#pointymountain

Az egyetlen dolog, ami sehogy sem passzolt, az a rovarinvázió volt, amivel rövid üldögélés után szembe kellett néznünk.Írországban ugyanis nem is annyira szúnyog van, hanem inkább midget, amiről nem tudpom pontosan mi, de ugyanúgy csíp, csak sokkal kisebb és alattomosabb. Úgyhogy rövid nézelődés után menekülőre fogtuk, de nem abba az irányba, amibe minden normális ember tenné, vagyis vissza az útra, hanem leginkább befelé, amerre nem is tudom mit akartunk találni az erdő folytatásán és kalandon kívül. Előbbit ne, utóbbit sikerült megtalálni. Paul, annak ellenére, hogy volt katona, körülbelül olyan taktikával kirándul, mint én. Így alakult, hogy végül a ezetésemmel, de mezítláb keltünk át az utunkat álló kisbb folyamon, majd ugyanígy mezítlább másztunk át az első kerítésen, cak hogy később, már cipőben bokáig süllyedhessünk a dzsindzsába az előttünk magasodó sziklák felé masírozva. Nem tudom pontosan mi vonzott azokban a sziklákban, talán csak a tájképben tapasztalható nem várt változás, vagy talán mióta Cahersiveenkörnyékén eszközöltem némi hegymászást, valami tudatalatti vonzalmam alakult ki a magaslatok iránt. A sziklákat mindenesetre sikerült bevenni, ésnéhány birka figyelő tekintetének kereszttüzében újból leégtem mialatt a köveken üldögélve csodáltuk a tájat. A visszatérés már kevésbé sikerült heroikusra amikor újabb taktikai hibák következtében egy farmépültbe ütköztünk, akkurátusan körülzárva dróttal, és három dühös kutyával valahol a kert mélyén, akiket ugyan nem láttam, de tisztán hallottam. Addigra már számos kerítsen sikerült átvergődni, és megközelítőleg sem volt fogalmunk róla, merre haladunk pontosan. Paul oko térképe is csak annyi támpontot tudott adni, hogy nem tudott támontot adni. Így jobb híján addig másztunk kerítést, míg meg nem találtuk az aznapi hatodik hidat, és néhány bekötőúttal később realizáltuk, hogy valójában száz méterre vagyunk attól a ponttól, ahol korábban az erdőbe bevetük magunkat. A következő napunk szinte pontos ismétlése volt a tündér-erdei kalndnak. A hegyes hegyet megtalálni csak akkor könnyű, ha már láttad a környék összes hegyét, és meggyőződtél róla, hogy valóban van egy, ami hegyesebb a többinél. A hegyes heggyel kapcsolatban az az érdekes, hogy a helyiek is csak így hivatkoznak rá, ezért útbaigazítás dolgábn is csak annyival teljesítettünk jobban a második napon, hogy nem a birkákat kellett kérdezni, hanem a jó öreg Kerry akcentust is törő farmereket. Colleen aznapi térképe, miután belátta, hogy az előzőt csúnyán elrontotta, ezúttal azzal a könnyen teljesíthető instrukcióval látott el minket, hogy a bal kéz felé lévő erdőnél lévő kapunál forduljunk balra, amivel csak az a baj, hogy elég sok erdő és kapu van balra, ellenben egyikhez sem tartozott a térképen jelzett garázs, amit jóval később találtunk csak meg, amikor én már biztos voltam benne, hogy rég túlmentünk azon a ponton, ahol el kellett volna kanyarodni. Szerencsére egy farmert sikerült leszólítanom, akitől ha mást nem is, de annyit sikerült megtudni, hogy a telkén keresztül legalábbis feleútig sikerülhet felmászni a hegyes hegy egyik kevésbé hegyes csúcsának feléig. Ne legyünk telhetetlenek, gondoltuk, úgyhogy elkeztünk mászni, ami sokkal nehezebb volt, mint elsőre gondoltam a rengeteg vízmosás és sár miatt. Viszont tökéletesen megérte. A felfelé vezető út végét elhagyva, a gazban felküzdöttük magunkat a hegygerincre, ahol a Ring of Kerry elnevezésű útszakasz első része a Dingle öböllel, és Írország legmagasabb hegycsúcsaival mind ott volt előttünk, bal kéz felé a felhővel borított hegycsúcs, jobbra pedig újabb sziklás magaslatok. Egy órát töltöttünk pusztán azzal, hogy az átvonuló felhőket bámultuk a hegyoldalban gubbaztvaés mogyoróval tömtük magunkat, mint a moziban. Colleen térképeiben összességében az a jó, hogy bár nem vezetnek sehová, eddig mégis mindig elvezettek valamilyen csodálatos helyre. Ennek ellenére ma Colleen megpróbált biztosra menni, és bepakot engem és Pault a kocsiba, majd miután kipanaszkodta magát a franciákkal kapcsolatban, kitett miket az egyik legcsodálatosabb tóparton, amit valaha láttam. Láttam magam előtt az ősi Írországérintetlenségét, még úgy is, hogy a távolban egy kőfallal körülzárt legelőről elért hozzáma farmer éles hangja és a kutyák ugatása, ahogy a szememben csak fehér pöttyöknek tűnő birkákat próbálták alakzatba rendezni. Szinte éreztem, hogy van valami mélysége ennek a tájk, valami... számomra megmagyarázhatatlan ereje. Bár nagy általánosságban örülök Paul társaságának, nem igazán ántam volna, ha a tavat egyedül tudom megnézni. Szerencsémre nagyjából értettük egymást, így jobbára csöndben üldögélünk egy göcsörtös, szerteágazó tölgyfa ágain, vagy a tóba nyúló nagy kövön, amin egyensúlyozva még arra is maradt időm, hogy felidézzem magamban Amairgen dalát – azt az ír nyelvű verset, amit a legenda szerint az első Írországba érkező ember, druida szavalt az ír partok felé közeledvén. Ideérkezésem óta ez volt a harmadik hely, ahol erre sort kerítettem, és boldogan állíthatom, eddig minden hostomra jutott egy ilyen, pedig nem ez volt a cél, pusztán csak akkor veszem elő Amairgen dalát, ha valamilyen látvány mélyebben megérint. Nehéz leírni ezt a tavat, vagy a fát másképp, mint hogy tökéletes és a velejéig ír, de ezzel azt gyanítom nem sokat mondok, főleg nem azok számára, akik nem Írországba vágyakoztak kisgyerekoruk óta megmagyarázhatatlan intenzitással. Nem tehetek tehát mást, mint hogy megpróbálom legalább fotón visszaadni a látványt, és reménykedni abban, hogy legalább részleteiben érthetővé válik a rajongásom eziránt a sziget iránt. Ha bárki Waterville-be látogatna, tegyen nekem meg annyit, hogy ha lefényképezkedett Charlie Chaplinnel, tesz egy látogatást a semmi hegyekkel körülzárt közepére, és vesz néhány mély levegőt, hogy ismerkedjen az ír tanyavilág ezen eldugott szegletével. Én magam, bár márbiztos, hogy az eredetileg tervezett idő előtt távozom, minden nehézség ellenére is azt hiszem, nagyon is érdemes volt ide is eljönnöm, és érdemes végigküzdeni ezt a nyolc napot, mert egyáltalán nem távozom sem üres kézzel, sem üres szívvel. Hangozzon ez bármilyen giccsesen.