#12-18

Még korai az év végi elszámolás, de sok év óta ez az első igazán boldog évzárás (hacsak addig meg nem basz az élet, de már reménykedjünk, hogy csak nem). Vannak persze benne furcsaságok, mert itt ülök, az íróasztalom fele lebontva, a ruháim halmokban tornyosulnak a kanapé egész felületén, könyveim derékig érő tornyokba rakva, kacataim dobozokban a konyhai cuccokkal együtt, a konyha közepén építési hulladékok – amikről még nem is tudom hova teszem, az új könyvszekrényeim lehet, csak karácsony után érkeznek meg, függő hivatalos ügyeket kellene intéznem, és akiről azt hittem, hogy jóbarátom, az jóideje úgy viselkedik, mint egy címeres fasz. Mondjuk ez utóbbi nem újdonság, ahogy a ruhahalmok sem, csak az ruhakupacokat a pokrócságnál könnyebb kezelni. ÁM valójában tök jól érzem magam. A lakás már csak arra vár, hogy pakoljak, pakoljak, pakoljak, takarítsak. Ez igazán nem függ senki mástól, csak tőlem. És amikor csinálok bármit, akkor virágok nyílnak a lábam nyomán minden annyira kurvára jó érzés, és olyan látványosan halad, hogy gyönyörűség nézni. Még sosem tetszett ennyire ami kibomlott egy ilyen átalakításnál. Lehet, hogy azért mert nekem fontos emberekkel nem kell közben csatákat vívni. De talán nem is ez, ami örömmel tölt el, hanem az a két projekt aminek a tervezése kitölti a maradék szabadidőmet. A napokban meséltem egy ismerősömnek, és meglepett, hogy mennyire belelkesedett rajta. Sosem láttam még ennyire pozitívan nyilatkozni valamiről. A lényeg, hogy megvan egy-másfél évre a fő irány, viszont sikeresen magam mögött hagytam azokat a dolgokat, amiket eddig mázsás koloncként cipeltem. Aztán ott vannak a ledepózott vázlataim is, amiket meg kell írni. Azon a vonalon is felszabadult valami görcs. Nem kell se legyőznöm másokat, se megfelelnem egy konkrét valakinek, csak élveznem kell az írással járó munkát. Ideje a mások fikázását és az összeméregetést is magam mögött hagynom. Nem én vagyok. Ez a harmadik projekt. És van negyedik is. Van ötödik is, azon kicsit azért rágódom. Valójában egy se új, csak mostanra kiforrta magát és a homályos "ezt is lehetne" dologból valami erőteljesebb lett. És Olaszország sincs elfelejtve, de nem ám! Azt a kalandot még végigcsinálom, mint egy felújítást. Mi bajom lehet? Valahogy csak meglesz! Olyan sok évig volt annyira szar, és borzalmas volt az a bénultság és a késztetés, hogy megfeleljek másoknak. Fogalmam sincs, hogy mindez hogyan vált semmivé csak azt tudom, hogy nekem most jó. "Ahogy öregszem, egyre inkább válok azzá az emberré, akinek mindig is lennem kellett volna."

egy hosszú bejegyzést, eggyel több a draftba. Draft. Nem is rossz könyvcím ki nem mondott igazságokról amiknek érzelgőssége cinizmusba van csomagolva. Nagyon hiányzik az írás. A blogolás érzelmileg segít, de az írás az más, az tudatos, az figyelmes, olyankor az ember vezeti az agyát, a gondolatait, nem csak leereszti a felesleget. A blogolás játék. Az írás akar tőlem valamit. És hónapok óta akar tőlem valamit csak nem érek rá bízva benne, hogy ez egy olyan kapcsolat amit némi szünet nem szakít meg, de közben félek, hogy de. Már nem tudom hogyan kell szerelmesnek lenni, már nem tudom hogyan kell szexelni és félek, hogy ha nem csinálom, azt is elfelejtem hogyan kell írni. :(

Fogalmam sincs mit érzek. Ez a kivételes alkalom, amikor magam sem tudom. Eh, a nemtudomok alatt mindig van egy dolog amit az ember nem akar kimondani vagy nem meri elengedni a pórázt. Igen, akkor ott, abban a pillanatban kellett volna elengedni a pórázt és üvölteni és sírni, és ráborítani mindent és elküldeni a halál faszára és kiborítani minden igazságot mindegy hogy kit sebez és ki vérzik el benne. Akár én is. Nem tettem. Már mindegy miért. Így aztán már nem is fogom. Így múlik ki a dolog szépen csendben, udvarisa mosolyok közepette. Mert tiszteletben tartom a másik embert vagy csak mert elmulasztottam az alkalmat. A napokban a gyerekeimmel kapcsolatban jöttem rá, hogy a gyereknevelés sarokköve a dühroham, hiszti és számonkérés. A gyerekek akármit megcsinálnak, hogy ne legyen balhé. Én meg elbasztam mert az elfogadásra, együttműködésre, megértésre építettem. Így semmit sem csinálnak meg amihez nincs kedvük viszont bármikor beülnek a szobámba beszélgetni velem függetlenül attól, hogy ráérek-e. Jól hangzik, ugye? Csak szólok, hogy ennek az ára nagyon nagy! A kapcsolatokban ugyanezt látom. Sok férfi bármit megtesz a hisztis felesége kedvéért, csak ne legyen balhé és a saját nagyszerűségükként értékelik a békét, nem úgy, hogy be lettek csicsklítva. Biztos olyan családban nevelődtek. Én mindet elbasztam. Kapcsolatokat, gyereknevelést, még a kutyáimat is. :D Talán csak szomorú vagyok, hogy ami nekem érték az másnak nem az. De nem, rosszabb. Én erre a barátságra büszke voltam. Akkor ez inkább megszégyenülés. Olyasmi, mint amikor iszonyatosan boldog az ember mert valami olyan márkás cuccot turkál amit soha a büdös életben nem tudna megvenni az eredeti árán. Aztán jön valami kolléganő, az ujjai közé csippenti a ruha sarkát és megkérdezi, hogy “turkálós?”. És te rájössz, hogy a baj az, hogy sosem feltételeznék rólad, hogy egy eredeti izét vettél, úgyhogy hirtelen nem csupán egy csóró csaj vagy, aki turkálóból öltözködik, hanem egy majom, aki azt hiszi, hogy ez nem látszik.