Az éjszakák szarabbak
Nem a valóság, hanem az elszabadult elme okozza a problémákat meg a fájdalmakat. Ezt éjjel megélem. Nappal tudom kontrollálni meg nappal van mihez/kihez nyúlni. Tegnap megint vagy másfél órát beszélgettem főnökhaverral. Mesélt a saját terápiájáról, abból sokat tanultam. Jókat mondott nekem, jókat mondtam neki.
Amúgy is nehezen tartom pórázon a depressziómat és szinte rettegéssel tölt el a pillanat amikor óvatlanul ott állok, és egyszercsak értelmetlennek látok mindent. Mindent és bármit. A terveimet, a másokhoz kapcsolódó jó vagy rossz érzelmeimet. A befolyásolhatatlan jövőt. Értelmetlennek látom az egész életet, minek is csinálni bármit vagy küzdeni bármiért. Ezek a pillanatok félelmetesek és igyekszem elkerülni. De az elkerülés nem lehet az, hogy kompenzálok és túltolom a célokat és a terveket, hogy ne érezzem a dolgok értelmetlenségét, és emberek sem lehetnek célok. Se gyerek, se szerelem, se semmilyen rajtam kívül levő dologba nem helyezhetem ki az élet értelmét. Pedig az sokat könnyít ám.
Alkotó ember nincs olyan, aki felszínes. Soha nem is volt. Sikeres ember van, még korszakos, meghatározó is, mert a világ igénye összetett.
Terápia hozadék: Meséli főnökhaver, hogy a pszichodrámán olyan kérdéssel kell menni, aminek az az eleje: HOGYAN.... És meséli, hogy még nem tudott kérdést megfogalmazni az őt leginkább foglalkoztató dologról, a nőről akivel nincs együtt, de kitölti minden gondolatát. Mindenféle szirszar dologgal foglalkoznak, ami jó meg hasznos, de vége lesz a terápiának úgy, hogy nem tudja egy kérdésben megfogni a problémáját. Ezen gondolkodtam, hogy mit kérdeznék. Mármint milyen kérdést tennék fel, amire a pszichodrámán "választ" kapok. Ezek nem válaszok, nyilván, talán paradigmaváltás. Érdekes amikor szerepcserében válaszolgatnak. Felteszed a kérdést valakinek, akit megszemélyesít egy résztvevő, aztán helyet cseréltek és válaszolsz magadnak, aztán ugyanazt megkérdezed magadtól.
Arról is beszéltünk, hogy aki a problémáit alkohollal vagy narkóval gyógyítja, annak milyen mélységesen értelmetlen hülyeségnek tűnhet ez a meló, amit beleteszünk abba, hogy ne csak túléljük a traumáinkat, hanem megértsük magunkat és megoldjuk, hogy többet lehetőleg ne kerüljük hasonló szarba, hanem még idejében lássuk a saját és más szar működését. Még az előtt, hogy belekerülnénk az örvénybe. Tanulni jó kommunikációs megoldásokat, az már hab a tortán. De ez most nem annak az ideje. Ki kell heverni valamit, amit mi magunk csináltunk. Melós, és az ember szánalmasnak érzi magát. Hiszen úgy tűnik, másoknak ez csípőből megy. Az ember egója még a saját gyógyítását is szabotálja annak érdekében, hogy ne látszódjon szánalmas hülyének.
Megyek, felrakom az új függönyöket. Csipesz, csipesz, csipesz, az ilyen monoton dolgok tök jók.
