Elég bátor a Tóni.
Az ajtóban állt, könnyű volt odalépni és szembe kerülni vele.
"Megengedi?" - emeltem fel a telefont, és rászegeztem.
"Persze" - és mosolygott a kamerába kisfiúsba torzulva. A gesztus régről lehet meg neki.
"De legalább nem gyáva" - mondtam. - "Pedig magukat bűnözőknek tartjuk."
"Ha magának Ăgy tetszik" - válaszolta, Ă©s visszasĂĽllyedt a telefonjába.
Egy perc szĂĽnet.
"Köszönöm a fotót" - mondtam.
"Maga legalább megkérdezte" (ti. hogy lefényképezhetem-e).
Pedig sok minden eszembe se jutott: a feltalálóság, hogy a DKÜ-nél minden kétszer olyan drága volt, a szolgálatok, az iszonyatos pénzek ésatöbbi ésatöbbi. Volt idő, amikor ez a roncs Mo. legnagyobb hatalmú embere volt, vagy majdnem. Sic transit.
Ez volt az az ember, akirĹ‘l azt gondoltam: ha forradalom lesz, utánamegyek Ă©s megkeresem. Ma többet kellett volna mondanom? AgresszĂvabbnak lennem? Nekem kellett volna bosszĂşt állnom?
Látogathatná más is, eseleg fölkészültebben, hátha kiderülnének dolgok. A fölvétel 11:05-kor készült a kisföldalattin a Mexikói út irányába, magam a Deák téren szálltam fel, és akkor már ott állt ez a személy. A Hősök teréig ment, ott szállt le.
