Spud shaped Evil - Kalandok ír földön

End of the journey

Reggel a már korábban említett módon ébredtem; miután tíz percet álltam sorba mindkét fürdőszoba előtt, tíz percig szemeztem az ágyam fölött gondosan elhelyezett kék küblivel, ami a szobának talán az egyetlen esztétikus eleme volt. Tipródásom közepette Paddy libbent el az ajtó előtt, és a terveim felől érdeklődött. Megnézem a megalitikus temetőt, azt hiszem, mondtam elég szűkszavúan. Korábban megnéztem az időjárásjelentést, ami Írországban teljesen felesleges, mégis igen gyakori időtöltésnek bizonyul. Ez, és természetesen a meteorológusok végeérhetetlen szidása. Aznapra mindenesetre napsütést ígértek, majd a két további Sligói napomra esőt. Nyilván a legfontosabbal kezdem. Paddy bólogatott és lelkesen mosolygott, That's a wonderful place, just four kilometres out of town. And the weather is not gonna be too bad. Mielőtt szóba hozhattam volna a kék éjjeliedény kérdését, felszabadult a fürdőszoba.

Később, már a konyhába menet szembesültem vele,hogy a szemközti hegyeken nagy, kövér felhők terpeszkednek, egészen ráfolyva a városra. Az utcán sűrűn szitáló eső, amit helyben "drizzle" néven neveznek, frissen a budapesti 24 fokból érkezve viszont az bizony eső. Anyád. Valamelyest javított a kedvemen a konyhaszekrényben vödörszámra tárolt ropogós gyümölcsös müzli, majd ugyanekkora amplitudóval rontott a koffeinmentes instant kávé. Nem jártam még olyan ír Hostelben (a dublinit leszámítva, nyilván), ahol koffeinmentesen kívül más kávé is lett volna. Szerencsére felkészültem erre is, így az istant zabkása és NDK vízmelegítő mellé kávét is csomagoltam. Az ember sosem lehet elég előrelátó.

Miután magamhoz tértem, megtaláltam az asztalon a The Cormorant egy régi számát, ami egy alapvetően Sligói kezdeményezéssel létrejött irodalmi folyóirat, elsősorban kortárs ír szerzőkkel, vagy írországról szóló szövegekkel. A Sligói ihletettséget teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy a verseket olvasgatva több referenciát is találtam úticéljaimra vonatkozóan; szóba kerül pl Carrowkeel a maga megalitikus sírjaival, ahol a költő szerint vigyázni kell a hirtelen kanyarodással (különösen egy sör után, ha jól értem), aztán a Lough Gill, mint egy tál higany, és emlékeim szerint a Benbulbin hegyet is említették mint helyet, ahol könnyű meghalni…. Jó, hát nem voltak olyan nagyon jó versek, de itt, azt hiszem, nem is ez a lényeg, hanem hogy Írországban nagyon is aktívan alkotnak az emberek, és jó, hogy ez eljuthat a farmházak és téglaépületek falain túlra is. Az meg egyenesen lenyűgözött midig is, hogy az írek mekkora lelkesedéssel tudnak írni az őket körülvevő környezet szépségeiről. Utóbbinak, persze, az is lehet az oka, hogy mezőgazdaságból élők, farmerek, kétkezi munkát végzők és az idősebb generáció nagyon ritkán hagyja el a falut vagy várost, ahol dolgozik. Az ír települések kicsik, és viszonylag nagy távolságra vannak egymástól, egy félreeső farmról bejutni egy nagyobb városba órák kérdése, ami nyilván nem nagy élmény, és valószínűleg bőven elég heti hétszer felkocsikázni a pubba. Ennek csodálatos módon ragaszkodás a következménye (nyilván történelmi okokból is), és nem utálat. Ragaszkodás és depresszió, ez pedig elég jó táptalaja a művészeteknek. Különben a The Cormorant ugyanezen lapszámába éppenséggel John Banville is írt, aki azért elég messze pozicionállta magát az istálllóköltészettől.

A Cormorant mindazonáltal nem volt elég, hogy feldobjon, így elég morcosan indultam el Carrowmore megalitikus temetője felé, még mindig szemerkélő esőben, és merőben ellentétes irányba azzal, mint amit magamtól gondoltam volna.

Sligo külvárosa, nem meglepő, semmi különösebb élményt nem kínál azon kívül, hogy a domboldalon felfelé kapaszkodva kiváló kilátás nyílik a Benbulbinra mely egy nem túl magas (526m), viszont igen meredek, lapos tetejű, gleccser formálta magaslat a várostól északra. Esős időben különősen impozáns, ahogy a felhők végigömlenek a töredezett felszínen. Ezt leszámítva azonban tényleg semmi említésre méltó.

A várost valamelyest magam mögött hagyva a helyzet kezdett egyre jobb lenni. Az eső elállt, és néha még a nap is kisütött. Az út mentén felbukkantak az Írországban szintén jellegzetes, sövényként használt szederbokrok is. Nincs is annál nagyszerűbb, mint séta közben teleenni magad édes feketeszederrel. Az egyik ház előtt még vízitorma bokorra is akadtam. Aki még nem evett friss vízitormát, annak feltétlenül ajánlom a levelét és a virágát is. Jobb markomban szederrel, a balban élénk narancssárga, fűszeres illatú virágokkal a világ királyának éreztem magam. A dicsőség, persze, ezzel még nem teljes.

Mivel vidéken nagyok a távolságok, számolni kell azzal, hogy az ember gyermeke nem talál vécét egész nap. Ajánlatos tehát járatosnak lenni a szabadban vizelés tudományában. Hogy még izgalmasabb legyen, mivel szinte minden talpalatnyi föld termőföld vagy legelő, az egész műveletet valószínűleg valakinek a farmján kell elvégezni. Nyilván nem beszélnék erről ilyen hosszan, ha nem lenne érdekes. Elöször is olyan farmot kell találni, ahol nem látni rá az emberre közvetlenül. Aztán az is fontos,hogy ne legyenek se kíváncsi tehenek, birkák vagy még rosszabb, kecskék, neadjisten kutyák. Ehhez sokszor elég sokat kell sétálni, plálne, ha azt is hozzávesszük, hogy nem hátrány, ha az útról sem lehet premierplánban ránk látni.

Végül találtam egy megfelelő helyet egy kőrakás mögött. A gazda előrelátóan még átjárót is épített a kőkerítésen, így gond nélkül szökelltem át rajta.

A gyanú már csak közben kezdett éledezni bennem; a szomszédos kőrakás ugyanis meglepően szabályoknak tűnt onnan, ahol elhelyezkedtem… olyannyira, hogy ha kicsit oldalra hajtottam a fejem, még egy bejárat félét is felfedezni véltem az építményen……..

….affrancba.

Villám gyorsan összekaptam magam, mielőtt egy kíváncsi turistacsoport elérhette volna a temető legészakibb pontját, és valamelyest szégyenkezve megközelítettem a dolment, aminek eddig az árnyékában lapítottam, mint később kiderült, hivatalos nevén a Carrowmore T13ast. Szerencsére a (magyar nyelven is kérhető) self guide lapon a T13nem szerepelt kiemelt helyen, így bűntudatom valamelyest csökkent.

A térképet és tájékoztatót a tetthelytől 200 méterre lévő összkomfortos látogatói központban, egy nagyon kedves nő adta ki, két euró letéti díj fejében. Mivel azt nem találltam, a hirtelen előkerült százasomat is elfogadta, amennyiért akár meg is lóghattam volna vele, ha akarok, de onnantól kezdve én lettem a "lány a furcsa érmével". Semmi további szabadban vizelés.

A látogatóközpontból, ami egy ápró házikó illetve egy kávét árusító tréler kettőse, az ember egy múzumfélébe jut, ahol a megalitikum emberéről, illetve az Írországban fellelhető megalitikus emlékekről olvashatunk a teljesség igénye nélkül. A kiállítás maga nem különösebben izgalmas, azonban már itt is felbukkan az, ami később is nagyon megfogott, ahogy a tudomány és a mitológia egymás szerves részeként jelenik meg a leírálsokban és magyarázatokban. És a mitológiára élő hagyományként gondolok.

A temető zöld gyepére lépve csak hálás tudtam lenni ezért. Hogyan máshogy is lehetne megközelíteni ezeket a különös, elképesztő energiabefektetéssel emelt építményeket…? Akaratlanul is ott motoszkál a kérdés, minek, miért épültek? Mi járt az akkori emberek fejében?

Carrowmore természetesen nem a szó szoros értelmében temető. Feltételezhető, hogy a központi dolmen, melyet később méretes kőhalommal fedtek el, valóban sír, de hogy kié vagy kiké, az meglehetősen homályos. Annyi biztosnak tűnik, hogy bárki is nyugodott a Listoghil névre keresztelt halom alatt, fontos és megülönbőztetett személy volt, hiszen a halála és a test előkészítése is különleges volt. A Listoghil lakóját, mielőtt elégették volna, úgy tűnik, még is nyúzták, ami vagy azért történt, hogy akadálytalanul születhessen újjá, vagy éppen azért, hogy egyáltalán ne. A központi halmot számos kisebb dolmen veszi körbe, amelyek tulajdonképpen néhány kőtömbből összeeszkábált kunyhófélének tűnnek, olykor kőköröknek, máskor pedig egyszerűen szabadon álló megalitok, melyek kora 5600 év körülire tehető. Szebb nevükön ezek az úgynevezett passage stones, az építmények egy kamrából és a hozzá vezető folyosóból állnak. A Listoghilt körülvevő szatellit építmények szinte kivétel nélkül a középpont felé irányulnak, és vagy a központi építmény építői és használói számára szolgáltak lakhelyül vagy szintén valami szakrális funkciójuk volt. Az egyik építmény alól például közel harminc kiló elégedett csontot ástak ki, míg más sírok alatt eszközöket és kezdetleges ékszereket, gyöngyféléket is találtak.

Carrowmoreban körbe sétálva rám telepedett valami különös melankólia, amin képtelen voltam úrrá lenni. Egy idő után azon kaptam magam, hogy csak tévelygek fel s alá a kövek és a kifogyhatatlan mennyiségű német és az ország más tájairól érkező idős párok között. Végül le kellett ülnöm egy kőre és egy jó darabig csak figyeltem a környezetet; a furcsa köveket, a hegyeket a háttérben és a legelőket magam körül. Feltűnt, hogy a Listoghil valamelyest a többi építmény fölé magasodik, a talaj eleve magasabb, de összességében véve mégis elég egyértelműen egy völgyben vagyunk. Nem szenteltem különösebb jelentőségét a gondolataimnak, lévén eléggé le voltam zsibbadva. Valószínűleg ott kezdtek el kijönni rajtam a sok havi munka fáradalmai. Talán mégsem első napra kellett volna tartogatni a nagy attrakciót?

Háromnegyed óra üldögélés és sétálgatás után, mely során többször visszatértem a központi dolmenhez, de mégsem tudtam igazán átadni magam az élménynek, úgy döntöttem, bármilyen korai is, ideje tovább állnom. Még meg kellett másznom Knocknareát, ahol egy újabb megalitikus sír várt, hogy aztán lejussak a várostól nyolc kilométerre fekvő Strandhill tengerpartjára, és utána még sötétedés beállta előtt haza galoppozzak.

A kövekkel kapcsolatban azonban továbbra is erős hiányérzetem volt, és ettől még akkor sem szabadultam, amikor a térképet visszaszolgáltattam, és a letébtől előkerült százasomat ezúttal egy úriember csodálta meg, nagyító alatt. Röviden elbeszélgettünk a magyar koronáról, és már majdnem kifordultam az ajtón, amikor eszembe jutott valami, és a küszöbről visszafordultam. Van e esetleg valami könyvük Carrowmoreról?

Hogyne volna! felelte készségesen az úriember és három vékony füzetet tett le elém. Nos, itt ez az első, ez elég jó, de régi és sok dolog kiderült azóta, néhány évszám megváltozott, itt ott kiegészült az ismereteink. Ettől függetlenül egy jó könyv, ez hat euró. Aztán itt ez a következő nyolvócért, hát… ez igazából fent van a neten, de nem is igazán érdekes. És van mégegy tízért,ez a legátfogóbb, a legutóbbi ásatásokat végző archeológus írta.

A srácnak volt üzleti érzéke. Ráböktem a tízeurósra, hogy azt szeretném. Erre már a korábbi leányzó is elődugta a fejét, valaki könyvet vesz! Á, a lány a furcsa érmével…. Egyszerre úgy éreztem, hogy indokolatlanul a figyelem középpontjába kerültem, aminek köszönhetően nevetségesen sokáig tartott megtalálni a pénzemet. Ez a szerencsém, mert a lányzónak közben eszébe jutott valami, és sokat mondó tekintettel nézett rám.

Nem szeretnéd dedikáltatni a könyvet a szerzővel? kérdezte.

Tessék? néztem gyanakodva a srácra, aki korábban megnagyítózta a százasomat. De csak kedvesen mosolygott. Hát… hogy a fenébe ne szeretném…. Lehetséges…?

Ebben a pillanatban a leányzó fülsértően hangosan elkurjantotta magát: Paddy, van itt egy lány, aki autogrammot szeretne!

Köpni nyelni nem tudtam, mire egy Indiana Jones kalapot viselő ősz hajú férfi előkászálott a hátsó helyiségből, amit eddig észre sem vettem, és szélesen rám mosolygott.

"Nagyszerű. Csak nem érdeklődik az archeológia iránt?"

"De, valamelyest igen" nyögte ki. "Érdekel a mitológia és a történelem is."

"Nagyszerű. Kinek is lesz?"

"Hanna."

"Hanna. Nagyszerű. Honnan is jött?"

"Magyarországról."

"Ó, Budapest,mi? Nagyon szépek ott a házak, építészeti szempontból nagyon érdekes. Budapest, nagyszerű, egyszer jártam ott. Nos, akkor talán vannak kelta ősei, igaz?"

Na tessék. Paddy, teljes nevén Pádraig Meehan valószínűleg észrevette, hogy felcsillant a szemem, mert Indiana Jones kalapját kissé hátratolva a pultra támaszkodott és rám szegezte a tekintetét. "Azt tudja e, hogy a sziget első lakói valószínűleg fekete bőrűek és kék szeműek voltak?" Nem tudtam. Persze, az írek egy része fekete hajú és kékszemű… Paddy bólintott, majd hosszas mesélésbe kezdett.

Carrowmore valaha élt lakói valószínűleg még ennek a feketebőrű csoportnak a tagjai voltak. Az építmény, Listoghillel a közepén, szakrális hely lehetett. Paddy elmondása szerint a kutatócsoportban a mai napig vitatkoznak arról, hogy az Eltemetett személy,valószínűleg valamiféle uralkodó, büntetésből került e a halomba, vagy túlvilági utazását megkönnyítendő. Kiderült, hogy nem csak a bőrét távolították el, de még is csonkították, ami Paddy szerint a legtöbb kultúrában büntetésnek számított és valószínűbb, hogy a Carrowmore temető esetében is ez a helyzet. Úgy véli, a helyzet hasonló lehet,mint a bog bodies (egyszerűen szólva mocsári múmia) esetében is. A mocsárban konzerválódott testek általában előkelő öltözetben kerültek elő, és a leletek alapján úgy tűnik, gondosak előkészített, rituális szertartás során végezték ki és tették a mocsárban őket. Paddy arra is felhívta a figyelmet, hogy ezek a testek általában az egyes "településközpontok" nagyjából hát kilométeres sugarában kerültek elő, egy egy település határában. Paddy lehetségesnek tartja, hogy a testek olyan uralkodók, vezérek vagy sámánok voltak, akik felelősnek voltak a közösség sorsának alakulásáért, ide értve általában az egészségességet, elegendő táplálékot, védettséget, időjárást is. A balszerencsés uralkodó feláldozása, és elhelyezése a határ mentén talán valami szakrális védelmi funkciót töltött be. Ez persze csak spekuláció, tette hozzá Paddy. Szép tüdérmese. Ahogyan Carrowmore esetében is a legtöbb dolog. Paddy nevéhez fűződik például az a felfedezés is, hogy a Stonehengehez , és New Grangehez hasonlóan Listoghilből is megfigyelhető egy bizonyos fontos jelenség; a őszi napéjegyenlőség idején éppen napkeltekor jut be a fény Listoghil kőkamrájába. Persze, tette hozzá Paddy, csak abban az esetben, ha az építményt nem fedi a kőhalom. Az izotópos meghatározások szerint Listoghil középső dolmene nagyjából negyven évvel az előtt épült, hogy a kőhalommal elfedték volna. Paddy elképzelhetőnek tartja, hogy a jelenséget nem is feltétlenül az élők számára akarták megfigyelhetnvé tenni, inkább bírt szimbolikus jelentőséggel, talán a halottak számára volt valami üzenete. Az igazán izgalmas az őszi napéjegyenlőségben azonban az, hogy mindeddig jóval későbbre datálták a napéjegyenlőséghen fűződő szakrális ünnepeket. Paddy kicsit hunyorítva, ami nála, azt hiszem a romantikus ábrándozással vegyes reménykedő kétkedés valamiféle megnyilvánulása lehetett, megvonta a vállát; túl szépen hangzik, hogy igaz legyen, hogy az egésznek van valami köze Shamhainhoz (a Halloween kelta eredetije). A környékbeli mítoszoknak mindenesetre szerves része a természet körforgásához, a télhez, majd a tavaszi megújuláshoz kapcsolódó figura vagy ősi erő, a Cailleach. Talán nem véletlen az egybeesés. (Ha minden jól megy, erről még később írok.) Akárhogy is, fogalmunk sincs, hogy mit csinállhattak pontosan Carrowmore építői, vagy azok a későbbi, bronzkori emberek, akik aztán újra használatba vették a kőtömböket.

Paddy ezek után azt is elmagyarázta, hogy a pollenanalízisekből, korabeli időjárási adatokból és leletekből,hogyan rajzolódott ki a népvándorlás vonala,amely a kontinens felé irányult. A félig meddig letelepedett, a földművelés kezdetén lévő embercsoportokról kisebb, vadászó csoportok szakadtak le, akik átvándoroltak a kontinensre, majd eljutva nagyjából közép keleteurópa környékére, megrekedtek. Az ősi Írország lakói nagyjából Szardínia szigetéig jutottak, legalábbis a genetikai vizsgálatok ezt mutatják. Innen származhat hát a furcsa rokonság érzet, amit az írek egy jelentős része érez a Spanyolokkal kapcsolatban (igen, tudom, hogy Szardínia olasz fennhatóság, de ez most nem számít). A megrekedt embercsoportok számára az újonnan belakott földrész földművelésre nem volt alkalmas, így vadászattal kezdtek foglalkozni. Később néhányan már nem csak vadásztálk a lovakat, hanem be is fogták, háziasították, majd tenyészteni kezdték őket. Ennek következtében nem sokkal később a pusztában portyázó vadászok lovas törzsekkel találták szembe magukat, akik először őket hódították meg, majd ugyanazon az úton, amelyen érkeztek, vissza egészen az ír szigetekig eljutottak, ezzel felfrissítve a genetikai állományt. Ez tulajdonképpen Írország második meghódításának története is lehetne. Ki tudja, talán Amergín is egy afféle lovas barbár volt, a Tuatha De Danaan pedig a sziget ősi, fekete lakói? Ezt a kérdést nem mertem feltenni, de Paddy felhívta a figyelmemet rá, hogy a könyvben benne van az email címe, amire bármikor szívesen fogad kérdéseket, észrevételeket.

Már már azt hittem, befejezte a mesélést, amikor az asztalra csapott, és bejelentette, hogy mindennél jobban már csak a tehenes történeteket szereti, Azt tudtam e (nyilván nem), hogy egészen az ezerhatszázas évek közepéig éltek vad tehenek Európában (noha már i..e. 6400 körülről vannak nyomai háziasításnak). Az igazat megvallva egyáltalán nem tudtam,honnan jönnek a tehenek. Nekem mindig is olyan lényének tűntek, amiket semmilyen körülmények között nem tudtam a vadonban elképzelni a busa fejükkel és az irdatlan tőgyükkel. De bizony, az utolsó vad tehén valószínűleg 1625ben pusztult el. Vicces történet, mondta Paddy, ezt még elmesélem. Nos, Leó pápa imádott vadászni, és úgy gondolta, hogy kiváló ötlet lesz, ha Lengyelországból elhozatja magának az utolsó vad tehenet. Paddy gyorsan körülnézett, hallja e valaki, majd kacsintva hozzátette, az egyházi méltóságok már csak ilyenek. Szóval a pápai rendelet szerint a szerencsétlen állatot a Vatikánban kellett szállítani. Be is fogták és el is indultak, de a tehén valószínűleg megsejtette a végét és már szállítás közben feldobta a bakancsot. Képzeld csak el, mekkora meglepetés lehetett a Vatikánban!

"Hát, ez remek végszó volt."

"Na" csapott aztán újból az asztalra Paddy. "Akkor a viszont látásra. Ha esetleg megnézed a Carrowkeeli köveket is, csak 27 kilométerre van innen. Érdemes vigyázni, én egyszer beleestem egy gödörbe zuhogó esőben. Annyira ciki volt, hogy senkit sem mertem felhívni" nevetett, és a kezembe nyomta a könyvet. Felmerült bennem, hogy a Cormorant ban olvasott verset talán Paddy egy aggódó rokona írta, vagy maga Paddy álnéven, elég sok sör után.

Később láttam, hogy még egy postitet is beleragasztott a könyvbe, az abartaheritage.ie oldalon érdemes végighallgatni az archeológia podcastot . Carrowmoreról ugyan nincs szó, de Carrowkeelről és a passage stoneokról igen, és még sok sok más izgalmas leletről.

Valamelyest zúgó fejjel és szabódva, amiért nem tudok tovább maradni (hiszen hegyet kell még másznom!!!) kicsusszantam az ajtónyílláson, és rohamléptekkel indultam Knocknareát felé. Néhány lépés után megdöbbenten tapasztaltam, hogy elmúlt a melankóliám, és Paddynek köszönhetően valami varázslatos módon végre egészen megérkeztem.

Bal kezemben a könyvemmel, a jobban egy újabb maréknyi szederrel, vigyorogva indultam meghódítani a hegyet és az Óceánt.

Amikor tegnap ledobtam a túlméretezett túrazsákomat Hubert és Margot ebédlőjében és a laza hétórás buszút után nagy lelkesen újra leültem, Hubert érdeklődve fordult felém. "És milyen volt Sligo?" Remek, az évszakhoz képest elég turistás (mintha tudnám, milyen szokott lenni de Paddy ezt modta, és ha egy Paddy mondja, valószínűleg igaz is). Hubert hümmögött párat; hát igen, gyönyörű idő van, meg aztán még csak szeptember, majd októberre kiürül…. de Sligo…? Mégis mi a nyavalyának mentem én Sligóba? Egyszer voltak ott, néhány éve, és egyáltalán nem emlékszik különösebb látnivalóra a városban

Nos, igen…

Szóval az van, hogy az ember, ha látványos városokba vágyik, ne válassza Írországot. Már persze, ha még használatban lévő városokban gondolkodunk, mert a romok tekintetében Írország abszolút éllovas. Mindenesetre biztos lenne, aki megkövez ezért, de szerintem Dublin is meglehetősen érdektelen. Néhány kivételtől eltekintve a városok összességében elég kicsik és egészen hasonlóak. Egyetlen dolog van, amit hosszú buszozásaim alatt megfigyeltem; hogy a legkisebb, legnyomorultabb település közepén is van valami stílusában teljesen oda nem illő, bár önmagában valamelyest (ízlés dolga) impressziv templom. Írország persze híresen vallásos, de van valami parodisztikus ebben az egészben, már csak azért is, mert éppen csak egy köpésre van a következő falu következő tempoma, arról nem is beszélve, hogy a kocsma meg az út túloldalán.

Sligo, nagyváros lévén, annyiban különbözik ettől a mintától, hogy az első kocsma és a templom közötti távolság valamivel nagyobb.

Szintén nem minden ír városban van kikötő és óceánpart, és ahogy ez a helyszínen kiderült, Sligóban is csak tessék lássék van ilyesmi, pedig… részint ezért mentem oda. Talán mert nekem nem elég végtelen a magyar tenger, erősen vonzódom a nyílt vizekhez.

Szóval mi a jó istennek mentem Sligóba? 

Amikor tizenegy éveskoromban ábrándozni kezdtem egy Írországi körtúráról, és gyűjteni kezdtem az utazási magazinok kapcsolódó cikkeit és képeit, a néhány kiszemelt város és megye közé valahogyan Sligo is bekeveredett. Meg nem tudnám mondani miért, talán láttam valami szép képet, vagy olvastam valamit, mindenesetre amikor a térképet kezdtem nézegetni, határozottan nem hagyott nyugodni a gondolat. Így végül foglaltam ágyat egy hostelben négy éjszakára, hogy legyen időm körbenézni, mielőtt elindulok a már ismert Cahersiveeni öböl felé.

Van még egy dolog, amit az utazásaim során gyakran megkérdeznek; hogy miért megyek hostelbe. Nyilván, mert olcsó. A másik ok, amire a Sligoi Railway Hostel ízléstelenül összevissza berendezett étkezőjében jöttem rá, miközben a tulaj Paddy megpróbált este tízkor, majdnem tizenkét óra úton levés után hasznos információkkal ellátni, hogy van valami ellenállhatatlan bája ezeknek az ír hosteleknek. A dublinit nem igazán számolom, bár az is elég érdekes volt, különösen Halloween előtt…

A válasz a kérdésre tehát; nem volt különösebb, racionális okom. A térképen persze láttam, hogy gyalog távolságra van egy megalitikus temető, illetve néhány hegy és tó, ez bőven elég program három napra.

Különösen a temető izgatott, mert bár végül is egy éve sikerült találnom néhány valódi állókövet, mégis volt némi hiányérzetem a témában. És hol máshol találna az ember köveket ha nem egy kőkorszaki temetőben? Korszakalkotó ötlet

Paddy dagályszerűen rám zúdított ötletei közt természetesen ez is szerepelt, én pedig megnyugodva tervem megvalósíthatságában, visszavonultam királyi lakosztályomba

Paddy különösen büszke volt az ötletére, hogy a nyolcágyas szobában foglalt ágy helyett egy franciaágyas, emeleti szobát adott nekem. Mint mondta, így neki is kevesebb gondja lesz a takarítással. Való igaz, a lakosztályom tulajdonképpen egy gardrób lehetett valaha, és Paddy itt tárolta a még bontatlan csomag lepedőket, jónéhány párnát és pokrócot, egy dobot, kiégett villanykörtéket, illetve a biciklis gatyáit. Az ajtótól balra, az apró ablak fölött, természetesen, falikarral mozgatható plazmatévé, csak hogy az ember el ne felejtse, hogy tulajdonképpen vendéglátóipari egységben tartózkodik. A kapcsolót nem találtam meg (igaz, nem is nagyon kerestem.) Viszont később az ajtó mögött találtam két szürke műkörmöt… meglehetősen baljós, ha ennél is kevesebbet kell takarítani.

Az ajtón számkóddal lehet bemenni, Paddy ezt is inkább csak elhadarta, majd cinkos kacsintással hozzátette; ne aggódjak, kiírta a kódot az ajtó fölötti szemöldökfára egy cetlire. Ezek után megkért, hogy oltsam le a villanyt, amikor lefekszem aludni, majd távozott az ajtó mellett kezdődő nyaktörő, és száradó gatyákkal ékesített lépcsősoron a legfelső emeletre. 

Miután megbizonyosodtam a szoba maximális biztonságosságáról és makulátlan tisztaságálrl, úgy döntöttem, levezetésképp nekiindulok, és este tizenegyig felmérem a várost és még keresem az Óceánt.

Paddy elmagyrázta, hogy ha a hostelől balkéz fordulok, rögtön a belvárosba jutok, így ezen az úton indultam el. Itt jött az első felismerés, hogy amit én a képeken Óceánnak véltem, igazából folyó. Ez annyira megzavart, hogy egészen az utolsó napig nem sikerült összeraknom egy mentális térképet a városról, valahogy nagyon furcsán mennek az utak, és hídból is túl sok van, így egy idő után csak kóvályogtam ideoda, míg végül nagyjából az óceán irányába kerültem.

A parthoz közeledve a város egyre érdekelenebbé vált, leszámítva egy kisebb, részeg fiatalokból álló csendéletet a kocsma nevű kocsma előtt.

Miután a várost jóformán elhagytam, és világossá vált, hogy a sötétben a partra kihelyezett "lesd meg Írország madarait" táblának sem veszem sok hasznát, még kétszer eltévedtem hazafelé.

Paddy időközben úgy dönthetett, hogy haza értem, a Hostel Ben ugyanis tök sötétben kellett feltalálnom a lépcsősoron, tiszta szerencse, hogy megegyeztem azt a négy számot, különben az ajtó előtt alszom.

Akárhogy is nézem, az első este után egyáltalán nem voltnyilvánvaló, miért éppen Sligo…

It's spud shaped and it's back!

Reggel hétkor a raktárból csak félig kialakított, de a háziúr (Paddy, nyilván) jófejségének köszönhetően, magán lakosztályomból felkelve az első gondolatom, hogy a polcomon hagyott kék köcsög talán éjjeli edény - mindkét fürdő fél órája foglalt.

Egy jó helyi sör után azt mondtam Jannak, a német trekkernek, aki 42 kilóméter legyaloglása ellenére egy órára hozzám csapódott ; “ha ez a figura kér még egy italt, megkérem, hogy sodorjon nekem egy cigit”. Így alakult, hogy McCarthy pubjának egy apró törzsközönsége legalább háromszor keblére ölelt mielőtt eljöttem, hogy meglátogassam az ősi druida kőkört éjjel és itt is elszavaljam Amairgen dalát. És hogy döbbenetemre én vagyok az utolsó hazaérkező a Fáilte hostelben. Egyúttal arra is rá kellett jönnöm, hogy újabb rekordokat döntöttem, mert nem csak, hogy én vagyok itt az első magyar vendég, de az első olyan magyar vendég is aki öt napja ugyanazt a zoknit viseli. Asszem holnap is felveszem.

Ha bárki Waterville-be látogat, különösen, ha azt 2016-ban teszi, a következő dolgokat érdemes tudnia: 1. minden kétséget kizáróan nem ez Írország legszebb kivárosa, sőt, azt kell mondjam, nem kell messzire menni, ha figyelemreméltóbbat akarunk találni. Ha van benne valami, akkor az a hosszú, homokos tengerpart lehet, ami ugyan nem olyan látványos, mint a lahinchi, de végül is ízlések és pofonok... 2.merthogy Charlie Chaplin (legalábbis emberi megfelelője) Waterville-t részesítette előnyben, már ami a nyaralási helyszíneket illeti. Erre, jó kisváros módjára Waterville annyira büszke, hogy a legtöbb házfalról, vagy ablakból ez a kedves bajszos figura bámul az ide látogatóra, de akinek mindez nem lenne elég, az fotózkodhat az életnagyságú bronz szoborral is a tengerparton. 3. Az ősi Írország szerelmesei számára érdeklődés tárgyát képző állókövek a várostól kijjebb, tulajdonképpen elég rendes sétányi távolságra vannak, és jelenleg egy monumentális golfpálya építkezési területével néznek farkasszemet, ami az utolsó morzsányi szakrális jelleget is kiöli a látványból. Nem tudom, ki fog ott golfozni, de nem rajongok az illetőért. 4. ha az ember én vagyok, és Waterville-be készülök, jobb ha előzetesen tájékozódom, hogy a hely, ahová mennem kell, tényleg Waterville-ben van-e. Esetemben az a különös helyzet állt elő, hogy bár közigazgatásilag Waterville egyik mezőgazdasági közösségéhez tartozunk, valójában Cahersiveen közelebb van, és az is húsz perc autóval. 

Derekasan bevallom tehát, hogy az első három pont pusztán előítéletei szüleménye, és azé az egyetlen autóúté, amit még szűk két hete Margot-val tettünk meg Cahersiveen-ből Kenmare-e látogatván. Szóval ha valaki szeretné megnézni Waterville-t, az nyugodtan jöjjön, azután mesélje el, mert én – sajnos – nem vagyok ott. Colleen lakhelye, minden kétséget kizáróan a semmi közepén van. Ha kinézek az ablakon, a választott szögtől függően vagy hegyeket látok, vagy fákat, esetleg hegyeket és fákat, vagy csak a kertet. A hely maga nem is egy farm, csupán egy tanyaház, a hozzá tartozó épületekkel és némi kerttel, ami nem sokkal nagyobb, már ha nagyobb egyáltalán annál, mivel én és kis családom rendelkezik Erdőkertesen. Összességében nincs igazán sok néznivaló, és mivel a legközelebbi település óráka van gyalog, de még a legközelebbi pub is egy órányira, elég könnyű azt éreznem, hogy a nyílt tér ellenére be vagyok zárva. Ennek pedig pusztán egyetlen ellenszerét sikerült kiötleni; mozgásban kell maradni. Így alakult, hogy elkezdtük felderíteni a semmi közepét, én és Paul a svájci szárnysegédem, kezünkben a Colleen által rajzolt használhatatlan térképek egyikével, hogy megtaláljuk a tündérek erdejét, a hegyes hegyet, és tavakat, amiknek tudtam, hogy el fogo felejteni a nevét, és így is lett. Colleen térképeiben az a zseniális, hogy kizárólag azokat a dolgokat tartalmazzák, amik fontosak, és amik kellően megkülönböztethetővé teszik a kiemelt fontosságú tereptárgyakat. Például „a kapu balra az erdő mellett”, vagy „a híd ott, ahol a legjobb fürödni a folyóban”. Az első kísérlet során a térképen szereplő egyetlen híd helyett öt hídon sikerült áthaladnunk, és véletlenül sem találtunk fürdőzésre alkalmas pontot. Ehelyett a tűző napon másztunk végig az aszfalt úton, míg végü az első árnyékos szakasznál úgy nem döntöttünk, hogy az út melletti keskeny erdős sáv is bőven elég lesz nekünk tündér erdőnek. És nem tévedtünk sokat! Az útról letérve öreg, mohával benőtt fák között találtuk magunkat, amik a fejünk fölöt szinte teljesen elzárták a fényt, így a vastag mohaszőnyeg beboríthatta az egész tlajt, a köveket, és minden mást. A fák ágain a moha közt lóherék és más gyomok nőnek, néhol pedig csupán ezek a gyökerek tartják össze a szétkorhadt fadarabokat. A tökéletes csöndben, akarjuk, vagy nem, mégis csak elképzelhetőnek tűnik, hogy tündérek laknak arrafelé, és elgondolkozhatunk, ha egy szederinda visszahúzza a lábunkat a talajon, hogy vajon nem valami furcsa varázslat hatására történt-e így.

Néhány gyors fotó, amíg Hubert alszik 1. Ballycarberry 2. and 3. Leacanabuile ringfort 4. and 5. just animals at sunset 6. My view of the rising sun from the logcabin 7. driving by the coastline on the Wild Atantic Way

Az ír vadonban töltött időszak kezdete valamiképpen arról szólt, ami a Lahinchi komplett látogatásomból kimaradt. Ismerkedem a vendéglátóimmal, a földdel, a természettel, a tanya történetével, és viszonylag rendszeresen töltöm a napjamat, aminek már éppen ideje volt.

Napirend szerint, tízkor kezdjük a munkát Huberttel, egykor ebédelünk – aminek szintén egészen meghatározott koreográfiája van (én vizet töltök, Margot prezentálja az ételt, aztán jön a sláta, a saláta után joghurt gyümölccsel, utána kávé és abban a tíz percben tudok ránézni az e-mailjeimre, vagy egyéb galádságokat tenni az inetrnet földjén... utóbbira általában nem marad időm, mint azt a mellékelt ábra mutatja... ábrát mellékelni sem marad időm. Na minegy.), majd további két munkaóra következik négyig, és utána ha van még bennem svung, szabad a pálya.

Az első napokban, miután rendbe szedtem magam, Hubert körbevezetett a birtokon, ami azt kell mondjam, sokkal nagyobb, mint amekkorának elsőre képzeltem. Az óceánig egy meglehetősen sűrűn benőtt, és eső után kizárólag gumicsizmában járható út vezet, ami egy kapunk kívül egyéb más akadályokat is tartogat még, de ezek összességében sem akadályozták meg, hogy a második péntek estémen hajnali fél kettőkor lebotorkáljak megnézni az éjjeli fényeket. Igaz, nincs belőlük valami sok. Viszont meglepő módon csillagokat sem nagyon látni, talán valami rejtélyes éjszakai felhősödés miatt, ami reggelre eltűnik. Az első pár esős nap után ugyanis újrakezdtem az égést és most már igazi „farmer tan”-nel bírok. Vagyis az arcom, a nyakam és az alkarom brna, a többi meg fehér. Kifejezetten dekoratív, de hát nem ez a lényeg, ugye?

Az óceántól felfelé gyalogolva a házam irányába övetkezik két kisebb rét, az egyik oldalt a lovak szoktak vonulni, a másik oldal viszonylag üres, délutáni olvasásra, vagy piknikezésre alkalmas terület, aminek a szélén Hanna átmeneti otthona áll. Mögötte fák, és érkezésemkor még olyan sűrű és vastag fűpárnák, amikbe lábszárközépig lehetett süllyedni. Ezt azóta egy fél napi tüzeléssel sikerült felszámolni, ami egyfelől jó, másfelől nagyon tetszett. Miközben a máglyát raktuk, felvetettem Hubertnek, hogy talán itt az ideje, hogy alkut kössünk a természettel és kijelöljük a határokat, mire egy apró mosollyal csak annyit mondott, hogy a természettel nem lehet alkudozni; ha akarsz tőle valamit, azért mindig újra és újra meg kell küzdeni. Én ugyan nem vagyok valami tapasztalt a témában, de az ittlétem alatt mintha úgy tűnne, igaza van.

A lovak által birtokolt terület után még egy hasonló következik, kicsit elvadultabb formában, majd egy újabb kapu, és itt kezdődik a meglepetés. Amikor jó húsz évvel ezelőtt Hubert és Margot ide érkezett, a területen – nem fogtok nagyon meglepődni –, szinte egyetlen egy darab fa sem volt.  Azóta persze jobban értem, hogy Írország ezen részein a rengeteg téli vihar miatt meglehetősen nehézkes is életben tartani a fákat. A sós levegő gyakorlatilag mindenhová és midenbe beeszi magát, és akkor még nem beszéltünk az orkán erejű szélről. A farmon tehát húsz évvel ezelőtt nem állt más, csak a romos kő tanyaház, az azt körülvevő néhány öreg magyal szerű fával – ami a hagyomány szerint az otthon őrzője, és egy másik régi ház romja éppen azon a helyen, ahol a kunyhóm most áll. Hubert és Margot tehát nekiálltak az építkezésnek és... legnagyobb örömömre és csodálatomra, a faültetésnek. Huber hasonlóan vélekedett a táj küllemével kapcsolatban, ahogyan én korábban, és úgy döntött, nem elégszik meg azzal, ha fű, meg némi szívós szúrós gaz burjánzik mindenhol, akkor sem, ha baromi nehéz dolga van. Összesen több, mint hatszáz fát ültettek el amióta itt vannak, és az egyik legtöbbet éppen amögött a kertítés mögött találjuk, aminél a bekezdés elején elkalandozni látszottam. Margot később elmagyarázta, hogy szerettek volna mindenből egy kicsit. A hegyek és az óceán adottak voltak, a mező is, de még hiányzott valami erdő-féle, ahol sétálgathatnak. Hát most már van. Az utóbbi időszak projektje ez volt, hogy sétautat képeztek a kis ligetbe, amit ültettek, és – bár még fiatalok a fák, és alig karvastagságú a törzsük, már látszik milyen lesz, amikor igazán készen lesz. Csodálatos, természetesen.

Ezek után még egy kisebb tisztás, ez a nagy házhoz tartozik, egy tűzrakó hely, Hubert szabadtéri tárolóegysége (ez nem valami praktikus, mert gyakorlatilag mindentbenőtt a szeder, és erős a gyanúm, hogy bármi is van alatta, azt csak a következő wwoofer fogja kiszedni). Természetesen van egy előkert is, kisebb gyümölcsfákkal, majd Margot varróműhelye, kicsit hátrébb pedig Hubert barkácsműhelye, a maga módján mindkettőben káosz uralkodik, de előbbiben ez, a bent folyó munka jellege és a tisztaság miatt, nem annyira feltűnő. A bevezető ösvény mellett él még továbbá Pat és a két kutyája, akiknek az a hobbijuk, hogy minden mozgó járműre ráugranak, amitől engem kiver a víz, Margot viszot mintha titkon jól szórakozna rajta. Patet egyébiránt még egyszer sem láttam, úgyhogy jobb híján csak elhiszem, hogy létezik, mint egy efféle kísértet a tanya szélén. Mert, ha jól vettem ki Hubert szavaiból, Pat valóban egy afféle családi kísértet. Valaha a két testvér, Pat és James családjáé volt ez a hely, a család Kerry-i története pedig egészen a tizenhetedik századig nyúlik vissza. A huszonegyedik századi fiúkat viszont egyáltalán nem érdekelte a földművelés, vagy az állattartás, ők inkább halászattal foglalkoztak, meg sajnálatos módon ivással. Hubert nevetve mesélte, mialatt a rönkház melletti árokból próbáltam kiszedni az összes szederindát, mivel töltötte James a fizetésnapjait – és fizetésen jelen esetben a szociális segélyt értem. Tehát James bement a városba, felvette az összeget, majd útban a pub felé rendszerint belebotlott a Court House előtt kígyózó sorba. A fizetésnap ugyanis pontosan egy napra esett a helyi bíróság ülésnapjával, aminek alkalmával mindenki, akinek elszámolnivalója volt – úgy tűnik, elég sok ilyen akadt – ott kellett, hogy sorba álljon a ház előtt, várva hogy egyesével a bíró elé járulhassanak. Arrafelé haladtában tehát a jó James útba ejtette ezt a helyi kis látványosságot, majd egyesével minden várakozónak kezet nyújtott és gratulált az idézésükhöz mielőtt bekanyrodott volna a pubba és ronggyá itta volna magát. Feltételezem a második héten a markológéppel kiásottnégy whisky-s üveg is hozzá tartozhatott valaha. De persze az is lehet, hogy a ündérek, vagy a leprikónok szórakoznak velünk.

Ma már a régi tanyaház helyén Marot-ék némileg átértelmezett, de abszolút tájba illő háza áll, a régi egyszobás kőház helyén a rönkházam, lent az óceán felé, ahol pedig valaha Pat és James ősei letelepedtek egy náddal borított kunyhóba, most két póni járőrözik és lassanként fölénk nőnek a fák. De térjünk vissza a fákra. A körséta során Hubert megmutatta az összes fafajtát, ami csak nő itt; azokat is, amik maguktól teszik, és azokat is, amiket ő ültetett. Van itt mogyoró, tölgy, dió, valami, amit heathornnak hívnak és borzalmasan szúr, és itt van még a sally, amiről még eannyira sincs fogalmam mi lehet, de még ahéten mindent beazonosítunk. Utóbbi egyébként akkor is nő, ha nem akarod. De a legszúrósabb és egyben a legvadabb növény mégis csak a gorse, ami ugyan nem fa, mégis a táj lényeges eleme, és legalább olyasmi, amitől Hubert csak akkor szeretne megszabadulni ha tényleg útban van (például az ablakom előtt, vagy a házam tetején...), nem úgy mint a szedertől... A szeder pusztuhat. Egyébként három napi erőltetett küzdelem, és az alkarom véresre karmoltatása után én is osztom Hubert véleményét. A szeder igazi ellenségemmé nőtte ki magát, és egy bizonyos ponton úgy éreztem, legszívesebben felgyújtanám az egész placcot, hogy vesszen a tüskés öreganyjával együtt az összes inda. Igaz, a minap beleestem egy méretes gorse-ba és abban sem volt sok köszönet. De mi is a gorse? A gorse egy bokor-féle, tüskés (mondhatni tűlevelű), fás szárú növény, aminek élénk sárga virága és átható méz illata van, ami valami egészen jellegztes aromát ad a helyi levegőnek. Nem mellesleg a gorse iszonyú jól ég... Ezt volt alkalmam kitapasztalni, amikor Hubert a tűz melletti posztra parancsolt, hogy égessem el az összes gazt, amit a rönkház környékéről kigyomláltun. Ez egyébként egyfajta megtiszteltets is volt, azt kell mondjam, amivel kiérdemeltem a Great Firewoman megnevezést is, és ami után már senki nem volt meglepve, hogy be tudom gyújtani a kályhát.

Ha már itt tartunk, egy kicsit muszáj a kályháról is szót ejteni, mert az esős napok során nagyon jól összebarátkoztunk. Szóval a kályha begyújtásának alapelve a Három T; Turbulace, Temperature és a legfontosabb a Time. Miután újságpapírral felfűtöttük a kályhát, és olyan forró, hogy hozzáérni is alig lehet, jöhet az aprófa, amiből apró máglyát rakunk a kályha elülső részében, hagyva, hogy az újságpapír parazsa még fűtse. Aztán, nem túl gyorsan, következnek az egyre nagyobb fadarabok, míg végül akár a megfelelő méretűre ágott vasúti talpfát is elégehetjük. El is égettem. Az időt azért emeltem ki külön, mert tényleg nagyon fontos, és nem csak a tűz esetében. És nem is feltétlenül időnek, mint inkább figyelmes türelemnek nevezném. A legtöbb dolog körülöttem jelenleg, nagyjából magától működik, és az én szerepem ebben a folyamatban pusztán az, hogy elindítsam, majd kivárjam, mikor kell közbeavatkoznom, hogy azt az eredményt érjem el, amit én akarok. A tűznél maradva; az a helyzet, hogy egy bizonyos hőmérséklet és elegendő levegő mellett előbb utóbb lángra kap. Nem kell kifújnom a tüdőmet, hogy felizzítsam, sem pedig újabb halom fákat rápakolni. Hacsak nem csesztem el valamit istenesen. Megoldja magának. Az én dolgom pusztán az, hogy életben tartsam, és visszafogjam, ha az szükséges.

Ezek vad dolgok, a maguk saját természetével. A tűzhöz hasonlóan kezeli Hubert a két pónit is. Az első héten Leela lesántult, és fogalmunk sem volt, mi baja lehet. Hubert meg akarta vizsgálni, de Leela egyáltlán nem hagyta magát – és akkor az öreg ezen a ponton azt mondta; tudom, hogy Leela ezzel azt akarta a tudtomra adni, hogy megoldja magának és hagyjam békén. Egy hét elmúltával ugyanolyan vígan ijesztenek halálra, amikor váratlanul felbukkannak az út közepén, vagy amikor fura hangokat hallatnak éjszaka. De így van ez a fákkal is. Ha elülteted, jó eséllyel nőni fog és meggyökerezik. Neked csak akkor van dolgod vele, ha valami miatt mégsem menne a dolog magától. De azt kell mondjam, a legtöbb esetben megy. „Ne dolgozz feleslegsen” - mondja Hubert. „Hagyd, hogy a természet dolgozzon neked.”

Hubert fák iránti szeretetét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy időről időre párhuzamot von a fák és az emberek között. A rönkház mögötti tisztás szemrevételezésekor találtunk egy fát, ami még csak levelet sem hajtott. A többi körülötte már réges régen kizöldült, és lassan nekilátnak a virágzásnak, ez az egy szerencsétlen meg ott meredezett teljesen kopaszon. „Ahá” - mondta Hubert. „Látod, csak úgy mint az embereknek, a fáknak is mind külön ritmusuk van. Úgy tűnik, ez egy későn érő típus. Persze lehet, hogy valami baj van, nézzük meg közelebbről.” Így is tettünk. Nos, lehet, hogy a delikvens valóban későn érő típus volt, de nagyobb probléma is akadt; egy nagyobb szélvihar ugyanis megdönthette a törzset, a gyökerek pedig nem hatoltak elég mélyre, így egészen egyszerűen nem kapott elég tápanyagot. „Látod” - nézett rám újra Hubert - „előfordul, hogy a fa gyökrei nincsenek elég mélyen. És ha a gyökerek nem stimmelnek, a fa nem fog nőni, és nem lesz elég ellenálló az időjárással szemben sem. Úgyhogy azt fogjuk csinálni, amit ilyenkor az embrekkel is szokás: megtámogatjuk kicsit.” Fa-pszichológia. Teljesen jó. Módszertanilag persze más jellegű tevékenység, mert némi kedvességen túl a fánknak inkább három karó és némi biciklibelsőből készített tartókötél kellett, nem pedig pszichotrápia. De azt kell mondjam, most sokkal jobban néz ki, kíváncsi leszek, milyen formában lesz, amikor mennem kell.

A műhelybe visszatérve azt is megtudtam, hogy a faültetésre legalkalmasabb időszak az, amikor a Hold távolodik a Földtől, - ekkor ugyanis a tápanyagok és a víz inkább maradnak a gyökerek közelében. Ez olyasmi, mint az apály meg a dagály; néha több a víz a leveleknél, néha a gyökereknél. Utóbi esetben pedig segíthetünk a fának megszilárdulni a talajban. Hubert mindezt egy ad-hoc táblára krétával vázolta föl, a Földtől a Hold keringési pályájáig. Hogy ez mennyire működik, mint teória? Hubert a hatszáz fa után olyan hatvan-hetven százalékosnak mondja, de a lényeg, hogy ha javíthatunk bármit a fa túlélési esélyein (pláne ha nem kerül plusz erőfeszítésbe), akkor miért ne kísérletezzünk.

A fáknak, azon túl, hogy remek köztük sétálgatni és néhányon még gyümölcs is nő, más fontos funkciójuk is van a környezettudatos farmon. Például az, hogy a generátor működtetése során keletkező széndioxidot hasznosítsák. Ez egyébként win-win helyzet, mivel a fák növekedéséhez szükség is van széndioxidra. A másik a tüzifa. Amikor ez szóba került, az arcom valószínűleg valamelyest megnyúlt, főleg miután végighallgattam az összes fapszichológiai okfejtést és már szinte kezdtem érezni a fák lelkét. De Hubert csak megvakarta a fejét és végül azt mondta, „Nézd, ha a fa elér egy bizonyos méretet és kort, és főleg ha már nem nő tovább, akkor le lehet szüretelni. Ezzel nem teszünk semmi rosszat, amíg ültetünk másikat a helyére.” Mondjuk ha az ember notórius faültető, akkor ez valószínűleg így is van. Máskülönben azért húsz évbe beletelik, mire kinő egy fa rendesen, nem is beszélve a későn érő típusokról...