#09-03

Panasz, fájdalom, szerelmi vallomás, van bőven a tumblin mindenből. És minden panasz, fájdalom, szerelmi vallomás túloldalán van egy másik ember. Aki erről semmit sem tud. Aki nyilvánvalóan nem olvassa (láttam már olyat, aki igen, ott szakítás illetve deaktiválás lett a vége), de mi lenne, ha olvasná?

Sosem tudjuk, hogy a másik ember valójában mit tett, mit gondolt, érzett, mit miért csinált. Amit érzünk, gondolunk az a saját, fogantatásunktól kezdve épülő sajátosságunk. Ha vannak is benne sablonok, a mi utunk, belső világuk eredménye.

Számonkérhetünk-e másokon bármit is, amiért nem úgy élnek, cselekszenek ahogy nekünk a legjobb?

Adhatunk-e tanácsot a nélkül, hogy a másik ember érzésit, gondolatait, szándékainak egészét ismernénk? Valójába, azt hiszem, miden ami panasz, fájdalom, szerelmi vallomás kikerül a tumblira az azt jelzi, hogy bármilyen kapcsolat is az, nincs benne megfelelő kommunikáció. Hogy ezeknek a dolgoknak a nagy része valamilyen okból el lett hallgattatva. Nem a tumblin lenne ezeknek a helye, hanem a való életben.

Közben, valahol le kell tenni a csomagot. Ha nincs fogadókészség a másik részről, akkor a tumbli ideális a névtelen kitárulkozásra.

És a kitárulkozás figyelmet, megértést, együttérzést, támogatást hoz, vagyis pótolja a kapcsolat hiányos kommunikációját.

Néha sajnálom a "másik embert". Olvasok posztokat, és sajnálok férjeket, feleségeket meg mindenféle kapcsolatokat. Az enyémeket is.

Ha sokan azt reagálják hogy a „másik ember” rossz, akkor nem magadról beszéltél, nincs valós kritikád magad felé, hanem őt aláztad. Amúgy a saját érzéseidhez jogod van. Ha azt mondják, hogy azonnal hagyj fel ezzel a kapcsolattal, hogy menekülj, akkor csak egy dolog egészen biztos: nem jó a kommunikáció a kapcsolatban. Hogy ezen lehet-e javítani, pfff, honnan tudhatnánk?

Nem mindenki jó ember. A jónak látszó emberek sem feltétlenül jók. Ahogy a rossznak látszók sem biztos, hogy azok, bár minek akarna valaki rossznak látszani? Infantilis dolog.

Attól, hogy valaki kurvajól blogol, és érdekesen vagy élvezetesen elmondja az összes panaszát, fájdalmát, szerelmi vallomását, még egyáltalán nem biztos, hogy a kapcsolataiban is jól kommunikál.

Ha nincs konfliktus, az nem feltétlenül jelzi azt, hogy nincs probléma, ha a problémák el vannak tagadva. Aztán kikerülnek a tumblira. Valahol a világban mindenki része egy panasz, fájdalom, szerelmi vallomás csomagnak. Csak nem tud róla.

Theodore Ross Roberts (June 30, 1934 – September 3, 2002), known as Ted Ross, was an American actor who was probably best known for his role as the Lion in The Wiz, an all-African American reinterpretation of The Wizard of Oz. He won a Tony Award for the original 1975 Broadway production, and went on to recreate the role in the 1978 film version which also starred Diana Ross, Michael Jackson and Nipsey Russell. Ross went on to appear in films including the role of Bitterman in the classic Arthur, and on the television sitcoms The Jeffersons, Benson, The Cosby Show, and its spin-off A Different World. His final role was in the 1991 movie The Fisher King.

Biography

Ross was born in Zanesville, Ohio, but his mother, Elizabeth Russell, a nightclub singer in the 1920s and 1930s, moved the family to Dayton when young Ross was seven. He loved the clubs on West Fifth Street—Dayton’s answer to Harlem in the first half of the 20th century. While in junior high, Ross, who was big for his age, would dress up and strut into the Owl Club and The Palace Theater's Midnight Rambles to see great acts such as Duke Ellington.

His nightclub exploits as a teenager were not very popular at home. He dropped out of Roosevelt High in 1950 and enlisted in the United States Air Force. Two years later at age eighteen, Ross entered an amateur night contest at the Top Hat bar on Germantown Street. Home on furlough, he sang a cover of Judy Garland's "Over the Rainbow", won $5 that night and found his calling. After leaving the military, Ross worked his way from Great Falls, Montana, to a strip bar in Los Angeles as a singer and MC. There he landed his first stage role in Oscar Brown Jr.'s "Bigtime Buck White".

The musical began as a workshop in Watts and moved to New York City in 1968. He starred in The Wiz and other Broadway productions, such as Purlie, Ain't Misbehavin, and Raisin in the Sun. His first film was The Bingo Long Traveling All-Stars & Motor Kings, a baseball movie starring James Earl Jones and Richard Pryor. Films that followed included Ragtime, Amityville II, Police Academy, Stealing Home, and The Fisher King. One of the roles he is most fondly remembered for is that of Bitterman, Arthur Bach's long suffering chauffeur in the 1981 Dudley Moore hit, Arthur.

In 1990, Ross played Troy Maxson in a Cincinnati production of August Wilson's Fences. It was the first time his family saw him perform on stage since the contest in 1952. He came home for good in 1997 and opened Your Place, a jazz club on West Third Street. Occasionally, Ross sat in and sang in his club, and performed as part of the Dayton Art Institutes's Just Jazz series.

He was honored by Dayton’s Wayman Chapel AME Church, the Miami Valley Fisk University Alumni Club and by WROU-FM as a Black History Month Achiever. He suffered a stroke in 1998, and died from complications four years later at Good Samaritan Hospital, aged 68.

Broadway and stage

Buck White (1969)

Purlie (1970) (1972)

Raisin (1973)

The Wiz (1975)

Filmography

The Bingo Long Traveling All-Stars & Motor Kings (1976) - Sallison 'Sallie' Potter, Owner of Ebony Aces

Minstrel Man (1977) - Charlie Bates, Minstrel Singer

The Wiz (1978) - Lion / Fleetwood Coupe de Ville

Arthur (1981) - Bitterman

Ragtime (1981) - Black Lawyer

Fighting Back (1982) - Commissioner

Amityville II: The Possession (1982) - Mr. Booth, the Lawyer

Police Academy (1984) - Captain Reed

Arthur 2: On the Rocks (1988) - Bitterman

Stealing Home (1988) - Bud Scott

The Fisher King (1991) - Limo Bum (final film role)

Egy barátnőm izgatottan mesélt a pasasról, akivel egy éve levelezik. Fontos neki ez a barátság és egyértelmű, hogy a férfinak is. És egy év után hamarosan Magyarországra jön a pasas, és akkor... akkor majd... szóval lehet, hogy ez a kapcsolat lehet több is egy levelező barátságnál, mert a pasas nagyon rajong. Sajnos pont a beszélgetés után pár nappal kiderült, hogy a pasas egyike azoknak az internetes csalóknak, akik nőkkel ismerkednek és pénzt kérnek tőlük meg ki tudja mikre veszik rá a gyanútlan áldozatokat. Mondanám, hogy uncsi sztori, millió cikk, novella, film készült az ilyen történetekból. Csakhát, azokat az áldozatokat nem ismertem. A barátnőm elég okos, szóval pénzt nem adott, de azért kicsit összetörte a szívét a dolog. Mert már éppen elkezdett reménykedni, hogy talán lesz valakije. Az egészet azért mesélem, mert korábban az ilyen beköszönő külföldi pasikat csak simán elástam a messenger hátsó kertjében, mostanában nem ezt teszem. Megérdemlik, hogy kicsit szórakozhassak velük. Most éppen egy ortopéd sebésszel állok levelezésben. Miután rámköszönt, hogy jajjdetetszem és ismerkedjünk meg, megkérdeztem, hogy gazdag-e. :D Arra gondoltam, hogy most ezt a vonalat viszem végig. Hogy mennyi a pénze, fizet-e nekem a beszélgetésért, ne haragudjon már, de drága az időm, ha nem fizet, nekem sajnos dolgoznom kell, ő akart beszélgetni. :D Ha belejövök, később lehet, hogy társkeresőkön ráköszönök magányos férfiakra, aztán feltöltetem a telefonkártyaámat, kifizettetem a rezsiszámlámat, és megígérem, hogy cserébe küldök egy cicis fotót, vagy borítékban a punciszőrömet, használt bugyimat (nemhordok bugyit) csak előbb fizessen, mert ugye ingyen öröm az nincs, hát ő akart ismerkedni! :D Vagy lehet, hogy azt mondom, hogy gazdag vagyok, akárkikkel nem ismerkedem és meghívom a kastélyomba amiről hosszasan mesélek, hogy milyen csodás! :D Milyen vicces lehet amikor két kamu ember levelekzik egymással. Egy olasz kalandort kéne keresnem! Gyakorolhatnám az olaszt.

Charles Hamilton Houston (September 3, 1895 – April 22, 1950) was a prominent African-American lawyer, Dean of Howard University Law School, and NAACP Litigation Director who played a significant role in dismantling the Jim Crow laws, which earned him the title "The Man Who Killed Jim Crow". He is also well known for having trained future Supreme Court Justice Thurgood Marshall.

Biography

Early years

Houston was born in Washington, D.C. His father worked as a lawyer. Houston started at Amherst College in 1911, was elected to the Phi Beta Kappa honor society, and graduated as valedictorian in 1915. He returned to D.C. to teach at Howard University. As the U.S. entered World War I, he joined the then racially segregated U.S. Army as an officer and was sent to France. He returned to the U.S. in 1919, and began attending Harvard Law School. He was a member of the Harvard Law Review and graduated cum laude. Houston was also a member of Alpha Phi Alpha fraternity. He received his JD from Harvard in 1923 and that same year was awarded a Sheldon Traveling Fellowship to study at the University of Madrid. He was admitted to the Washington, DC bar in 1924.

In 1924 he married Gladys Moran. They divorced in 1937 and he remarried Henrietta Williams. They had Houston's only child in 1940, Charles Hamilton Houston, Jr.

Career

Houston served as Vice-Dean and Dean of the Howard University School of Law from 1929-35. In this capacity he had direct influence on nearly one-quarter of all the black lawyers in the United States, including former student Thurgood Marshall. While at Howard, Houston oversaw the law school's accreditation by the Association of American Law Schools and the American Bar Association. Houston left Howard in 1935 and served as special counsel for the National Association for the Advancement of Colored People (NAACP) until 1940. In this capacity he argued several important civil rights cases before the U.S. Supreme Court. Through his work at the NAACP, Houston played a role in nearly every civil rights case before the Supreme Court between 1930 and Brown v. Board of Education (1954). Houston's plan to attack and defeat Jim Crow segregation by demonstrating the inequality in the "separate but equal" doctrine from the Supreme Court's Plessy v. Ferguson decision as it pertained to public education in the United States was the masterstroke that brought about the landmark Brown decision. In Missouri ex rel. Gaines v. Canada (1939), Houston argued that it was unconstitutional for Missouri to exclude blacks from the state’s university law school when, under the “separate but equal” provision, no comparable facility for blacks existed within the state.

Houston founded a law firm with Wendell P. Gardner, Sr. that later included, as name partners, William B. Bryant, Emmet G. Sullivan, and Joseph C. Waddy. The firm was prestigious but their work not well-compensated. Ten members of the firm would go on to become judges, including Theodore Newman and the son of Wendell Gardner.

Houston’s efforts to dismantle the legal theory of “separate but equal” came to fruition after his death in 1950 with the historic Brown v. Board of Education (1954) decision, which prohibited segregation in public schools. In the documentary "The Road to Brown", Hon. Juanita Kidd Stout described Houston's strategy, "When he attacked the "separate but equal" theory his real thought behind it was that "All right, if you want it separate but equal, I will make it so expensive for it to be separate that you will have to abandon your separateness." And so that was the reason he started demanding equalization of salaries for teachers, equal facilities in the schools and all of that." Houston took a movie camera across South Carolina to document the inequalities between African-American and white education. Then, as Special Counsel to the NAACP Houston dispatched Thurgood Marshall, Oliver Hill and other young attorneys to work to equalize teachers' salaries. Houston led a team of African-American attorneys who used similar tactics to bring to an end the exclusion of African-Americans from juries across the South.

Death and legacy

Houston died from a heart attack on April 22, 1950, at the age of 54. He was posthumously awarded the NAACP's Spingarn Medal in 1950. In 1958, the main building of the Howard University School of Law was dedicated as Charles Hamilton Houston Hall. His significance became more broadly known through the success of Thurgood Marshall and after the 1983 publication of Genna Rae McNeil's Groundwork: Charles Hamilton Houston and the Struggle for Civil Rights.

Houston is the person for whom the Charles Houston Bar Association and the Charles Hamilton Houston Institute for Race and Justice at Harvard Law School—which opened in the fall of 2005—are named. In addition, there is a professorship at Harvard Law named after him; Elena Kagan, formerly the Dean of Harvard Law School and now an Associate Justice of the United States Supreme Court, was the Charles Hamilton Houston Professor of Law.

In 2002, scholar Molefi Kete Asante listed Charles Hamilton Houston on his list of 100 Greatest African Americans.

The Washington Bar Association annually awards the Charles Hamilton Houston Medallion of Merit to an individual who has advanced the cause of Houstonian jurisprudence.