂ©bĹ‘l a mind az egy hĂşszasát, ami kĂ©k szĂnű papĂrpĂ©nz volt DĂłzsa apánk arckĂ©pĂ©vel, kiteregette, kisimogatta az asztalon, Ă©s vett belĹ‘le egy ĂĽveg colát, ami akkoriban 3 dl volt, hozott kĂ©t poharat, majd huncut fĂ©lmosollyal, Ă©s valami hihetetlenĂĽl fĂ©rfias eleganciával azt mondta nekem: - Kicsi lány, Ăşgy idd, hogy addig ĂĽlĂĽnk itt bent a jĂł melegben, amĂg ez kitart. Azonnal beleszerettem. A presszĂł nincs már meg, a rendszerváltás után egy peepshow működött a helyĂ©n.
A HALLÓ büfére jól emlékszem. A Körút és Király utca (Maja) két szemközti sarkán működött. A kissé rusztikusabb, menzaszerűbb, tálcás gyorsbüfé rész volt ott, ahol most a KFC, és a Starbucks, amit leválasztottak belőle. A kicsit előkelőbb, étlapos rész pedig azon a sarkon, ahol volt már Pizza Hut és Kisközért is, most épp Gyógyszertár.
Coca-colát először 10 éves koromban ittam, valamikor a hatvanas évek végén gyűrűzött be a legvidámabb szoci barakkba. A vasárnapi cukrászda nálunk is alap volt. Néha esténként hallgathattuk a közeli presszóban, a cigifüstben és kávéillatban a beszélgetéseket, de csak este nyolcig, mert utána kiskorú már nem tartózkodhatott ott.
És nyaranta a Balcsi. MuteromĂ©k vállalata kĂ©t családi házat bĂ©relt nyaranta egy családtĂłl, akik a szezonra beköltöztek valami nyárikonyhába a fogyatĂ©kos kislányukkal. A kĂ©t ház nagyon közel volt egymáshoz, nem tĂşl messze a parttĂłl, Ă©s egy-egy nagy hallbĂłl nyĂltak körben a szobák. Egy család egy szobát kapott beutalĂłval kĂ©t hĂ©tre, ahol gyakorlatilag csak aludni lehetett, mert olyan kicsi volt, de Ăşgyis egĂ©sz nap a parton voltunk, amit akkor mĂ©g nádasok szegĂ©lyeztek, Ă©s homokos partja volt. Talán pont ezĂ©rt hĂvták "magyar tengernek". A bokáig Ă©rĹ‘ vĂzben csöpögtetĹ‘s várat Ă©pĂtettĂĽnk a tesĂłmmal, meg aprĂł szĂnes kavicsokat gyűjtöttĂĽnk, amik kifakultak amikor megszáradtak, de otthon megint vĂzbe lehetett tenni Ĺ‘ket, Ă©s akkor megint kincs lett belĹ‘lĂĽk. Nem messze egy családi kifĹ‘zdĂ©ben ebĂ©deltĂĽnk, ahova be voltunk fizetve, Ă©s lehetett A meg B menĂĽt választani. Több turnusban ment az ebĂ©deltetĂ©s, Ă©s a család apraja-nagyja rohangált a tálcákkal. Ezek a családok a nyár folyamán kerestĂ©k meg az egĂ©sz Ă©ves megĂ©lhetĂ©sĂĽket, amiĂ©rt igazán spártai Ă©letmĂłdra voltak kĂ©pesek. A dĂ©li partra jártunk Szabadiba meg LellĂ©re, az volt a gyerekes part. A partra menvĂ©st mindig át kellett kelni a sĂneken, Ă©s Ă©jjel is hallani lehetett a vonatokat, ahogy elrobogtak a közelben. A vonat hangja azĂłta is mindig azokat a nyarakat idĂ©zi nekem.
