#argentin bor

Ezeket a sorokat már Buenos Airesből írom, ahová ma reggel érkeztünk belföldi fapadossal. Ugyan a belvárosi hotelünkből kitekintve amolyan Párizs-Lisszabon-érzésem van, mégis hiányzik valami, ami egy héten keresztül állandó útitársunk volt: az Andok. Ezt a posztot lenyűgöző láncainak szentelem. A közel 7000 km-en húzódó hegység legmagasabb csúcsa, a 7000 m-es Aconcagua is Mendoza fölött emelkedik - egészen hihetetlen, hogy a túloldalon Chile fővárosa, Santiago fekszik. Útikönyvünk szerint a Brad Pitt-film Hét év Tibetben is errefelé forgott a himalájai tájjal való hasonlóság okán. És persze ez a hely sem lenne argentin eléggé, ha a felszabadító San Martín ne fordult volna meg itt egy almásban, ahol botra terítették poncsóikat a hadvezérek és maté tea szürcsölése közben nagy fogadalmak hangzottak el, mielőtt az öszvérekkel áthúzták a roppant hegyeken át ágyúikat a függetlenségi harcosok. Az utolsó két fotóval búcsúzom mendozai boros élményeinktől. Hasta luego!

Amikor 2019 végén kijelölte a Sors meg a minisztérium, hogy haza kell költözni Brazíliába, úgy terveztük, megismerjük a spanyol ajkú országokat is: engem különösen vonz Peru és Chile. És persze Argentína, régi álmom. Nos a pandémia elkaszálta ezen terveket, de Argentína csak összejött. Még a háború előtt kitaláltuk és megszerveztük ezt az utat: 2020 óta most először vagyunk együtt ismét külföldön, a gyönyörű kék pecsét ott díszeleg az útlevelemben. Két hetet tervezünk ebben a szintén hatalmas országban. Egyenesen a félszáz esztendeje világszerte ismert borvidékre, Cuyóba (ejtsd: kusó) jöttünk, ahol már az első nap varázslatos volt: a szállásunk egy Chandon-tulajdonú butikhotel a pincészet területén (Terrazas de los Andes) és átugrottunk egy szomszéd birtokra is, a Bodega Nortonra. Az őszi színek és az Andok legmagasabb csúcsai a háttérben páratlan élményt nyújtanak a testes, nehéz borok mellé. Tartsatok velünk a következő hetekben így virtuálisan is!

Két éjszakát az egyik legnagyobb borexportőr birtokán, a Salentein chalet-szerű házaiban töltöttünk. A 2000-ben felhúzott (vagy leásott) betonkolosszust ugyanaz tervezte, aki a tegnap posztolt Alfa Crux pincészetét. A holland Pon-család tulajdonában lévő gigabiznisz a pandémia előtt akár 80%-ban is exportra termelt; ma ez az arány csak 50%-os. A fogadóépületben argentin és holland képzőművészeti alkotások galériája is megtalálható, ahol sikerült egy nagyváradi születésű festőművész, János Bittenbinder Táncoló magyar című munkájára akadnom. Pedig közelebb vagyok Új-Zélandhoz, mint a Kárpátokhoz! Az első két fotót a Clos de los Siete birtokcsoport Monteviejo nevű részén készítettük, ahonnan igazán látszik, milyen eszeveszettül óriási szőlőtermelés folyik itt az Andok keleti lábainál.

Pincékről pincékre járunk, de naponta kettőnél többre nem marad idő; olyan sokáig időzünk egy-egy helyen, ráadásul a végeláthatatlan szőlőkben csak délelőtt, legfeljebb ebéd körül indulnak a vezetett turnusok. Most van a szüret vége, mindenütt nagyon komoly munkák folynak - és mindenhonnan csak úgy dől a cefreszag! Majdnem mindenütt sikerül angol nyelvű vezetést kapnunk (hiába a kiváló portugálom, beszélve igen nehezen értem csak meg a helyi spanyolt), és sajnos lépten-nyomon tragédiák övezik a pincesztorikat: gazdasági válságok, csődök, öngyilkosságok. Argentínában jelenleg 52%-os az éves infláció! A fenti fotók az egykori O.Fournier, mostani Alfa Crux pincészet az ezredfordulón felhúzott UFO-szerű betonkolosszusában készültek. A hatfogásos ebéd 3 órán keresztül tartott borpárosítással - előtte másfél órán át pincelátogatás kóstolással: naplemente környékén bealudtam:) A látvány, az építészet, a délutánra bezúgó itteni főnszél, a zonda kihozták belőlem az X-faktort!