#04-22

Nem Logan az első, aki azt mondja, hogy kettős mércét használok, ezért muszáj körüljárnom ezt a kérdést. Mert igaz, teljesen egyértelműen igaz. Nem ugyanúgy ítélem meg a saját és mások, például az ő hasonló tetteit. De vajon tudunk-e máshogy mérni? Érv-e az, hogy a saját motivációimat ismerem, a övét, a más emberét nem? Másokét csak feltételezem. És a feltételezéseim a nagy átlag ismert motivációiból vannak leszűrve. Vegyük a flörtöt. Ha velem flörtölnek és ezt nem utasítom el egyértelműen, akkor az én motivációm némi felületes udvarias helyezkedés, ne látszódjam fapinának. És néha a kontent kedvéért hagyom, hiszen amíg nem tudnak hozzám érni, kit érdekel mit locsogunk? Elvárom, hogy a pasim (mondjuk), tisztában legyen vele, hogy hűségem megingathatatlan, hát ki akarna feladni egy keserű álmodozással egy pasiról aki nem viszonozza az érzelmeit??? Ja, bocs, nemide. Nade viccen kívül, szóval az ember, ha szeret valakit, akkor az is mindegy, ha szar a kapcsolat meg kínlódik benne, akkor se akar meg tud mással kezdeni, mert szereti. Ha el van átkozva, akkor el van átkozva. Nade a férfiak! Akikről köztudott, hogy csak a pina érdekli őket, és nem is tartozunk egymáshoz, és miért ne tehetné, hiszen szabad ember, miért ne szövögethetné a szerelmi hálóját és tervezgethetné a jövőjét vagy éppen csak a péntek estéjét egy másik nővel? És hogy ezt látom is, az ugyan miért érdekelné? Szabad ember, az csinál amihez kedve van. Ki az akinek ettől ne lenne gyomorgörcse és ne gondolná azt, hogy egyszercsak, ahogy ő belepottyant a férfi életébe, majd valaki más fog belepottyanni?Egy alkalmasabb pillanatban. Nem barátként. Hogy én is szabad ember vagyok? Elméletileg, ugye. Hogy ez így leírva rém gyerekes? Ha tudományoskodva fogalmaztam volna, akkor nem lenne az. Akkor komoly problémának tűnne.

Kommunikáció és bizalom. Rettenetesen sokat gondolkodtam ezen a bizalom dolgon. És a nőn, aki befizette a pasiját egy kurvához. Mennyire fontos az embernek, hogy amíg szeret valakit, az ne rakja a faszát más nőbe. Másnak meg nem fontos, mert a kapcsolat értéke és megbízhatósága számára máshol van. Ergo, semmit sem mondhatunk ki szabályként, hogy igaznak kell lennie egy kapcsolatra.

Ha én elmondok dolgokat a barátnőmnek, hát az érthető. Hát ki bírna ennyi szenvedést elcipelni, mi nők amúgy is így gyógyítjuk magunkat, beszélünk, beszélünk, beszélünk, amíg el nem fogy a fájdalom a dologból. És nem érezzük magunkat egyedül, amíg van kihez beszélni. Nade, ha egy férfi teszi ezt! Kibeszél minket? A kapcsolatot? Köztudott, hogy a férfiak nem beszélnek a problémáikról. Ha megteszi, meg vagyunk csalva. Mármint az elképzelésünk arról, hogy biztonságban vannak a titkaink. És mi van, ha az a másik valaki, esetleg éppen egy NŐ, nem áll mellénk, hanem a pasinak ad igazat? Mert mi tudjuk, hogy nekünk mondhatnak bármit, a szeretetünk töretlen, nade a férfié, akinek telebeszélik a fejét? Nemnem, ezt nem kéne hagyni! Tényleg én is röhögök magamon. És mondhatnám tovább. Igen, kettős mérce mindenben, ha rólam és a másikról van szó. Mert bizonytalan és bizalmatlan vagyok. Mert kiszolgáltatottnak érzem magam és kompenzálok. Valami megoldásnak kell lennie, mert mindenre van. Nyilván, egy ideális kapcsolatban az ember tucatnyi arcát ismeri a másiknak és szórakoztatja amikor a szerepeit nézi. Hogyan beszél a villanyszerelővel, a kollégáival, az anyjával, a szomszéddal, a jó csajokkal. Mert azt gondolja, hogy az igazit ő kapja, azt ő ismeri egyedül. Mert az igazit mi is csak neki adjuk, reménykedve, hogy elegek leszünk. Picit azért itt összemosódtak a dolgok, aminek az az oka, hogy az exem és Logan is azt mondta, hogy kettős mércét használok. Vagyis párkapcsolatban és barátságban is... nem veszem észre magam, nem látom a helyemet, rosszul ítélem meg a helyzetet és mások motivációit. Csak azt látom és követelem, hogy a saját hűségemet és szerelmemet, rendíthetetlen odaadásomat és minden szuperséget fogadjanak el. Azon az alapon, hogy... hát nem nyilvánvaló? Na jó, most megint röhögnöm kell, mennyire hülye vagyok.

A magabiztosság nem azt jelenti, hogy az ember nem fél sosem, csak azt, hogy bízik benne, hogy talpra tud állni.

Egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan lehet nem kettős mércével mérni. Hogyan bízhatnék egy másik emberben úgy, ahogy magamban? De talán ennél is fontosabb ebben a kapcsolatban, hogy hogyan tudnék úgy bízni, hogy ne féljek a fájdalomtól és szabadságot tudjak adni? Nem csak szavakban, hanem valóságban. Hogy ne felemelt orral fújjam oda, hogy pfff szabad ember vagy azt csinálsz amit akarsz, hanem valóban úgy gondoljam, és ebből adódóan ne fájjon az se, ha rátalál az "igazi"-ra. Mindez a fejemben van. Kizárólag a fejemben. És van egy kulcs, valami tárcsa vagy lyukkártya vagy a faszom tudja mi, amit ha megfelelően állítok be, minden helyreáll. Vagy csak egy gyakorlat, kirepülni a világűrbe és visszanézni, mit számít kivel nevetgél péntek este, mikor csoda, hogy egyáltalán élünk. De addig, amíg élünk, nevetgélhetne velem! :)

Charles Hamilton Houston (September 3, 1895 – April 22, 1950) was a prominent African-American lawyer, Dean of Howard University Law School, and NAACP Litigation Director who played a significant role in dismantling the Jim Crow laws, which earned him the title "The Man Who Killed Jim Crow". He is also well known for having trained future Supreme Court Justice Thurgood Marshall.

Biography

Early years

Houston was born in Washington, D.C. His father worked as a lawyer. Houston started at Amherst College in 1911, was elected to the Phi Beta Kappa honor society, and graduated as valedictorian in 1915. He returned to D.C. to teach at Howard University. As the U.S. entered World War I, he joined the then racially segregated U.S. Army as an officer and was sent to France. He returned to the U.S. in 1919, and began attending Harvard Law School. He was a member of the Harvard Law Review and graduated cum laude. Houston was also a member of Alpha Phi Alpha fraternity. He received his JD from Harvard in 1923 and that same year was awarded a Sheldon Traveling Fellowship to study at the University of Madrid. He was admitted to the Washington, DC bar in 1924.

In 1924 he married Gladys Moran. They divorced in 1937 and he remarried Henrietta Williams. They had Houston's only child in 1940, Charles Hamilton Houston, Jr.

Career

Houston served as Vice-Dean and Dean of the Howard University School of Law from 1929-35. In this capacity he had direct influence on nearly one-quarter of all the black lawyers in the United States, including former student Thurgood Marshall. While at Howard, Houston oversaw the law school's accreditation by the Association of American Law Schools and the American Bar Association. Houston left Howard in 1935 and served as special counsel for the National Association for the Advancement of Colored People (NAACP) until 1940. In this capacity he argued several important civil rights cases before the U.S. Supreme Court. Through his work at the NAACP, Houston played a role in nearly every civil rights case before the Supreme Court between 1930 and Brown v. Board of Education (1954). Houston's plan to attack and defeat Jim Crow segregation by demonstrating the inequality in the "separate but equal" doctrine from the Supreme Court's Plessy v. Ferguson decision as it pertained to public education in the United States was the masterstroke that brought about the landmark Brown decision. In Missouri ex rel. Gaines v. Canada (1939), Houston argued that it was unconstitutional for Missouri to exclude blacks from the state’s university law school when, under the “separate but equal” provision, no comparable facility for blacks existed within the state.

Houston founded a law firm with Wendell P. Gardner, Sr. that later included, as name partners, William B. Bryant, Emmet G. Sullivan, and Joseph C. Waddy. The firm was prestigious but their work not well-compensated. Ten members of the firm would go on to become judges, including Theodore Newman and the son of Wendell Gardner.

Houston’s efforts to dismantle the legal theory of “separate but equal” came to fruition after his death in 1950 with the historic Brown v. Board of Education (1954) decision, which prohibited segregation in public schools. In the documentary "The Road to Brown", Hon. Juanita Kidd Stout described Houston's strategy, "When he attacked the "separate but equal" theory his real thought behind it was that "All right, if you want it separate but equal, I will make it so expensive for it to be separate that you will have to abandon your separateness." And so that was the reason he started demanding equalization of salaries for teachers, equal facilities in the schools and all of that." Houston took a movie camera across South Carolina to document the inequalities between African-American and white education. Then, as Special Counsel to the NAACP Houston dispatched Thurgood Marshall, Oliver Hill and other young attorneys to work to equalize teachers' salaries. Houston led a team of African-American attorneys who used similar tactics to bring to an end the exclusion of African-Americans from juries across the South.

Death and legacy

Houston died from a heart attack on April 22, 1950, at the age of 54. He was posthumously awarded the NAACP's Spingarn Medal in 1950. In 1958, the main building of the Howard University School of Law was dedicated as Charles Hamilton Houston Hall. His significance became more broadly known through the success of Thurgood Marshall and after the 1983 publication of Genna Rae McNeil's Groundwork: Charles Hamilton Houston and the Struggle for Civil Rights.

Houston is the person for whom the Charles Houston Bar Association and the Charles Hamilton Houston Institute for Race and Justice at Harvard Law School—which opened in the fall of 2005—are named. In addition, there is a professorship at Harvard Law named after him; Elena Kagan, formerly the Dean of Harvard Law School and now an Associate Justice of the United States Supreme Court, was the Charles Hamilton Houston Professor of Law.

In 2002, scholar Molefi Kete Asante listed Charles Hamilton Houston on his list of 100 Greatest African Americans.

The Washington Bar Association annually awards the Charles Hamilton Houston Medallion of Merit to an individual who has advanced the cause of Houstonian jurisprudence.

Miért nem mondod meg neki? Ezt kérdezte a barátnőm. Miért bánsz vele úgy, mint a hímestojással? Miért nem mondod meg, hogy amit csinál az nem jó, nem okés. Miért nem üvöltöd le a fejét és csapod rá az ajtót? Miért nem mondod, hogy menjen a picsába? Nem tudom. Mert nem szoktam. Mert, ha bajom van, csak továbbmegyek. Mert mindig valami komplexebbet látok, mint ami az én bajom. Látom a másikat, az ő megküzdéseit, a nyomorait, a hiányosságait. Legutóbb, amikor összevesztünk, azt mondta, akkor inkább ne is legyünk kapcsolatban. Eszébe sem jutott, hogy neki kéne valamit változtatnia. Fel sem merült benne, hogy ennyi csak. Valami kicsiségben alkalmazkodni kéne. Próbáltam megértetni, de belegabalyodok abba, hogy közben megértem őt. Én ezt úgy éltem meg, hogy nem vagyok annyira fontos, hogy ezt a nem igazán nagy dolgot megtegye vagy figyeljen erre. De ami nekem semmiség, az a másik embernek lehet kihívás. Ha nagyon, de tényleg nagyon fontos lennék neki, akkor is csak ideig-óráig tudná csinálni. Ez ő. Ezzel együtt kell vagy nem kell. Neki persze ez kényelmes, de ez mégis az én döntésem. Mindent tudok. Azt is, hogy egy nap, amikor más valakit fogok így szeretni, akkor döbbenten nézek vissza. Mi értelme volt? Miért csináltam? Kicsit biztos szégyenkezni is fogok, annyira nyilvánvaló a butaság. Majd meg kell bocsátanom magamnak. De amíg nem jön el ez a nap, addig csak azt gondolom: ez van, ez adatott, ebben kell helytállni, ebből kell a legtöbbet kihozni. Mert megszoktad, ismerős a helyzet, hogy nem törődnek veled, hogy pitizel a szeretetért, hogy törődsz azzal, aki nem képes törődni veled – mondta a barátnőm, sokadjára. Én ezt már nem hiszem. Ezen a dolgon, anyám dolgán már túl vagyok. Ez a csávó nem százas, a pszichológus nem mondta? Hogy mit mondott és abból mit értettem, az a terápiák egy külön érdekessége. Talán mondta és nem akartam hallani se, meg érteni se. Talán nem mondta, mert csak azt érzékelte, hogy torzítok, de nem tudta mennyire. Vagy nem mondta, mert a terapeutának tök mindegy, hogy Ő milyen, az az érdekes, hogy én mit kezdek magammal meg a helyzettel. Vannak dolgok amiket mondott és amire emlékszem. Leginkább arra, hogy úgy engedett el, hogy „maga tényleg jól van”. És ez nem változott azóta se. A jóllevés nem jelenti, hogy az embernek nincsenek gondjai. Csak azt, hogy nem érzi, hogy a gondjai megoldhatatlanok. Az életem a kezemben van, és benne Ő, és a vele kapcsolatos dolgok, és mostanában több energia lenne erőltetni, hogy inkább ne legyen, mint hagyni. Mert nem ő nem kell nekem, csak a dráma nem kell, az érthetetlenség nem kell. És ha ő nem tud változtatni, akkor nekem kell változtatnom, ami persze piszok nehéz. És az önsajnálat valami olyasmi, mint ahogy Woland beszél az írgalmasságról. Tömködheted mindenhova a rongyokat, mert bekúszik a réseken. Az önsajnálat a legnehezebben legyőzhető és a legostobább dolog, erre jutottam. Pedig jól megy. Elég bizarr, hogy önsajnálatot még a pszichopaták is képesek érezni. Ezért hiszik azt sokszor, hogy vannak érzéseik. Az önsajnálat olyan, mintha szomorúak lennének vagy lenne lelkiismeretfurdalásuk. Nade ez egy másik vonal. A lényeg, hogy a derpegés helyett csinálni kell a dolgokat, aztán történik minden. Ha meg rádmosolyog valaki, vissza kell mosolyogni.

Van egy barátnőm, középiskola óta ismerjük egymást. Baromi tehetséges és itt jönne az, hogy "csakhát buta". De nem buta ő, ügyesen és határozottan intézi a dolgait, csak a magánélet körüli minden, az nem megy valami jól. Ott nem tud tisztán látni, és nem tud helytálló következtetéseket levonni és nem tud önmegtartóztató lenni. Jön, hív, kérdez. Meghallgatom, elmondom (néha én magam is meglepődöm, hogy mikre jövök rá a történeteit nézegetve). Hallgat nagyokat, kérdezem, hogy nagyon megrázó volt amit mondtam? Nem dehogy kurvajó, csak emészti. Aztán nem úgy csinálja. Pl mondom neki, hogy vegye észre, hogy a volt férje, aki egy állat, de tényleg, az most a fián keresztül basztatja őt. Szálljon ki a játékból. Ne menjen oda a házba ahol a volt férje meg a fia lakik és amit amúgy ő finanszíroz, mert a volt férjnek nincs számottevő jövedelme, de a gyerek ott él, hatalmas, szépséges ház..., a fia felnőtt már, ha ő kiszáll a játékból a pasas abbahagyja a basztatást. A gyerek meg úgyis elmegy külföldre tanulni. Légüres tér lesz. Ne menjen oda! Nade a gyereke. De már felnőtt!!! A gyerekeink kb egykorúak és számomra teljesen nyilvánvaló, hogy a fiút az apja tönkretette, nem is tudom mikor és hogyan fog meggyógyulni. A pszichés terror megtette a magáét: kényszeres cselekvések tömege, kommunikációs és érzelmi zavar, a problémák tagadása, instabil értékrend és hát a narcisztikus világkép. :( Hogy hibás-e a barátnőm a dologban? Nem! Nem azért mert mentegetni akarom, hanem mert nem pszichológusként vágunk bele a kapcsolatainkba, hanem azzal az idealista elképzeléssel, hogy szeretünk és szeretnek, és a kapcsolat fontos mindkettőnknek. Aztán csak néz az ember és a saját nézőpontjából nem képes meglátni, hogy rohadtul nem úgy van a dolog. És hiába mondja bárki a bármit. Erről eszembe jutott az amikor a barátnőim azt mondták, hogy ők kénytelenek elfogadni, hogy én a valakire rá vagyok kattanva, ők nem fognak ellene beszélni, mert mondhatnak bármit, okoskodhatnak bármit, ez a rákattanás feloldhatatlannak tűnik. Nem örülnek neki, ha szenvedek, de inkább lelki támaszt próbálnak nyújtani és nem ítélkezni, hogy milyen hülye vagyok. Pedig, a saját történetemben én is buta és érzelmileg kiszolgáltatott vagyok és biztosan hasonlóan bosszantja őket. De az elfogadás, hogy lehetek dolgokban akár buta is, gyenge, nem nagyszerű és nem tökéletes, ám ezt nem verik le az emberen, nem dörgölik az orra alá, ez az elfogadás ami a kapcsolatokat értékessé teszi. Talán a barátaink fura barátaira is így kéne nézni. Hogy köztük ez ilyen.