#03-30

Mostanában kezdtem el érezni, hogy mennyire jó életem van. Ez nem annak a felismerése, hogy mennyire jó kis életem van, hanem annak a felismerése, hogy szabad azt gondolnom, hogy nekem nagyon jó. Jóanyám kialakított bennem egy olyasféle gondolkodásmódot, amiben a munka, a teljesítmény, az ambíciók álltak középen. Ha nem dolgozol, ne is egyél, nem érdemled meg a szeretetet, semmirekellő, haszontalan vagy. nem is szabad megállni, mert bezzeg ő... hat ember munkáját végzi, egy vonatot is elvontat, bármit képes megtenni, elérni, úgyhogy ehhez mérje magát a világ minden más embere, és benne én is. Nem mertem pihenni, és folyamatosan frusztrált, hogy "nem vittem semmire" vagy nem vittem elég sokra. Folyamatosan dolgoztam mások elismeréséért és szeretetéért, egyáltalán nem voltam képes elhinni, hogy bárki szerethet csak úgy, valami megfoghatatlan dologért amit velem él meg.

Rengeteg haszna van, ha az ember ilyen dolgozós, mert a csinálás tényleg kitermel mindenfélét, nem csak a kihasználtság vagy kimerültség érzését. Az ember valami stabil bástya lesz, és/vagy motor, aki majd megcsinálja, elintézi, van ismerőse hozzá, és bármennyi időt és energiát beleöl, munkákba és kapcsolatokba, és gyűlik a tapasztalat, az élmény, az ismeret.

Az volt az áttörés amikor megfogalmazódott bennem, hogy mindazt amit teszek, azt egyetlen ember szeretetéért, elismeréséért, a vele töltött időért teszem. Nyilván választottam valakit, akinek a világlátása, kommunikációja, minden porcikája alkalmas arra, hogy fenntartsam a saját működésemet, amit jónak gondoltam, az egyetlen igaz útnak. Próbáltam bemagyarázni másoknak és magamnak is, hogy nem miatta teszem, hanem mert engem érdekel az a dolog, mert szeretem csinálni, mert ez meg az. És el is hitték, hiszen én is elhittem. De ki kellett mondanom, hogy hazudok magamnak és fel kellett vállalnom, hogy felszámolok ezekkel a dolgokkal. Na, értelmesebben: Nem azért hagytam ott dolgokat és hagytam abba tevékenységeket, mert Logant már nem szerettem, hanem azért mert ráébredtem, hogy mennyire nem egészséges számomra amit teszek, és elfogadtam, hogy ennek a járulékos vesztesége a kapcsolatom lesz Logannel. Az ő szerepe ebben valójában teljesen másodlagos. Bár hosszú ideig csak arra koncentráltam, hogy ő mit csinál vagy mit nem, vagy hogyan csinálja, kivel, mikor, stb, stb. de a lényeget nem vettem észre.

Akármilyen szarul hangzik vagy kínos leírni: Én vagyok az életem közepe. Az én időm, az én életem folyik. Azt kell csinálnom, arra kell koncentrálnom, ami nekem jó, és akkor senkitől sem fogom várni, hogy figyeljen rám vagy törődjön velem. Senki elismeréséért vagy szeretetéért semmilyen árat nem éri meg megfizetni. Nem baj, hogy ez énközpontúan hangzik. A lényeg az, hogy amit teszek, az nekem jó legyen. Az is lehet nekem jó, ha adok, ha segítek, ha törődöm valakivel. De legyen az is valahogy érdek nélküli. Mégis a legfontosabb, hogy semmi se számít, konkrétan semmi, ami értékesebb lenne annál az időnél amit kreatív dolgokba tudok beletenni.

Nem könnyű különbséget tenni az önszeretet és az önimádat, az egoizmus és az egészséges felismerés között, hogy csak magadat ismered (valamennyire) és csak a saját fejeddel tudsz gondolkodni, bármit is hiszel. Egyensúlyban tartani ezt talán csak úgy lehet, hogy folyamatosan kommunikálja az ember az elismerését mások felé. Szeretem magam, fontos vagyok magamnak, tudom, hogy én vagyok aki tehet magáért bármit is, sőt az egyetlen vagyok, akinek kötelessége tenni magáért bármit is, DE látlak téged! Látom a szépséget, látom a jó dolgokat, látom az erőfeszítéseidet, látom az értékeidet, és ezeket nagyra tartom. Mások érdek nélküli elismerése tartja egyensúlyban az önszeretetet.

Nem választ el semennyi idő attól, hogy azt vagy olyan dolgokat csináljak, amit szeretek. Nincs olyan, hogy "még ezt" és majd utána... Amíg az ember így gondolkodik, addig sosem jön el az "utána". Viszont, hogy azért senki se érezze magát kirekesztve, lehet élvezni a ”még ezt megcsinálom„ dolgot is. De akkor valójában ez volt a cél. :)

A lányom elég jól főz. Ha akarna biztos tudna receptekből is főzni, talán szokott is, fogalmam sincs mert amit főz az semmire sem hasonlít viszont jóízű. Vagy néha picit sótlan és sózás után jóízű. Vagy néha kicsit fura, de akkor is ehető. Nehéz ezt megfogni. Szerintem ha valaki ragaszkodna hozzá, hogy mondjuk káposztás cvekedlit főzzön, azt is tudna. csak még senki se kért tőle ilyesmit. Ma viszont az a gyanúm, hogy csak azért főzte ezt a valamit, mert fokhagymát akart enni. Spenótos krumplit készített. Spenótos tésztát akart, csak nem volt itthon tészta? vagy spenótot ÉS krumpit csak valahogy összekeveredett? Vagy simán csak akart valamit főzni, amibe lehet jó sok fokhagymát tenni? Én meg megettem. Pedig szerintem nincs ilyen étel*. Megettem, pedig nem is voltam éhes, de rákívántam mert jó sok fokhagyma volt benne. :D

Ráérsz, az a bajod, szokták mondani a derpegéseimre, amitől az ember agyvérzést kap mert nem ér rá, rohadtul nincs ideje arra, amit SZERETNE csinálni. Fizikai és érzelmi lenullázódás, nehogy már ez legyen a felnőttség! Pedig, amikor komolyak vagyunk és szigorúak és csak komoly dolgokkal foglalkozunk, meg a pénzzel, és nincs idő se viccelni, se szeretni, az azért olyan felnőttesnek tűnik. Háde rémisztő! Nekem van ez a jó kis túlélési stratégiám ami lehetővé teszi, hogy a muszáj dolgokban is keressek valami értékelhető dolgot, hogy de faszán megcsináltam vagy senki más nem tudta megcsinálni vagy jó, más is meg tudná, de én még közben tudok kedves is lenni. És akkor ezekkel a kis önámításokkal nem érzem magam annyira nyomorult attól, hogy nem jut idő arra ami szerintem az életem értelme lenne. Mert amúgy nekem naponta eszemben van, hogy nem, nem ez a dolgom, nekem nem ezeket kéne csinálnom. Tartson el valaki, hogy azt a két rohadt regényt megírhassam végre. (ez csak vicc, nem ezen múlik és valójában szépen rágom át magam a feladataim zabkásahegyén, csak unom az önámítást és tele vagyok hiányokkal) Tegnap... megbeszéltem a vállalkozóval, hogy beugrik a papírokkal. De csak este 7-8 közözt tud. Nem baj, ott leszek a romlakásban, pakolászok. Negyed kilenckor már tudtam, hogy nem jön, valójában már reggel tudtam, hogy nem fog jönni, úgyhogy vidáman felhívtam, hogy hellóka, ezt elfelejtetted. Nem felejtette el, csak hát mégis. Nem először teszi ezt velem, én vagyok a legkissebb tétel a válallásai között. Szabadkozott a világba meg magyarázott, hogy akkor mikor hogyan tudná átadni a papírokat. Bizalmi index mínusz egy pont (eleve nem indult magasról). Mindegy, pakolásztam, nem telt haszontalanul az idő. Csakhát hulla voltam mire hazaértem. De nem csinálhatom ezt sokáig, hogy csak a feladatokkal fogalalkozom mert hisztérikusan feszít belülről a nem ez a dolgom érzés. Félek, hogy végül értelmetlen lesz az egész. És nem lesz mellettem senki, aki szeretésből azt hazudná nekem, hogy ne bánkódjak, mindent a lehető legjobban csináltam.

hogy az emberek hogyan nem iszonytató kövérek. Ma vásárolgattam a mammutban és miután a DM-ben visszavittem 5 olyan terméket amit csak az akció miatt vettem volna meg, de amúgy nincs rá szükségem, bementem a könyvesboltba egy könyvért. A könyvesbolt után a következő kísértések értek: valami különleges palacsintázó (epres meg krémes furcsatésztájú palacsintáról volt kirakva fotó... nyami) fagylaltozó gyümöcsös-krémes kosárkákkal megpakolt hűtőpult még egy fagylaltozó és egy cukrászda, még, ha cukormentes is, de akkor is!

Hát, komolyan, alig tudtam elrángatni magam, hogy tök fölösleges megennem egy fagyit, mert nem vagyok éhes egyáltalán és a múltkor ugye magálapodtm magammal, hogy csak akkor eszem amikor éhes vagyok. ja, igen, mert az életünk pl azért nem működik, mert nem tartjuk be a megállapodásainkat. Sem magunkkal, sem másokkal.