de bántam is én,

ha közben bedobált pár jó emléket a bukóra hagyott ablakon.

Ha most bárhová mehetnék,

talán végre Nálad kötnék ki.

Talán, szóval annyira mégsem bánom,

hogy az apróm csak hazáig volt elég.

Már ha egyáltalán haza megyek még oda,

ahol minden nap fizikailag vagyok csak jelen.

Úgyhogy marad minden a régiben;

marad a 7,4 km-es buszjegy,

mert vonatra is csak azért szállok,

hogy lássak mocskosabbat a szívem Rólad szóló darabjánál.

Idén elmarad a tavasz,

ahogy Te maradtál el,

és a rám fagyott jeget képtelen leolvasztani a hamuszürke égen áttörő gyenge napfény.

Ha bárhová mehetnék,

talán most már el sem indulnék Hozzád,

mert felnőttem annyira az utazáshoz,

hogy tudjam, minden érkezést búcsú követ.

Szóval marad minden a régiben;

maradok én is megrögzötten a szokott útvonalamon,

mert ha minden más változik,

a repedések ugyanott maradnak és keresnem sem kell őket.

Már képes vagyok egyedül is programként megélni a Balaton parton üldögélést, mert tudod, egész nyáron ezt csináltam, és most biztos haragosan tajtékzik; szinte hallom a mólónak csapódó hullámokat, pedig most nem vagyok ott.

Éjjelente nyugodtabban alszom el a vihar zajára vagy szimplán a szélre, mint a semmi végtelen csendjére, amibe néha beleugat egy kutya vagy belebőg egy tehén. Tudod, a falu apró zajai, mert hogy itt semmi nem változott, és azt is csak néha érzem, hogy évről évre nagyobb a csend.

Olykor kevésbé fájnak dolgok, és képzeld, könnyebben teszem túl magam az új csalódásaimon. Bár az is lehet, hogy ez csak a látszat, és ugyanúgy emésztenek belülről, mint a régiek. Néha már fel sem tűnik.

Mióta utoljára beszéltünk, pontot teszek a történetek végére; most épp az iskolás éveimmel teszem ezt, legalább ez ne legyen egy befejezetlen történet.

Már máshova járok dolgozni, közelebb merek engedni más embereket is és hagyom, hogy szeressenek, hagyom, hogy szeressek.

Néha véletlenül más helyeken kötök ki, mint amit elképzeltem, de már képes vagyok élvezni a káoszt.

És képzeld, néha, de csak nagyon ritkán, amikor csendesek az éjszakák vagy egyedül ülök valahol...

Néha még eszembe jutsz. És ilyenkor mindig, mindig beszélek Hozzád gondolatban.

Talán egy nap majd elmúlsz, mint az évszakok.

Hogy valaha lesz-e másképp;

-nem tudom.

Csak azt tudom, hogy ma már nem éget minden nap a hiányod. Hogy ma már jobban fájna, ha újra látnálak, mintha soha többé.

Az élet láthatatlanul benőtte a fájdalmat és egykor még veszett kutyaként marcangoló bűntudatom lecsendesült.

Éjszakánként már nem ráz  hangtalan zokogás és nem várom minden kanyarban, hogy végül Te leszel-e az, aki befordul.

Elmaradtál, mint az idei tavasz. És már nem tudom, lesz-e még olyan évszak, ami egyszer visszahoz.