Sententia Tenebrae

„Vonatra szállni élvezet, gyorsabban száll, mint a képzelet!”? – Nem…

Számtalan módja van a közlekedésnek, és persze mindegyiknek meg van az árnyoldala. S az természetes, hogy mindig azzal van a baj, amivel az ember éppen utazik. Nekem most a vonattal. A továbbiakban így a vasúti közlekedés finomságait elemzem. (more…)

Válassz jövőre

Ocsmány lé ömlik a magyar arcába

A tévéből

Az újságból

Más szájakból

Az utcáról

A kocsmából

A boltokból

A cégekből

Budáról s Pestről

Az Országházból.

Ki elhajol az utálat-zuhanytól

Azt is megszórja a szónoki permet:

Mert ki még nem menekült és itt maradt,

Eléri a politika kövér slagja,

S mint új rabot mossák el kíméletlen.

Majd a piac sovány kínálatából

Vehet magának kevésbé hánytató

Vagy öklendeztető, emészthetetlen

Mocskot, mit derűsebb korban kidobna.

Jövőre, idén, mindenkor – választhatsz:

Rohadó narancs, fonnyadt szegfű vagy tán

Lopott-döglött liba lesz a betevőd.

Vagy maradj otthon, zárkózz lyukadba,

S hagyod, had ítélkezzenek feletted

Más emberek. Éld tovább szar életed.

Fizesd mócsingos étked bérét Nekik,

Hidd, hogy jó családodért gürcölsz és nem

A főnököd hájas seggét hízlalod

Verítékeddel, miért alamizsna

Jussod, mit méreg-szemÉTEKre költesz.

Rossz, s rosszabb közül kihúzni jobbat nem

Lehet, pénzed s lelked rablása a lényeg.

Válassz hát, hogy melyik kofa

Bocsássa áruba emberséged,

S tegyen rabszolgává halálodig.

  Nos, az Észak sötét titkát tehát pontosan 10 éve írtam. Egy nyári munkát végeztem, ami fénymásolásból állt, de nem igazán törődtem vele. Persze megcsináltam, de leginkább ezt a történetet szövögettem. Amolyan dark fantasy-t akartam. Igazából akkor még nem nagyon ismertem az említett játékokat, csak az Icewind Dale-lel játszottam. De már akkor is szerettem az ókori Rómát, és bár utálom a havat, mégis misztikus, borzongással teli tájnak tartom a hófödte, hegyi vidékeket.

  Az írás egyébként egy jó kísérlet szerintem, annak ellenére, hogy gyakran nevetségesen naiv és önparódiába hajlik. Azaz a drámát és a regényt akartam egyesíteni benne. Ezen már korábban gondolkodtam. Tetszett a drámai forma, a párbeszédesség, de valahogy mindig hiányzott nekem az ilyen darabokból a cselekményleírás. Tök jó a Hamlet, de szeretném látni a patetikus párbeszédek mellett a karaktereket körülvevő világot. A film talán ezért is áll hozzám közel, ezért is szeretem a filmeket, mert ezt megteszi maximálisan. De hogy lehet ezt regénybe is átültetni? Ezt próbáltam meg ezzel a formával. Szerintem ez egy jól sikerült pontja a regénynek.

  A többi részét megfelelő iróniával kell kezelni. :D Én ugyanis nagyon jól szórakoztam magamon, mikor ez az utóbbi hónapokban a kezem ügyébe került, és pár hete elolvastam. Külön poén, ha visszagondolok rá, hogy egyes nevek honnan származnak. Pl. a Xerox. Na, ki jön rá, mi az? Engem elkapott a röhögés. Mondjuk visszagondolva már akkor is poénnak szántam az egészet. Igazából csak egy sztori az egész, amiben kiélhetem a szerepjátékok iránti rajongásom.

  De nem is szaporítom a szót: a prológust és az 1. fejezetet közlöm itt, majd lehet, később a többit is.

                                                          ***

                                      Prológus

  Egy vén, szakállas, koldusruhás öregember csoszogott végig egy középkori város utcáin, görnyedten, furkósbotjára támaszkodva. Eljárt már felette az idő, az látszott. Így, látszatra, olyan 80 év körüli lehetett, bár ki tudja? Akkoriban minden megeshetett. Ez az öreg néhány méter gyaloglás után leült a hatalmas palota kapujának tövébe, s kitartotta kezeit. Koldulni akart, de a nyüzsgő városban mindenki szánalommal, és megvetéssel köpte le, vagy ne adj’ Isten leköpte.

Pár óra hossza koldulás után katonák jöttek ki a palotából. Valószínűleg a város vezetőjének, aki ott lakott, szemet szúrt az öreg, és kiküldte talpnyalóit, hogy vezessék el az öreget onnan. Azok karon is fogták a szegény koldust.

KATONA 1: Takarodj innen, büdös koldus! Elég ebből a kunyerálásból! Tűnj innen!

ÖREG: Miért bántja az urad szemét, hogy én itt megpihentem? Nem akarok én semmit sem, csak egy kis elemózsiát, meg vizet! Hosszú útról jöttem, megfáradtam már!

KATONA 1: Takarodj! Kotródj! Még mit nem! Majd enni adunk egy ilyennek!

Azzal a katona oldalba rúgta az öregembert, majd fellökte. Az nagyot nyekkent a köves úton, de valahogy felállt. Csoda, hogy nem törött el a csontja! Szerencsétlen nem tehetett mást, vissza-visszanézve, hunyorogva, szitkozódva, de elkotródott onnan.

ÖREG (magában): Nem tudjátok ti, mit tettetek! Ezt még megkeserülitek! Jaj! Istenek! Csak lenne nálam…

Kisvártatva elért egy fogadóhoz. Bement, majd a pulthoz vánszorgott.

ÖREG: Ki itt a felszolgáló!

KOCSMÁROS: Én lennék! Mit akarsz, kutya?

ÖREG: Kenyeret, és egy korsó sört!

KOCSMÁROS: Megkapod! (Odaadta neki, majd visszament dolgozni. A csapos egyébként kicsi volt, de nagy termetű, amolyan törpe, nagy szakállal, és  őszes hajjal.)

A koldus hamarosan megitta sörét, és bemajszolta kenyerét. Hatalmas szakálla tiszta habos lett a jó folyékony-kenyértől. Majd felkelt, és megindult az ajtó felé, hogy folytassa útját. Azonban a kocsmáros utánaordított, egy nyílpuskát rászegezve.

KOCSMÁROS: Hát fizetni ki fog? Gyerünk, vénember! Fizess, vagy meghalsz!

Az öreg megijedt, és az ajtón ki akart ügyeskedni, de lassúsága miatt két férfi elkapta, és vállon fogta. Odavitték a kocsmároshoz, fejét egy asztalra szegezték, s rá egy szép damaszkuszi szablyát.

KOCSMÁROS: Gyerünk, vegyétek ki a zsebeiből, amilye van! Ha nem tud fizetni, meghal!

A két nehézfiú átkutatta a zsebeit, de nem találtak semmi többet egy törött aranyforintnál.

KOCSMÁROS: Ezt elteszem, de mivel nem törleszti a sör és a cipó árát, ezért meghalsz! A tetemét dobjátok a kutyák elé, hátra! Szegényeket sajnálom, hogy csak ilyen csontos öregembert kapnak. Biztos rágós lesz szegényeknek! (Azzal megfordult, és tovább törölgette a fapoharakat.)

Az egyik behemót lefogta, a másik pedig már emelte a szablyát, hogy lecsapják a fejét, de az öreg (félelemmel a hangjában, de bátran) megszólalt.

ÖREG: Ne! Ne tegyétek!

FÉRFI 1: Miért ne tegyük, vén bolond? A két szutykos szemedért?

ÖREG: Nem! Az arany… amit adtam!

FÉRFI 2: Mire elég az, szerinted?

ÖREG: Nem tudjátok, hogy honnan is van az a törött aranyforint!

MINDKETTEN: Honnan, vénség?!

ÖREG: Elmesélem!

FÉRFI 1: Kit érdekel a hülye meséd?! Nincs nekem időm arra, hogy meghallgassam! Csapd le a fejét!

Erre a másik már lecsapni készült.

ÖREG: NE! Azt nem mondtam volna, hogy ahol egy ilyen törött volt, ott volt temérdek egész is? He?

FÉRFI 2: Mi?! Beszélj! Hallgatunk!

Erre már a kocsmáros is odament, sőt, az egész kocsma felfigyelt rá. Akik eddig hátat fordítottak a vén koldusnak, azok most mind rá figyeltek, mint valami királyra. Az öreget leültették egy székbe, az pedig hatalmas érdeklődéssel nekikezdett.

                                               I. Fejezet:

  Egyszer, régen, még az idők kezdete előtt, mikot még Róma hatalmas volt és erős, Julius Caesar, a diktátor, és hatalmas hódító éppen Britanniát készült elfoglalni. Ez a hely titokzatos, és veszélyes volt még a rómaiak számára is, bár ők voltak a legyőzhetetlen harcosok akkoriban. Papjaik, az augurok, és a sybillák megjósolták róma vesztét, amely a belső viszályok és a figyelmetlenség miatt fog eljönni. Caesar azonban nem hitt a jósoknak, és akármekkora unszolásukra is, de belekezdett Britannia elfoglalásába. Sok ezren kérlelték, könyörögtek neki, hogy hagyja Britanniát békében, mert ott a kelták élnek, akik vadak és még hatalmasabb erejük van, mint a rómaiaknak, de a diktátornak lehetett beszélni. Csak a hatalom és a vagyon hajtotta.

Minden figyelmeztetés ellenére a csata azonban megindult. Caesar maga állta seregei élére, mivel a tábornokok gyáva módon (hittek a jóslatokban) elmenekültek, vagy öngyilkosok lettek. A katonák is nagyon nehezen engedelmeskedtek a támadási parancsnak, de kénytelenek voltak uruknak engedelmeskedni. Eleinte Julius csak tárgyalni próbált. Azonban a klánok vezetői nem voltak hajlandóak átadni déli városaikat. Így másnap megindult a véres, mindent elsöprő támadás.

Sok száz római és kelta esett el egyaránt, de végül a rómaiak győzedelmeskedtek. Mindent felégettek és kiraboltak, aminek csak házformája, s leöldöstek mindent, ami csak élt és mozgott, legalábbis a harcoló népet. A nőket, gyerekeket, időseket békében hagyták, a gyávákat pedig lemészárolták.

Az ostrom, és a harc már hónapok óta folyt, és mivel nem történt semmi, a római tábornokok új bátorságra kaptak, és Caesar-nál hódolva bocsánatukat fejezték ki, és csatlakoztak a sereghez. A kelták ellenállása megtört, mivel a klánok egymással is harcban álltak, így a bukás veszélye fenyegette a népet. A férfi lakosság 80%-a elhalálozott, és a seregek 95%-a megsemmisült. Csupán egyetlen sereg maradt, egy klán serege, melynek neve Pray. Vezetője Alan Pray volt, már vagy 60 éves is volt már, de egyetlen reménye volt a keltáknak. Támadni nem mertek, de védekezni igencsak jól tudtak, mert a Felföldre nem merte még Caesar sem betenni a lábát. Olyan mondák, mítoszok keringtek Észak körül, hogy ott démonok, és élőhalottak tanyáznak, s ott található az Alvilág kapuja. Aki ide merészkedik, állítólag azonnal elborul az elméje, és vérszomjas vadállattá változik. Azonban ez „csak” egy mítosz volt, nem több. Caesar nem is emiatt tántorodott meg, hanem azért, mert Északon már hideg is volt, főleg ilyenkor, a tél közeledtekor, s ráadásul hegyek állták útjukat, amelyeken átkelni kockázatos lett volna.

Így a seregek letáboroztak, s Britannia provincia lett. A Pray klán viszont nem nyugodott bele, hogy Hazájuk elveszett, így Alan elhatározta, hogy ha az isteneik nem segítenek, akkor sötét eszközökhöz fordul. Egy druidát kért meg rá, hogy vezesse el a Jeges barlangba, ahol démonok tanyáznak. A druida figyelmeztette, hogy veszélyes odamenni, azonban Alan nem tántorodott vissza a gondolattól. Összegyűjtött 60 főt, és elindult a hegyekbe a druidával. Hogy miért vitt magával egy papot, varázslót is? Azért, mert úgy tartották, hogy a démonok nem tudnak emberi nyelven, azonban a sámánoknak, papoknak hatalmuk van beszélgetni a halott lelkekkel, megértik őket. Éppen ezért nem szállják meg testüket. Tehát az egyetlen emberi lény, aki megtántoríthatta a démonokat, az a druida volt.

Jeges szél fújt, és hóesések voltak. A katonák már alig bírták a hosszú menetelést, már vagy 900 métert gyalogoltak fölfelé az igen rögös, keskeny úton. Lovaik nem voltak, mivel azokat elfogták a rómaiak, így csak a lábuk erejében bízhattak. Egyébként is a zsoldosok féltek odamenni, fel, a hegyekbe, mert babonásak voltak, és ugyan szerették hazájukat, de a sötét dolgokat inkább hagyták volna. Alan volt az egyetlen, aki mindent feláldozott volna a siker érdekében, mert tele volt dühvel és haraggal. Ő tartotta a lelket az egész társaságban, pedig már idős volt. A druida 1100 méternél összecsuklott, nem bírta tovább: egyszerűen megfagyott. Ennek láttára a katonák pánikba estek: egyesek leugráltak a mélybe, mások pedig visszaindultak. Maradtak vagy húszan, természetesen a vezetőjükkel együtt. Ők kitartottak. Már Alan sem volt annyira magabiztos, mert tudta, hogy nehezen fognak szót érteni a démonokkal, és az a kockázat is ott volt, hogy megszállják őket, és akkor elszabadul a pokol. Azonban úgy gondolta, ha már eddig elkoslattak, akkor ő nem fog visszafordulni.

A kitartásnak hamarosan meg is volt az ára, mert úgy egy heti járás után felértek a jeges csúcsra – immár csak öten. Ott volt előttük a hatalmas kapu, idegen, hófedte írásokkal, és egy zörgetővel. A vezér odament a kapuhoz, leseperte róla a havat, s jobban szemügyre vette az írást:

  Don't open the Gat!

Because you'll hate

It!

  (Megjegyzés: a fenti kiemelt szöveg akkori hiányos nyelvtudásom tükörképe. Illetve eredetileg ilyen „windgings” betűtípussal írtam, tehát nem a szöveg tartalma volt a lényeg. :D)

Mivel Alan nem tudta megfejteni, így intett emberinek, hogy közelebb, majd megzörgette a kallantyút.

Várakozás. Semmi.

Ismét megzörgette, immáron kétszer, de még mindig semmi.

Harmadszorra már nem zörgette, hanem katonáival nekirugaszkodott. Irdatlanul nehéz volt betolni. Csak nyomták, nyomták, de nem akart, csak résnyire kinyitni. Épp akkorára bírták kinyitni, hogy egy ember fegyver nélkül befért rajta. Erre ledobták bundájukat, páncéljukat, és csak könnyed öltözetben, kardjaikat beadogatva beoldalaztak. Odabent fáklyák égetek, és jó meleg volt. Egy hatalmas folyosó tárult eléjük, amelynek szinte nem volt vége, és mintha a mélybe vitt volna. Csupán 200 méteren át voltak fáklyák, hosszabb távon már csak koromsötétség volt. Alan intett egyik katonájának, hogy vegyen le egy fáklyát, amivel tovább tudnak menni. A harcos így is tett. A többiek nyakába állva, valahogy leszedte a fáklyát a falról. Hirtelen hatalmas csattanást hallottak. Akkorát, hogy a dobhártyájuk majd kiszakadt. Alan kirántotta kardját, és kiáltott az egyik katonájának, hogy nézze meg, mi volt az. A férfi visszafutott a kapuhoz, ami zárva volt.

KATONA 1: Hé! Alan! A kapu… Gyertek gyorsan! (Kétségbeesetten)

ALAN: Mi a fene?! A rohadt életbe! Gyorsan! Kinyitni! Gyerünk innen, de gyorsan! (Ordítva)

Odarohantak a bejárathoz, és húzni kezdték befelé. Az viszont már nem mozdult. Egyszer csak a kallantyú, aminek nekikapaszkodtak, hirtelen megindult feléjük. Valamit működésbe hoztak. Kirántották kardjaikat, és egymásnak háttal, támadóállásba álltak. Hirtelen hatalmas robaj hallatszott, és síron túli ordítás. Erre mindnyájan összerezzentek. Ez a fülsüketítő zaj vagy tíz percen keresztül tartott, majd síri csend lett. Erre mindannyian megkönnyebbültek, és leengedték kardjaikat. Azonban megint rezgés kezdődött, és a föld megnyílt alattuk. Hatalmas ordítás közepette zuhantak vagy kétszáz métert. Mellettük csontok, és omladékok zúgtak el. Egy katonát átszúrt egy csont, aki azonnal szörnyethalt. Végre leértek egy vakítóan fényes és hideg terembe. Fáklyák ezrei égtek ott, és az egész termet üveg és jég borította. Egy hatalmas tükörterembe csöppentek, ahol olyan világos volt, mint a külvilágba, nappal.

Már csak négyen maradtak, és ők is már alig éltek. Mindenki a földön fetrengett, és végtagjait fájlalta. Csoda, hogy meg nem haltak. Vérzett mindenük, tele voltak sebekkel. Alam végül nagy nehezen feltápászkodott, és egy lábszárcsontot húzott ki combjából. Ruhájából letépett egy darabot, és egy marék jeget tett bele. Azt jó erősen rászorította sebre.

ALAN: (A mennyezet felé) Oh, istenek! Ez a ti büntetésetek, amiért a sötétséghez fordultam! Megbántam bűnömet, bocsássatok meg! Segítsetek rajtunk, és vigyetek ki innen! (Katonáihoz) Éltek még, bajtársaim?

KATONÁK: Élünk!

Azok is nagy nehezen feltápászkodtak, és úgy, ahogy, ellátták sebeiket. Mindegyikük fáradt volt, fázott, és legfőbbképpen dühös volt Alan-re.

KATONA 2: (Haragosan) Alan! Mibe rángattál minket, Nagy Vezér?! He? Erre mi a magyarázat? Mi veled tartottunk, mert már ifjú korunkban barátok és bajtársak voltunk, de ez most nagy disznóság! Azt hittük, minden jó lesz, de ezt nem tudtuk! Magyarázatot követelek tőled, Alan! Mi ez a hely? Felelj, vagy…

ALAN: (Ordítva) Vagy?! Mondd ki, te?!

KATONA 2: (Nyugodt hangon, megalázkodva) Bocsáss meg, de már nagyon kimerültek vagyunk, és lehet, hogy eljött számunkra a vég! Az istenek haragját vontuk magunkra…

ALAN: Tudom. Hogyne tudnám. Ezt mind tudtam, mikor elindultunk, és ti ugyanúgy tudtátok! Hisz hallottátok mindig, ahogy a druidák beszéltek Északról, és a Jégbarlangról, vagy nem?

KATONA 2: De mi ez a hely? Azt hittem, hogy segítséget kérünk a démonoktól, hogy űzzék el a rómaiakat! Ezt nem gondoltam volna, hogy meg is halunk!

ALAN: Nem haltunk meg! Hisz’ sebeink vannak, és fázunk! Az ilyen még nem démon.

KATONA 3: Akkor is meghalunk, előbb vagy utóbb!

ALAN: Hallgass! Megőrülök tőletek, ezt már nem bírom! Áááááá! (Ordított, s fogta a fejét)

KATONA 1: Alan, én nem vagyok semmi beszéd megszakítója, de szerintem ki kellene innen jutnunk! Nem gondolod?

ALAN: Na végre, egy okos ember is ezen az átkozott helyen! És szerinted merre induljunk el? Mindenfelé rohadt tükrök vannak, de ahol nincsenek, ott jégfal állja utunk! Mit tegyünk? Törjük össze az egész kutya termet?

KATONA 1: Valahol lennie kell egy kijáratnak! Kijárat mindenhonnan van!

ALAN: Azt én is tudom, hogy felfele van kijárat, de az tőlünk igen messze van!

KATONA 2: Törjük össze az egész tetves termet! Biztos vagyok benne, hogy a kijárat valahol itt van, mögöttük!

ALAN: Az lehet, de mivel töröd össze?! Kardjaink nincsenek, mert valahol eltűntek. Kézzel én nem megyek neki, mert az a biztos halál!

KATONA 3: Nekem itt a kardom! Csupán eltörött, de még így is lehetne vele kaszabolni!

ALAN: Remek! Akkor törd szét ezeket az átkozott tükröket!

A katona nekiment a csillogó tükröknek, melyekben magát és társait látta. Mielőtt belecsapott volna, előbb megnézte magát benne. Szutykos volt, és sebes. A dühtől felkorbácsolva egyenesen belecsapott úgy, mintha saját fejét csapta volna szét. Ekkor azonban a termet vér öntötte el. A katona vére volt az, aki ott esett össze a betört tükör előtt. Társai rémülten odaszaladtak, és megfordították bajtársukat. A látvány nem volt szép: szerencsétlennek a feje szétloccsant, és szabályosan kettévágódott. Alan sírva fakadt, mivel egyik legjobb barátját veszítette el. A másik kettő is maga alatt volt. Az egyik hirtelen megcsúszott és nekiesett a háta mögött levő tükörnek. Az nem tört be, csak megrepedt a közepén, úgy látszott, mintha a katona háta repedt volna meg. Az gyorsan felállt, azonban ordítva a fájdalomtól lecsuklott a földre. Szerencsére még élt, de a vér patakzott a hátából. Alan odafutott hozzá, és letépte halott társukról felső ruházatát. Azzal bekötötte a sebet, és bőséges jeget rakott rá.

ALAN: (Dühösen) Ez nem igaz! Mi történik velünk? Ez lehetetlen! Milyen ördögi helyen vagyunk mi? Hát az Alvilágba csöppentünk mi? Istenek! Segítsetek rajtunk!

KATONA 1: (Remegő hangon) Alan! Szerintem ezek a tükrök… ha betörnek… meghal, aki látszik bennük!

ALAN: Eddig már kettő nem ép, és szerintem ez lenne a kulcs!

KATONA 1: De ha belenézünk, vagy csak látszunk benne, akor meghalunk!

ALAN: Éppen ezért nem fogunk belenézni! Egyszerűen rádobjuk ruháinkat, és betörjük mindet! Gyerünk, harcra fel!

Alan azzal felkapta a törött kardot, ráhajította ingét az egyik tükörre, és dühből rácsapott egyet. Térde látszott egyedül, az szét is roncsolódott, de a férfi nem hátrált. Mindet széttörte. Az egyik mögött egy díszes, színekben pompázó tükör rejtőzött, melyben nem magukat látták, hanem egy utat, kirakva fáklyákkal, hóval befödve. Alan visszavette ingét.

ALAN: (Ujjongva) Megcsináltuk! Jíííhaaa!

KATONA 1: Rendben. De hogyan tovább?

ALAN: Átmegyünk rajta! Úgy néz ki, hogy ez nem tükör, hanem valami kapu! Gyere, hozd a bajtársunkat! Lehet, hogy végre kijutunk!

Azzal a katona nyakába vette barátját, s elindult a tükör felé. Alan már a túloldalon volt és intett, hogy mehetnek. El is indultak a térdig érő hóban, mely szinte megdermesztette lábaikban csörgedező vérüket. A vezér a törött karddal valahogy védekező állásban próbált menetelni. Egyszer hirtelen kialudtak a fáklyák egy nagy fuvallat hatására, de az alagút másik végéről fény szűrődött, és a jég is közvetített valamennyit, így nem volt vaksötét. Még szép látványt is nyújtott a kékben csillámló jégtömeg, s ez valahogy megnyugtatta Alan-t és társait. Nemsokára megpillantották a hatalmas világosság forrását, mely úgy tetszett, mint a Nap.

ALAN: (Ujjongva) Itt a kijárat! Megmenekültünk! Köszönjük nektek, istenek!

KATONA 1: (Baljós hangon) Ne örülj, barátom! Még nagy bajunk lehet! Még nem vagyunk az alagút végén!

ALAN: Démon szálljon belém, ha ez nem a kijárat! Én megismerem a Nap vakító ragyogását, és árasztó nyugalmát! Ez biztosan a külvilág, mi pedig csak egy barlangban voltunk!

KATONA 1: Akkor mivel magyarázod a tükröket?

ALAN: Mire gondolsz? Ez biztos csak egy régi szertartás helye volt, melyet a hegyi emberek építettek.

KATONA 1: Ha hegylakók építették, akkor miért haltak meg a barátaink? És honnan vannak a csontvázak? Én mondom, itt sötét erők működtek és a rémálom még csak most kezdődik!

ALAN: ne légy már ilyen baljós, barátom! Ha most lenne nálam ser, akkor innánk az egészségünkre, és az istenekre! Na meg a kijutásra! Hahhaahaha!

KATONA 2: Nekem van egy nagyopn rossz érzésem…

ALAN: (Nevetve, bajtárs felé) Hohó! Na nézd csak! Felébredt végre a nagy hős! Mi lelt téged, barátom?

KATONA 2: Alan, én… én megsebesültem, és meg fogok halni! (Nyögve)

ALAN: Nem fogsz! Hahahaha! (Nem tud uralkodni magán, csak nevet)

KATONA 1: Mi lelt, Alan?

ALAN: Boldog vagyok és részeg, mert kijutottunk! Érted, barátom? Kijutottunk! Juphííí! Hahhahhaha! Kijuhh… hahahaha… kijuhhhutottunk! (Nevetése sírásba váltott át)

KATONA 1: Mi a fene bajod van neked? Megőrültél? Megszálltak a démonok?

ALAN: (Megnyugodva, dühösen) Hogy őrültem volna meg, a fenébe is! Mind a ketten csak idióták vagytok! A rohadt életbe is! Én itt halálra örülöm magam, ti meg fanyar pofával csak lestek itt, és kullogtok, mint aki összeszarta magát!

KATONA 2: Alan, jobb lenne, ha pihennél egy kicsit. Most már úgyis itt a kijárat… Van időnk!

ALAN: (Megragadva a sebesült katonát, dühösen) PIHENNI???!!! HE??! Tudod, jobb lenne, ha befognád a mocskos pofádat! Te vagy az, aki hülye módra belecsapott a tükörbe! Neked kéne pihenni! Nem vagyok őrült… nem… én okos vagyok! Okos! Én vagyok a tudás atyja… Pihenj te! Őrültek! Bolondok! Váááááá! (Összeesik)

KATONÁK: (Rémülten) ALAN!!

KATONA 1: (Alan-hez siet, s vállára veszi) A rohadt életbe! Alan! Mi történt? Alan!! Nélküled elvesztünk! (Bajtársához) Barátom, lábra tudsz állni?

KATONA 2: (Nyögdécselve feláll) Iiigeeen! A fene egye meg! Add ide a kardot, légy szíves! Arra kell támaszkodnom, mert magam nem tudok járni.

  Nos, már márciusban megvettem a kiegészítőnek álcázott kampányt, és elkezdtem vele játszani. Ám valahogy időközben elkezdett untatni, hogy ennyi ideig tölt. Érdekes módon a Wings of Liberty még a 6 éves gépemen is ment max. grafikai beállításokkal, és nem töltött sokáig. Ez iszonyat sokáig tölt, van, hogy 45-50 másodpercig is lesem a töltőképernyőt. Na, meg a zerg kampányt játszva eszembe jutott az 1. rész hangulata. Mert HIÁNYOLTAM a zerg hangulatot! Ez tulajdonképpen egy kiegészített Terran kampány volt. Sokszor még a zenét is onnan vágták alá. Már ekkor nagyon gyanakodtam.

  De hagyjuk is egyelőre a StarCraft 2-t. Az 1. rész egy 1998-as játék, azaz immáron 15 éves. Ám jó példa arra, hogyan kell játékot csinálni: az idő nem fogja. Örökzöld, megunhatatlan. A kinézete rendkívül stílusos, a játékmenet a patchekkel kiforrott, átgondolt, jól balanszolt (bár megjegyzem: a terranok ellen harcolni kőkemény szopás 1-2 speciális egységük miatt – KURVA SCIENCE VESSEL). Élvezetes vele játszani, főleg, ha ráérez az ember a sebességre, dinamikára. Szerencsére a 15 év alatt eléggé gyorsan tudok már én is nyomulni vele, habár megjegyzem, a kampányt most játszottam végig 2. alkalommal teljes egészében tisztességesen. Viszont így sokkal könnyebb volt. A játéksebességet még nem mertem maxra tolni, csak kicsivel a max. előttre állítottam be. De szerintem ment volna maxon is. Legfeljebb a protoss utolsó pár küldetésénél visszaveszem, mert azok azért kőkemény szopást jelentenek. Igaz, közel sem akkorát, mint a Brood War Zerg utolsói. :D ÚRISTEN Azokra visszagondolva leizzad az ember. Mondjuk megjegyzem, elsőre volt nehéz a To Slay the Beast és az Omega is, most, másodszorra már tudtam a taktikákat. Protossoknál eleinte Dragoon rush, utána kis tökölés, és Carrierek massolása, majd Zergeknél hydralisk + guardian, de, ha gyors akartam lenni, csak zerglingek + hydrák minden mennyiségben. Persze a Slay the Beastnél nem lehet rusholni. Az ott halál. Túl messze van az Overmind, és akár 2 hadsereg is fűbe (illetve: lávakőbe) haraphat, mivel science vesselek és buzi tankok pillanatok alatt kinyírják a hydrákat. Kb. a protoss templarok szintjén vannak ezek az egységek. De ezekből sok van. Nagyon durva.

  Viszont így második nekifutásra tényleg nem olyan nehéz a Brood War sem. Így, hogy kiismertem a játékot és ismerem a taktikákat (most kevesebbszer alkalmaztam a dropokat – túl lassú módszer, míg kifejlesztem az overlord két képességét ehhez, addig iszonyat sok idő telik el). S megéri vele szopni, mert kiváló sztorija van. Az alapjáték sem semmi, de a Brood War tényleg egy teljes árú programmal ér fel. Igaz, csak 3 animáció van benne az első rész 9-ével szemben, de ez nem probléma, mert a történetmesélés így is elsőrangú marad. Az alapjáték (mindig első részt akarok írni – nem győzöm hangsúlyozni: EZ a játék VALÓBAN felér egy új, önálló játékkal, nem úgy, mint a Heart of the Swarm, melyben ugyan több küldetés van, mint 1 darab SC kampányban, de mivel minden küldetés letudható 20-30 perc alatt, így 27 küldetés nem tart túl sokáig – míg a Brood War egy-egy missziója ugyebár sokszor 45-70 percet is igénybe vehetett) sem rossz ilyen szempontból, de az alapvetően egy pozitív, optimista sztorival bír. Itt maximum az a pozitívum, ami a WarCraft III-ban az orkok esetében: a protossok megtisztítják Aiurt. Ennyi. A másik két kampány arról szól, Kerrigan és az ÖRDÖGI ZERG RAJ (direkt emelem ki, fontos ez a jelző a későbbiekre nézve) hogyan veszi át a hatalmat a szektor felett, és hogy alázza meg a szánalmas és széttartó Terran fajt. Ez azért eléggé sötét, komor, főleg annak fényében, hogy a játékos a Zerg küldetésben az abszolút gonoszt irányítja, és a pusztítás felé tart. Mint majd később a Frozen Throne-ban Arthas küldetései és a záróakkord. Sokat elmond ez a Blizzard 10-15 évvel ezelőtti állapotáról. Tényleg akkor voltak a csúcson (Diablo 2 is akkor vált igazi, örökzöld címmé a Lord of Destructionnek köszönhetően), és érződik az alázat, az odaadás, a profizmus és a lelkesedés a programjaik minden ízében. A sztori fordulatokban gazdag, sötét, pesszimista, egyedi élményt nyújt, a karakterei szerethetők, annak ellenére, hogy Kerrigan maga a Sátán. (FONTOS: Jim Raynor úgy búcsúzik Kerrigantől, hogy MEG FOGJA ÖLNI, HA TALÁLKOZNAK LEGKÖZELEBB.) Játékmenet – vizuális stílus – sztori: e trió tökéletes együttállása a StarCraft 1. része, melyre a Brood War csak rálicitál, és mint a későbbi pár Blizzard-kiegészítő, egy teljes árú játékkal ér fel, annyi újdonságot kapott. Nem véletlenül lett belőle e-sport és kultklasszikus.

  Éppen ezért kurva nagy csalódás játszani a StarCraft 2-vel. Igaz, a Wings of Liberty-t élveztem. Az utolsó szar animációig. Az valami hihetetlen nagy blődség és erőltetett szar volt. Mondjuk már előtte is a „worth dying for”, melyben egy ócska Michael Bay-filmet meghazudtoló módon elered az eső, szól a patetikus zene, és a Marine-ok páncélja megcsillan a lemenő Nap fényében. Na, ez az, ami NEM STARCRAFT. A StarCraft minden volt, csak nem patetikus, dicsőséges. A StarCraft leginkább a Warhammer 40K-hoz hasonlított: egy őrült, lidércnyomásszerű világban kellett kétségbeesetten küzdeni a túlélésért. Itt meg? A badass Raynor, az űrcowboy és a hős katonái szivarozgatva és whiskey-t iszogatva „mellesleg” lövik le a zergeket. De mondom, még ezt is valamennyire meg bírtam emészteni, mert bár köze nem volt már az 1. rész hangulatához a Wings of Liberty-nek sem, de egy másfajta atmoszférát meg tudott teremteni, mely még élvezhető. Főleg, ha szereti az ember a westerneket. De Kerrigan „megmentése” valami hihetetlenül ócska szar fordulat volt. Aki ezt kitalálta, az a világ legnagyobb balekja, és bizonyára nem játszott életében a SC-vel. Vagy pedig az Activision hatása, akik a popularitás miatt egy szar hollywoodiánus látványbullshitet akartak. Mert ez tetszik az átlagnak. IGEN, de vajon NEM A RAJONGÓK-nak készítették a játékot? Mert a rajongókból igen sok van. De nem, ők még többet akartak. Ők azt akarták, hogy az is játsszon a StarCrafttal majd, aki esetleg csak ilyen ócska szuperhősfilmekre vált jegyet moziba. Mert a nehézségi szint is úgy van belőve. Hardnál lejjebb el sem szabad kezdeni, mert normalon gagyi az egész egy StarCraft-játékos számára.

  Szóval pénz. Ez volt a szempont már 2010-ben, a Wings of Liberty megjelenésekor is. Daraboljuk szét a játékot, mert nem tudtuk/akartuk befejezni, és adjuk el teljes áron a kampányokat külön-külön. Ehhez azért pofa kell. De még ez sem lenne baj, ha hozták volna a StarCraft 1 szintjét. Én vígan adok ki akár még 20K-t is egy olyan minőségért, amit az 1. képviselt. Hiszen azt nemcsak megveszed, végigtolod, és hagyod porosodni a polcon, hanem még 20-40-100 év múlva is előveszed. A Wings of Liberty talán még fog is érdekelni 20 év múlva is, a Heart of the Swarm nem. És ezért fáj az a kicsengetett 9990 Ft.

  Mert eleve mivel kezdődik a kiegészítőnek álcázott zerg kampány? Terranokkal. Kerrigan megmenekült szerintük, és most már Jimmel dughatnak jókat. Vagy legalábbis úgy tehetik ezt, hogy senki nem szólja meg Jimet perverzió miatt, hogy egy aberrált szörnyet kúrogat. Annyira eredeti. Csak éppen köze nincs már a SC-hoz annak, ami innentől történik…

  …ráadásul nem sokkal ezután Kerrigan, csupán a Jim iránti szerelmétől fűtve visszaváltozik Queen of Blades-szé. :D :D :D :D :D :D EZ AZ ÉV SZARJA EMBEREK! NEM EZ AZ ÉVSZÁZAD SZARJA! Ez olyan rossz, mint a Lost vagy a Prison Break utolsó évada. Fordulatok izzadságszagú halmozása a szenzációhajhászás végett.

  Ráadásul, mint említettem, köze nincs a zergekhez ennek a kampánynak. Névlegesen. Aki játszott az SC 1-gyel, tudja, mik a zergek. Valóban lidércnyomásokban szereplő (konkrétan egy álomban is megidéződnek)  lények, akik kinyírnak mindenkit, aki az útjukba kerül, hacsak nem kontrollálja valaki az elméjüket. Az Amerigo c. animációban összefostuk magunkat a támadó Hydraliskektől. Az „épületeik” és azok készülése maga volt az elmeroggyanat. Hiszen élő szövet minden, egy kiköpött „trutymón”. Lárvákból jönnek elő, alapja az egésznek az evolúció. Az 1. részben az Overmind irányított mindenkit, egy szuperagy (mint a Starship Troopersben), és az Univerzum rettegte őket. Elpusztíthatatlan, vírusszerű képződmények voltak, akik, ha feltűntek, garantáltan az adott bolygó végét jelentették. A könyvek is kiválóan megragadták ezt a reménytelen hangulatot. A Zergek azok voltak, ami a Káosz a Warhammer 40K világában vagy az élőhalottak a War3-ban.

  Itt mik? Kis aranyos kis dinócskák, akiket még simogat is Kerrigan. BAZDMEG. Tamagocsikat csináltak a zergekből. Hello Kitty-s plussállatkákat. Az Ultralisk is inkább egy elefánt, mint valami aberrált rémálom. A Hydralisk az első részben savat köpött, itt alig látszik, mit ereszt ki magából. A zerglingek kis veszélyes genyók voltak, itt meg mint valami kutyusok. A guardian eltűnt, helyette van használhatatlan broodlord vagy mi. Nydus canal nincs, még a sokat beharangozott nydus wormöt sem lehetett kipróbálni. Az egész kampány olyan, mint egy elnyújtott tutorial a multizáshoz. Szánalmas.

  És akkor még azt nem is említettük, amit egyik fórumon vagy youtube videóban hoztak fel: a figurákat alig lehet megkülönböztetni, nincs jellegük, nincs stílusuk, pedig hát végülis ugyanúgy van hydra, zergling, és még pár újabb, bogárszerű lény is (Roach). De igazából nem is nagyon fogunk erre figyelni, mert a játék hajt, mint a kurvatatár. Talán csak az utolsó 2 küldetés nem időre ment, de amúgy az ÖSSZES valamilyen időkorláthoz volt kötve. Egyikben Kerrigannek fogyott az ereje, másikban valami varázslóféle (komolyan) próbálta meg energianyalábbal kinyírni, mint valami kikúrt Dragon Ball Z-részben, egy harmadikban sietni kellett, hogy nehogy elpusztítsák az XY tökömségeket stb. Az SC-ben, a Brood Wart is beleértve, talán 5-6 időre menős küldetés volt a 60-ból. Itt 2 van a 27-ből, amiben nem kell sietni. De ezek is letudhatók 30 perc alatt. Szemben azzal, amit mondjuk a Brood War zerg utolsója nyújtott: 1 óra 40 percig játszottam.

  Persze a játékmenet jó, a feladatok változatosak, nem erről van szó. De nincs hangulata, nincs jellege, nem tudsz kötődni az egységekhez, mert SIETNI KELL. Semmi értelme a fejlesztéseknek sem, mert úgyis lesz elég mineral, massolni kell és rusholni. Gratulálok, hogy így átültették a single részre is a multi alaptulajdonságát. Csak éppen nem akar mindenki rusholó kis koreai lenni. Gyorsan, dinamikusan játszani persze élvezet, és MEGÉRTE a StarCraft 1-ben is. DE NEM VOLT KÖTELEZŐ.

  S akkor még nem is szóltam a legnagyobb szarról, a sztoriról. Ez valami eszméletlenül blőd baromság. Nem hittem el, amit látok, főleg az utolsó animációt nem. Az egész egy rohadt Michael Bay-film, egy szar szerelmi történet sci-fi akcióba öntve. Kerrigan nem egy ősgonosz, hanem egy szerencsétlen kis vívódó „szuperhős”. Örül is nem is, hogy ember lett, majd visszaváltozik Raynorért. Egyébként az ő kapcsolatuk a legnagyobb hülyeség, több okból is. Szerelmük már az első részben is megalapozatlan volt, mert 1-2 küldetésben voltak együtt, és a dialógokban sem történt sok utalás arra, hogy ők mennyire összejöttek. Raynor ott azért ment Kerrigan után érzésem szerint, mert barátok voltak, ennyi. De talán ez a szál a leggyengébb pontja az első résznek. Viszont mindez korrekciót kap, és a Brood Warban Jim vérbosszút esküszik az elhulott terran-protoss hősökért: azzal búcsúzik Kerrigantől, hogy megöli.

  Itt meg? Eleve megmenti, meg ő a bús szerelmes. Hogy Kerrigan is az legyen, és ugyanazt játsszák el, itt, mint a Wings of Liberty-ben, csak fordítva. El van felejtve Fenix, el van felejtve, hogy mit tett Zeratullal is, meg Raszagallal. El van felejtve, hogy egymás ellen kijátszotta a protossokat és a terranokat, hogy ő legyen a szektor uralkodója. Leginkább a hasonlóan szar X-Men 3 jutott eszembe, ahol minden gonoszban van jó és megtérnek, és segítenek a jó ügy elérése érdekében.

  De a legrosszabb tényleg a záró animáció. Mikor Kerrigan Magnetóként betör, szétcsesz mindenkit, és elkapja Mengkst. Aki egy Xel Naga artifacttal blokkolja Kerrigant, majd Raynor megmenti a haláltól, és végül Megnsk hasonló halált hal, mint mondjuk Stryker az X-Menben. És utána Kerrigan érzelmes, patetikus monológgal felemelkedik az erkélyről, mint valami tündérlány, és romantikus pillantásokkal otthagyja Jimet. Majd repülünk a mély űrön át, közben a Queen of Blades mondja ünnepélyesen, hogy most már tudja, mi a küldetése. XDXDXD

  Ezért tényleg bassza meg a Blizzard. Végleg kiábrándultam ebből a fejlesztőcsapatból, és azt mondom, a Protoss kampányra nem is vagyok kíváncsi ezek után. Nem fognak átvágni még egyszer. A Diablo 3 után mondjuk sejthettem volna, de az még azért istenes volt, mert van valami élvezeti faktora, annak ellenére, hogy azt is rendesen elcseszték, mind sztoriban, mind hangulatban. De ez… Erre nincsen elég szitokszó, ami kifejezhetné azt a csalódást és dühöt, amit érzek. Egy Blizzardnak ezt miért kellett meglépnie? Miért volt szükség erre? Nagyon érződik, hogy felhígult a csapat, és sok régi fejlesztőjük otthagyta a pénzfaló Leviatánná degradálódott megavállalatot. Az utóbbi pár játékuk sztoriján érződik a hatásvadászat, és közös bennük, hogy a végük egyaránt összecsapott és gagyi. Mintha ilyen „ki a faszomat érdekel, bassz oda valami hülyeséget, azt mehetünk végre bulizni” hozzáállással írták volna. A Wings of Liberty-ben tönkretesznek egy kiváló főgonoszt, a Diablo 3-ban kinyírják Caint és egy csajból lesz Diablo, aki megtámadja a Mennyeket, itt meg Kerrigan tovább degradálódik. Ez egyértelműen a nemtörődömség. A mocskosul precízen kiszámított marketing stratégia: a sok átlagembert megkapja a látványosság és az intenzív, habár szar, klisés szerelmi történetbe oltott akció, így nem számít, hogy a végére csak ilyen baromságot találunk ki. MÁR MEGVETTE, sokat nem tehet ellene.

  Szégyen, ami itt folyik. A kapitalizmus lassan mindent felzabál, ami jó. Minden szürke, habár látványos, de tizenkettő egytucat termékké degradálódik. A mai RPG-nek nevezett csúfságokban kaszabolni kell, az RTS-ekben rusholni megalátványos megaszarságokkal, az akciójátékokban meg jórészt csőben mész előre, körülötted meg robban minden. A játékipar egy lelketlen látványgépezetté vált. Sok összetevője van ennek, említhető a vállalati vezetők tőzsdemanipulációja, melyet gazdasági válságnak neveznek, említhető itt a „warez” is –mely ellen a tisztességes vásárlókat zavaró másolásvédelemmel védekeznek‑, vagy akár az agyatlan mozgóképgyárrá butult Hollywood hatása is. Sokan azt mondják, a mai célözönségnek (tizenévesek) ez kell, nem a stílusos, egyedi címek, mint a Half Life, a Deus Ex, a StarCraft vagy a Diablo 1-2. Ezt nem hiszem. A fiatalok ízlését azok a termékek alakítják, melyekkel találkoznak. A látványfaszságok nem következményei, hanem okai a mai átlagjátékosok szar ízlésének. Pénzügyileg persze működőképes modell, de az olyan rajongókat, mint én, csak elidegenítik.

  Sebaj. A StarCaftot nem tudják elvenni tőlem, mert megvettem, CD-n is meg van, így nem függök a Blizzard kis szaros battle.netjétől és mai üzletpolitikájától. A Blizzard mára azzá vált, mint Arcturus Mengsk a játékban. Mengsk ugye a Terran Birodalom zsarnoki uralma ellen lázadó Korhal fiainak vezetője volt. Terrorista és forradalmár. Egy jobb jövőt akart hozni. Ám jött New Gettysburg, ahol saját hatalmi tébolya miatt feláldozta Kerrigant és ezzel megteremtette az Univerzum legveszélyesebb lényét. Majd kiskirállyá vált, akit elvakított a hatalom. A Blizzardnak vajon ugyanaz lesz végzete, mint Mengské a Heart of the Swarmban? Őszintén szólva nem bánnám már, legalább akkor nem gyalázzák tovább a régi nagy címeik hírnevét.

  Ugyebár az ember furcsa dolgokat tud kiötleni. Nem profitáló, ha hasztalan hülyeségekbe fecceli. Profitáló, ha valamit alkot ebből. Én utóbbit választottam. Mivel szar az idő, ilyen talán tényleg még nem volt, hogy Húsvétkor hót kell lesnünk, így elgondolkodtam azon, mi lett volna, ha Jézusnak térdig érő hóban kellett volna begázolnia Jeruzsálembe. Mi lett volna, ha ilyen körülmények közt zajlik le az egész keresztre feszítés, meg feltámadás?

  Nem titkoltan rendkívül utálom ezt a fehér szennyt, a legalantasabb dolognak tartom a világon, ha nem a megfelelő időben esik. Mert klisé, de igaz, hogy Karácsonykor szép. Bár Jézus születésekor sem esett egy szem sem arra, amerre ő lakott. Ha jól tudom. Sokak szerint mondjuk volt kisjégkorszak, és ez is annak a kezdete, és hamarosan ismét kardfogú tigrisekre fogunk vadászni. De ez most nem izgalmas.

  Ami izgalmas, az az ötletem szerintem, amit el is kezdtem megvalósítani. Mert az ember egy idő után már nem tötyög. Sőt, az a jó, ha ismét visszajut abba az állapotba, mint amibe én is voltam 14 évesen, vagy bárki más, aki elkezdett fikciót írni, hogy csak írunk. Nem tervezgetünk, meg nem gondolkodunk, szütyögünk napokat. Csak írunk. Én is így tettem. Tegnap reggel gondoltam, kikapcsolódásként nem játszok vagy filmet nézek, hanem felcsaptam a Bibliát, és elkezdtem írni a sztorit.

  Igen ám, de eszembe jutott még egy bizarr kép. :D A bizarr dolgokból jönnek ki a legjobbak. Ez a bizarrság sokszor segített már nekem jó, bár eddig még meg nem valósított ötletekben. Ezeket egyelőre nem írom le. De legyen elég annyi, hogy írok egy kisregényt a társkeresés 2012-13 kritikája címszóval. :D Nem titkoltan saját seggfájásos élmények miatt, de hát… Mi más is lehetne az író legjobb alapanyaga, mint önmaga? Ingerszegény környezetben aligha lehetne mit írni.

Szóval beugrott, mi lenne, ha ezt az egészet áthelyezném westernkörnyezetbe. :D Már nem emlékszem, hogy jutottam el idáig. Talán az ugrott be, hogy Jézus szamáron bevonulása olyan, mint mikor a westernekben az idegen fegyverforgató (és nem cowboy – mert nem minden cowboy ért a pisztolyokhoz, sőt, általában a cowboyok szarban tapicskoló, szó szerint tehenészfiúk) belovagol a városba. És már meg is volt az ötlet: leszámolás a Mount Skullon (Golgota).

Egyébként két napja gondolkodtam egy másik sztorin, amin egy modern metaforikus történetet szerettem volna alkotni Jézussal arról, hogy vajon, ha ma jönne egy figura, mi lenne? És szerintem ugyanaz lenne, mint akkor, hogy egyes konzervatívok nem tudnák elviselni, hogy változtatni akar valamin, így ugyanúgy kivégeznék Jézust.

  Szóval Jézus-western. .D Ez a lényeg. Nem kell megijedni: aki ateista, az is nyugodtan olvassa el, ha gondolja. Írásom Martin Scorsese: Krisztus utolsó megkísértése (1988) vagy José Saramago Jézus evangéliuma c. pesszimista, kiábrándító írásához áll közelebb. Azaz nem térítőmunka, vagy vallásos szöveg, amit írtam, hanem a bibliai szöveget mitológiaként kezeltem, és kreatívan átformáltam egy társadalomkritikus mű megalkotása végett. 80% western, 20% bibliai utalás. :D

  Itt egyelőre az első fejezetet közlöm. A sztori a „keresztre feszítésig” megy majd, illetve utána a feltámadást is beleviszem, csak nagyon metaforikusan. :D Ez az első fele kb. ott fog véget érni, mikor Jézus a templomot feldúlja és kirámolja dühében. Persze itt egészen mást rámol majd ki… :D A mű címe pedig egyelőre Fagypassió. :D

  1. rész: Bevonulás Jawruse City-be

  Nagy pelyhekben hull a hó. Nem is hull, hanem szakad. Fújja a szél. A vihar kegyetlenül magával ragadja a dagadt jégkristályokat, és már-már vízszintben sodorja végig a hegyekben, a dombos lankákon, a csúszós, járhatatlan, sziklás úton. Egyetlen nyom van csak a már majdnem fél méteres hótömbben, mely feltehetőleg egy szánból származik. De azt sem látnád, mert úgy elvakít a fehér végtelenség. Sehol egy állat, sehol egy menedék a közelben. Csak a távolban látszik három alak, nehezen kivehetők, valamit húznak maguk után.

  Lábaikkal nehézkesen törnek utat. Felfelé az emelkedőn. Majdnem derékig érő hóban. Megfeszülnek az izmok. A fagy belevág a lábujjba, a sípcsontba, az inakba, az izmokba. Belehatol az ember agyába az idegszálakon keresztül, és szilánkosra fagyasztja, roppantja az agyát is. A vastag, szőrmébe bugyolált csizmán is átüt a kegyetlen fehérség. Hiába az irhabunda, és a sállal fejre kötözött kalap, meg az arcba húzott kendő. A mínusz húsz fokban –ami e szélviharban negyvennek érződik‑ megdermedt vízcseppek irtózatos sebességgel csapódnak be, és sértik fel még a szövetet is. A szemüket alig bírják nyitva tartani. Pislognak, hunyorognak, csak villanásnyi képkockákat érzékelnek az előttük pergő horrorfilmből.

  Az egyik ember, aki elöl vágja az utat, egy kantárt fog. Mögötte szamár tűnik fel. Szegény állat meg van rakva mindenféle csomaggal. De még ő bírja a legjobban a fagyos menetelést. Néha a mellette álló másik két gyalogló megtolja a szintén telerakott szánt, amit maga után húz. Elesnek, elcsúsznak a lábuk alatt kitaposott havon. Megáll a menet, felsegítik egymást. A vezető egy bőrrel bugyolált kulacsot vesz elő, és odanyújtja egyik társának, aki már alig áll a lábán a kimerültségtől. Másik kezével felmutat az emelkedőn. Fények látszanak a távolban, de nagyon haloványan. Miután ittak, és így pihentek egy keveset, az elöljáró kesztyűs kezével egy nyakába akasztott rózsafűzért húz ki kétrétegű bundája alól. A fények felé tekint, a sálja mozgásából ítélve mond valamit, szája felé viszi kezével a keresztet, majd elrakja. Megindulnak.

  Még tíz kilométert tettek meg ebben a kínkeserves, lassú tempóban. A fények egyre erősebbek lettek, és egy város, vagy legalábbis egy nagyobb fajta község vált láthatóvá fokozatosan. Talán két-három óra is eltelt. Már szürkület van. Vagy hát az eddigi vakító fehérség mérséklődött, és olyan, mintha esteledne. A várost körülölelő sziklák és az épületek miatt a községbe érve alábbhagy a hóvihar. A falécből összetákolt házak roskadoznak a kilónyi hótömeg alatt. Néhány méterenként oszlopok vannak a földbe szúrva, melyeken gázlámpák pislákolnak. Egyet-egyet már kifújt az épülettömbök közt be-behatoló fagyos lehelet. Pár üzlettulaj bebugyolálva hányja a havat az útról. Egy fázós, hiányos öltözetű, dundi kurva visz gőzölgő forró vizet egy szemközti melléképületből a szalon melletti bordélyházba. Vörös fény szűrődik ki ablakain. Egyikben pajzán árnyjáték látszik, amint valakinek a sziluettje egy fekvő alakon lovagol. Mások viszont bolondnak tűnnek, mert kint állnak a város elején, kétoldalt, és a három idegent lesik morcosan.

  Elegáns öltözetű férfi jön egy lovon a település szívéből. Cilindert visel, mely most komikusan sállal lekötve fejébe süpped. Arcán neki is kendő. Kezében két duplacsövű sörétes puska, melybe éppen két töltényt helyez.

  A három jövevény kémleli az őket fogadó embereket menetelés közben. Lépteik tempója mit sem változott, pedig már lábaik szabadok, nem kell havat túrni velük. De mégis hullafáradtnak tűnnek. A vezető leveszi szájáról a sálat. Ekkor előtűnik sűrű, rövid szakálla, mely egész arcát beborítja, s immár hosszú haja is fel-felbukkan kabátja alól. Világosbarna szemét forgatja. Mosolyogni próbál az őt körülvevőkre. Két lapátos közben gyorsan homokot és szalmát hint eléjük a csúszós útra. A csoszogó talpak alatt a homok felsúrolja a jégpáncélt, ami rövidesen latyakká, sárrá változik.

  A szalon környékén találkozik a három szamaras és a lovas figura. A lovon ülő, méltóságteljes férfi nem hajlandó leszállni, kétcsövű puskáját térdén pihentetve, mutatóujját a ravaszról le nem véve figyeli szúrós szemmel az idegeneket.

  A vezető megáll, a vele jövő két alak is megtorpan, a szamár is megkönnyebbülhet. A másik kettő is leveszi végre maszkját. Mindketten szakállasok, de a bal oldalinak rövid, fekete haja lehet, a jobboldalinak viszont tejeskávé színű, néhol szőke tincsei lógnak ki a terebélyes karimájú kalap alól, kék szemei világítanak. Talán egy percig is várakoznak így csendben.

  Közben az őket bámuló helybéliek összesúgnak. Gyanakvó susmusolás. Pesszimista, rosszindulatú megjegyzések és kérdések vehetők ki. Egy középkorú nő fölényesen néz rájuk, közben mellette álló barátnéja fülébe súg valamit gonosz kacaj kíséretében. „Kik ezek?” „Mit akarnak itt?” „Minek jöttek ide?” „Ezek is meg akarnak dögleni, mint a…” „Asszem az új seriff.” „Biztos nem Barabas emberei.” „Barabas? Szamáron? Ne nevettess.” „Nem, ezek nem ők. A polgármester nem merne így felvonulni, hahaha.”

  És valóban. A lovas férfi felé intenek. Aki csak bátornak látszik. De ajka rezeg. Pupillái tágak. Szemeiben az erek megfeszülnek, kiduzzadnak, gyors ütemben pulzálnak. Puskája alig észrevehetően ide-oda jár kezében a remegéstől. Le is kell vennie a ravaszról ujját, nehogy véletlenül elsüsse a fegyvert. Nagyot nyel.

  A vezető lép előre. A polgármester megmozdítja a duplacsövűt, és óvatosan bár, de a férfire céloz. Az kioldozza sálját, és nagy nehezen leveszi kalapját tiszteletből, köszöntésképp.

-Uram… Bátorkodom megkérdezni, maga a polgármester, ugye?

A lovon ülő városatya is szabaddá teszi frissen borotvált arcát, melyet csak kecskeszakálla ékesít. Mogorván bólint, megkönnyebbülve a rémülettől keménységet erőltet magára.

-Igen, Andrew Caiaphas vagyok. Köszöntöm Jawruse City-ben. És az ön neve…

-Oh, bocsásson meg kérem, ez a hosszú út megviselt… A nevem Jesus Tranquilo, a város seriffje vagyok.

-Hmmm-hmmm. Az új seriff.

Láthatólan nem örül neki Caiaphas. Ide-oda mozgatja száját orra alatt, fintorog.

-Magasabbnak hittem.

Szétnéz. Észreveszi, hogy a nép bámulja őket.

-Jó, jöjjenek, a városházába. Essünk túl a hivatalos ügyeken.

  Azzal hirtelen megfordítja lovát, és elindul visszafelé, a város belsejébe. Jesus két társára tekint, int nekik, hogy indulhatnak. Biccent az őket körülvevő népnek. A sugdosó, nagyszájú nő utána szól.

-Aztán remélem, nem bánjuk meg, hogy nem Barabast választottuk!

-Bízhat bennem, asszonyom! –int neki erőltetett mosollyal Jesus.

  Próbál vigyorogni a többiekre is, kémleli arcukat, hátha kap egy-egy bátorító pillantást. De mindenki csak közömbösen les. Vagy már nem is vele foglalkoznak. Sőt, sokan hazafelé szállingóznak. Egy kisfiú anyját kérdezi:

-Mama, ez az a hős? Ez az a lovas?

-Úgy tűnik, kicsim. –válaszolja csalódottan.

-De akkor hol a pisztolya? Hogy puffantja le a rosszembereket? Meg mért szamáron jött?

-Na, egy-kettő, hazafelé, mert megfázunk! –tereli el a szót kínosan a nő, majd megvető pillantással tekint a nehézkesen baktató, fáradt, szedett-vedett, ágról szakadt csavargóformákra.

  Útközben egy lovas szánnal találkoznak, mely elől alig bírnak kitérni. A kocsis szentségel, káromkodik feléjük, a szamarat becsmérli. Közben kivágódik a szalon vagy kocsma ajtaján egy fickó, és belezuhan a homoktól felolvadt sáros-jeges vízbe. Kezében egy jókora aranyrögöt tart. Kijön egy másik, rosszarcú férfi, előveszi pisztolyát és lepuffantja a földre kerültet. Odamegy, felveszi az aranyat. Szétnéz, megállapodik a szamáron, röhög egyet, majd visszamegy a kocsmába, ahonnan zajos zenegép hangja szűrődik ki, meg ricsaj. Jesus megrökönyödve nézi végig a jelenetet, és megállítja a menetet. Int társainak. Ám a polgármester hátrafordul, meglátja, mi történt, és odakiált.

-Joe… vagy John… vagy izé, Jesus! Hagyják… -legyint egyet- Még nincsenek kitöltve a papírok amúgy sem… Meg annak már úgyis mindegy…

  Jesus kissé morcosan néz vissza Caiaphasra. Szőke-kékszemű embere vállára teszi a kezét. A férfi ránéz, mosolyog egyet, bólint, majd végül megindulnak a polgármester után ismét. A maguk mögött hagyott hullán rövidesen egy másik arra hajtó szán száguld át.

  A városháza kis épület, alig emelkedne ki a többi közül. Csupán a kör alakú tér választja el. Mögötte az út a település fatemplomába vezet tovább, melynek tornya csak pár méterrel magasabb, mint a bordélyház. Caiaphas utasítgatja Jesust, hová vigyék a szamarat, hova kössék ki. Puskáját már vállán tartja, nincs szüksége rá, érzi, ezekkel szemben fölényben van anélkül is. De talán pont emiatt olyan kemény és fellengzős. Néha arra tekint, ahonnan jöttek, a városhatárt kémleli. A hófúvás bár alább hagyott, de még mindig nehezen lehet ellátni öt méternél távolabbra.

  Mikor elkészültek behívja őket a kétszintes, szép függönyökkel díszített, kívül penészedő házba. Odabent égő fa pattog a kandallóban, és imitt-amott állatfejek a falon, és egy medveprém a padlón. De amúgy puritán helység. Egy dohányzóasztal, körötte egyszerű párnás székek, szakadt huzattal. Néhány szoba különül el az előtér után. Kicsit hagymás babszag is van, valószínűleg a közelben lehet egy konyha. Jesus udvariasan, óvatosan lép be, nem akarja összekoszolni saras csizmájával a helységet. Le is vetné, mert megtéveszti a hivatal otthonossága.

-Nehogy levegye! Majd a házvezetőm felnyalja…

  Jesus barátságosan bólint. A polgármester helyet kínál nekik a dohányzóasztalnál. Egy fekete szolgálólány jön elő, szemérmesen köszön az idegeneknek. Azok kedvesen viszonozzák. Caiaphas forró, rumos teát rendel tőle. Közben a polgármester kimegy az előszobából, majd rövidesen iratokkal tér vissza, elegáns öltönyben. Kalap nélkül meglátszik, hogy már kissé őszül és kopaszodik. Szemei alatt táskák és fekete karika. Arca kissé be van esve, pedig kövérkés alkat, hasa kissé kidudorodik.

-Barátságos… -mondja körültekintve Jesus.

-Az. –veti oda nyersen a polgármester, miközben az iratok közt turkál.

-Mondja, gyakoriak az ilyen esetek?

-Milyen esetek? –pillant fel Caiaphas.

-Hát a kocsma előtti…

-Maga szerint miért hívtuk ide? Miért választottuk meg? –kérdi kissé dühösen Caiaphas.

-Persze, ezért is akartam…

-Nézze. Tisztázzunk valamit. Ez a hely egy Isten háta mögötti koszfészek lenne, ha nem lenne az az átkozott arany. Szépen ellennénk itt. Nem kívánnánk senkit ide. Az itt lakó családok alapították ezt a várost. Jól megvagyunk itt magunkban. Az ilyen banditákat nem tűrjük el. És ne higgye, hogy seriffet is szívesen választunk…

Jesus nyel egyet, nem tud erre mit felelni, kissé meghökkentnek tűnik.

-Mi baja van magának, miszter? – kérdi Jesus szőke társa.

-Pardon? –válaszol a polgármester.

-Mit sérteget minket? Minket, akik átgázoltak a Poklon is, hogy a maguk „tisztességes kis városát” védjük!

-Peter, ne, kérlek. –csillapítja őt Jesus.

-Nem, most nem hagyom! Tudja ki ez itt? –mutat Jesus-ra.

-Nem, nem, de maga majd megmondja… -válaszol cinikusan Caiaphas.

-Kitűnő jogi doktor, mestere a törvénynek, a keleti parton tanult…

-Nézze, uram, Peter, vagy kinek nevezte: ez nem a Kelet. Itt senkit nem fog érdekelni, hogy maga vagy maga hány paragrafust vágtak be. Nézze, ha itt jogászkodni akarnak, akkor alá se írjuk ezt a papírt. Adok szállást maguknak ma éjszakára, aztán holnap menjenek vissza New Yorkba vagy Chicagoba az isten hírével. Jawruse City-nek olyan seriff kell, mint amilyen az előző volt…

-Igen? Akit lepuffantotttak… - neveti el magát a fekete hajú.

-Pisztolyt akar? Hát itt van!

Peter elővesz egy méretes coltot, és kidobja az asztalra. A másik is követi példáját. A szolgálólány közben behozza a gőzölgő teát, de nem tudja lerakni még a fegyverektől. A zavarban levő Jesus feltekint rá.

-Peter, Judas. Kérlek. Tegyétek el a pisztolyokat. A hölgy nem tudja felszolgálni az italt.

  Farkaspillantásokat vetnek Caiaphasra és egymásra is, majd visszateszik kabátjuk alá a marcona fegyvereket. A fekete lány lerakja a teákat eléjük, majd szégyenlősen távozik.

-Bocsássanak meg. De tudtukra kell adnom valahogy: e városban nem érdekli a törvény azokat a… Föld söpredékét. Itt mindenki jól tudja, hogy az időjárás miatt rendkívül ritka alkalom, ha erre jár a hadsereg. Maximum a fejvadászoktól vagy a kinevezett seriffből és pár helyettesétől kellene tartaniuk. De higgyenek nekem: jó pár, magánál –mutat Jesusra- sokkal keményebb seriffje, meg marsallja volt már ennek a helynek, akiket… ő… gondolkodás nélkül fejbe lőtt.

-Ki az az „ő”? –kérdi Jesus érdeklődve.

-Barabas.

Caiaphas falfehérré változik. Ismét az a finom, alig észrevehető rémület ül ki arcára, mint a három jövevény érkezésekor.

-Nem valami Barabas indult a seriffválasztáson is? –kérdi Peter.

-Igen… Ő volt Jesus ellenfele. De hála az égnek a városban még többségben vannak a józan emberek. Nem is tudom, mi lett volna, ha ő lesz a seriff… -teszi hozzá eltűnődve, szinte más dimenzióban járva a polgármester. – Apropó. Csak ennyien lesznek? –tekint végig a három emberen, majd néz Jesus szemébe

-Nem akartuk kockáztatni a többi 11 életét. Úgy gondoltuk, a beiktatásra egyelőre elég, ha mi jövünk, úgyis ők lesznek a helyetteseim. A többiek majd akkor jönnek, ha elcsendesedik ez az ítéletidő. – mondja Jesus.

-Nem volt jó ötlet. –Caiaphas ránéz a papírokra, és odatolja eléjük, hogy írják alá.

  Peter morcosan felnéz a polgármesterre, direkt hezitál, majd belemártja a tollat a tintába, és odafirkantja flegmán. Judas Jesusra tekint, aki kedvesen visszamosolyog rá, bólint. Judas is aláír végül.

-Nos, akkor ezzel megvolnánk. Én, mint a közösség képviselője, hivatalosan is köszöntöm Jesus seriffet Jawruse City-ben. –mondja Caiaphas.

  A polgármester feláll, kezet fog Jesus-szal. Peternek is nyújtja, aki eleinte nem akarja fogadni, de végül kelletlenül belecsap, és megrázza. Judas arcán kaján vigyor rajzolódik ki.

-Elkísérjem önöket az irodájukba, vagy…? – kérdi a polgármester.

-Köszönjük, odatalálunk. –vág Jesus szavába Peter.

Peter felhörpinti a rumos teát, majd menni készül. Jesus azért „állj”-t parancsol neki. Kissé idegesen megtorpan a kabátját összegomboló, útnak indult férfi.

-Azért inkább megelőznénk a keresést. Ha ad egy címet…

-Nem kell cím, nézzék csak… -Caiaphas elhúzza a függönyt az egyik ablakon.

Egy középmagas épületre mutat, ahonnan zöldes fény szűrődik ki az utcára. Rajta alig kivehető, kopott felirat: „Zöld barát”. Peter erre dühösen tekint a polgármesterre. Kék szeme jégcsapként fúródik Caiaphas arcába.

-Azt akarja mondani, hogy…

-Nos, igen, vannak komplikációk…

-Megoldjuk. –mondja Jesus nyugodtan- Kezdetnek jó lesz. Meg lehet beszélni a dolgot szerintem. Nem lesz itt probléma. Igaz, fiúk?

Judas mosolyog, Peter haragosan és sértődötten nyomja fejébe a kalapot.

-Hova jöttünk, te jó kurva… - szitkozódik Peter.

  Hamarosan már az utcán is vannak. Átgázolnak a sárral kevert havon. Peter előrefurakszik dühében, de Jesus maga mögé inti. Benyitnak a zöldlámpás ajtaján.

  Odabent érdekes látvány fogadja őket. Az egész helység alapvetően egy börtönnek vagy seriff irodának tűnik, mert négy cella áll a háttérben. Ám azokban kényelmes díványok fekszenek, melyeken ingben-gatyában terülnek el emberek. Van, akit egy-egy nő is átölel. A helységet távol-keleti stílusú lampionok, zöld égők és fura origamik díszítik. Émelyítő füst terjeng, melynek édeskés szaga azonnal elbódít. A tágas teremben még máshol is látható egy-egy dívány, melyek amolyan orvosi elkülönítő módjára vörös függönnyel takarják el az ott fekvőket. Egyesek vízipipával bugyborékolnak. Az előtérben, az ajtó közelében egy asztal, ahol Bismarck-szakállas fiatal pofa olvas egy újságot, lábai az asztallapon. Mellén egy ötágú, körrel körbevett csillag, rajta felirat „marsall”. Peter szemében iszonyú düh, feje elvörösödve. Jesus arcán döbbenet rajzolódik ki. Judas egykedvűen tekint szét.

  -Isten hozta az urakat nálunk, a Zöld barátban! –szól ki hirtelen az újság mögül a tulaj- Miben lehetek a szolgálatukra? Az emeleten még van hely, nyugodjanak meg. Felvezetésként ajánlhatom a nemrég hozott abszintunkat. De, ha gondolják, belecsaphatunk a közepébe is, pompás szállítmányunk érkezett Kínából. Azonnal elrepíti önöket Csodaországba! Sajnos most szabad lányaink nincsenek, de egyik vendégünk már épp… „menni készül”. De egy kis extráért akár azonnal szerezhetünk is az uraknak…

-Mi ez a fos hely?! –förmed rá Peter.

-Na, de kérem, hogy merészeli… -sértődik meg azonnal a fickó.

-Hogy merészelem? A város rendfenntartói vagyunk, és te meg az irodánkban ülsz!

-Peter… Légy szíves. –inti le a nyugodt Jesus- Kérem, mi ma érkeztünk meg. És úgy gondolom, van itt egy kis félreértés. A polgármester úr irányított ide minket. Szeretnénk átvenni a helyet…

-Szó sem lehet róla! Van fogalmuk maguknak, hogy milyen fontos üzlet ez? Ne röhögtessenek. Ha bezárnám ezt a helyet, azonnal kitörne a hisztéria…

-Majd mutatok én neked hisztériát, te emberi szemét… - Peter előkapja a pisztolyát.

  A fickó ijedten felugrik. Judas már el is indul ébresztgetni a beszívott, betépett klienseket. Azok persze nem reagálnak semmire.

-Hé, Peter, tedd le a fegyvert! –parancsol rá Jesus- Azt hiszem, el tudjuk ezt rendezni békésen is. Uram, kérem, biztosítunk önöknek egy másik épületet, akár még ma megoldhatjuk. De ez a törvény háza, szükségünk van rá…

-Lószart! Menjenek maguk máshová, én itt rendezkedtem be. Tudja maga, mennyi időbe telt, míg ezt felépítettem? A polgármester azt mondta, majd megoldja máshol a seriffek elhelyezését, ha lesz új. De azt hittem, ide nem merészkedik többet seriff.

-De most máshogy alakultak a dolgok…

-Uraim, ha eddig kibírta ez a város törvényszolgák nélkül, akkor ki fogja bírni addig is, míg maguk nem találnak egy megfelelő helyet. De az én szolgáltatásomra nagyobb szükség van itt –megvetőn végigméri őket-, mint a magukéra.

  Peter félrehívja Jesus-t, aki udvariaskodón jelez az ópiumbarlang tulajának, hogy most kicsit tanácskoznak.

-Figyelj, mester. Ezekkel nem lehet finomkodni. Tudom, hogy te szeretnéd ezt civilizált emberként rendezni. De nem fog menni. Az első lépést legalább… Csak ezt. Ha ezt megtesszük, akkor utána tisztelni fognak. Kicsit legalább. Hidd el, ezekkel nem megy másképp… -mondja Peter.

  Jesus kelletlenül tekint vissza a tulajra és az ópiumbarlangra. Ismét Peterre néz és bólint. Peter arcán elégedett vigyor. Jesus visszamegy a férfihez.

-Kedves uram. Utoljára kérdezem öntől, hogy hajlandó-e átadni a helyet. Ez a törvény háza, mi pedig nemcsak Jawruse City-t, hanem önt is védeni szeretnénk a bűnözőktől. Más mód erre nincs, csak, ha van börtön és egy irodánk…

-Kérem. Uram. Megmondtam, amit megmondtam…

-Sajnálom akkor…

  Azzal Jesus előrántja pisztolyát, megpördít, megragadja csövét, és másik végével egy jókorát vág az ópiumvezér arcára. Az a hirtelen ütéstől elesik. Peter közben elindul, és sorra rugdossa fel a klienseket. Judas látva, hogy elfajult a helyzet, maga is megbátorodik, és nem kíméli a beszívott fiúkat-lányokat. Azok magukon kívül csak nyögnek, nem is moccannak. Judas úgy dönt, megkeresi a kulcsot. Feltúrja a fiókokat, ahol ráakad két, ezüstös „deputy” jelvényre is. Felrakja az egyiket, a másikat az időközben a lampionokat tépő Peternek dobja egy füttyentés kísértetében. Jesus próbálja ébresztgetni némelyik függöny mögött nyugvó fickót, de látva, hogy hasztalan, saras csizmájával lerúgja őket a díványokról. Mikor egyik, még félig-meddig magánál levő ellenáll Peternek, és előrántja fegyverét, Peter térden rúgja, és az elveszti egyensúlyát, mire a seriffhelyettes kilöki kezéből a pisztolyt. Judas az emeletről bukkan fel, lerugdossa az ott levőket. Morcos pofák. Káromkodások. Ütlegelés. Visszavágás-próbálkozások. Jesus kelletlenül tapos az egyik kliens arcába.

-Isten bocsássa meg ezt nekünk… -mondja egyet szusszanva, meghökkenve.

-Isten bocsássa meg nekik… -nyugtatja Peter, majd gyomorszájon vág egy füstös képű, meztelen felsőtestű, bajszos részeget.

  Judas időközben kiment, de két, jókora vödörnyi vízzel tér vissza. Gőzölögnek, de csak azért, mert a mínusz húsz fokban az ötfokos víz is melegnek tűnik. De a bent fetrengők nem érzik annak, mikor nyakukba önti. Kijózanodni nem fognak, csak felriadnak.

-Nem tudom, nem-e okosabb lenne bezsúfolni őket a többi mellé a cellába. Az első klienseink… -mondja viccelődve Judas.

-Igen, szerintem sem lenne szerencsés mindet kidobni. Akik nagyon be vannak szívva, azokat 12-18 óráig bent tartjuk. –mondja Jesus.

  Közben odalép a leütött tulajhoz. Leveszi a jelvényét

-Bocsásson meg, de ez minket illet.

Feltűzi magának. Az ópiumtulaj szitkozódva felkel nagy nehezen.

-Ezt kurvára meg fogjátok bánni, ti anyabaszók! Hogy basszon meg titeket egy ekhósszekérnyi nigger! –ordítozza a tulaj.

  Peter erre nagyon berág. Jesus próbálná leállítani, de most nem megy neki. Ágyékon vágja a szitkozódó tulajt. Az a földre rogy. Peter jókorákat rúg bele koszos csizmájával. A fickó fehér ingje szürke és vörös lesz a sártól és vértől, amit a rúgások hatására köp. Közben Judas már az utolsó vendégeket tessékeli a cellába. Az egész hely most romhalmaz. A zölden világító lampionok égnek a földön. Jesus lábával rájuk tapos. Közben aggódva figyeli, ahogy Peter szétveri a Bismarck-utánzatot. Hamarosan közbeavatkozik. A görcsösen összegombolyodott tulajra néz.

-Sajnálom, uram. Megmondtuk előre, hogy ezt a házat a törvény házának fogják nevezni, maga pedig beszívott söpredék ópiumbarlangjává tette. Ezért jogosan kapta, amit kapott. Szüksége van segítségre? Fel bír állni? –mondja Jesus aggódva.

  A fickó nagy nehezen feltápászkodik. Jesus közben elküldi Petert, hogy segítsen Judasnak. A tulaj véres, feldagadt pofával Jesus-ra néz. A kabátját és a kalapját kéri tőle. Jesus keresi, félrenéz, meglátja az eldőlt fogast, amely összenyomta a ruhadarabokat. Felveszi, kissé próbálja leporolni, de a kis Chaplinkalap saras lett, behorpadt, meghajlott. Zavarban van, mikor átnyújtja neki. A fickó rémülten néz vissza Jesus-ra, majd szó nélkül kimegy az ajtón. Peter int Jesus-nak, hogy kövessék. A tornácról lesik, amint az összevert képű ópiumtulaj és pár, még józanabb kliens tapicskol a sáros hóban, csúszkál a foltokban már befagyott tócsákon. Némelyiken még felső ruha sincs, de a legtöbb csak trikóban és kezeslábasban botorkál. Peter diadalmasan kihúzza magát, és elégedett arckifejezéssel áll, karjait összekulcsolja mellkasán. Jesus kicsit kelletlen, vonásaiból megbánás olvasható ki. Judas is kijön hamarosan egy táblával kezében. Az egyik tartóoszlopnak támasztja, majd leveri a „Zöld barát” feliratot az ereszről. A latyakban landol. Helyére kopott „Seriff” feliratú deszkát szögez föl. Mindezt jó páran nézik, akik éppen az utcán jártak. Egy család is, akinek kisfiú és kislány tagjai tátott szájjal bámulják Jesus-ékat.

-Látjátok emberek, ő az új seriffetek, Jesus, aki alig egy órája ért ide, és máris megszabadított titeket pár söpredéktől! –ordírtja Peter diadalittasan.

-Ugyan már, Peter, hagyd… Ez meg van írva a törvénykönyvben, kötelességünk, nem kell itt dicsértetni magunkat. -mondja szerénykedve Jesus.

-Nem, mesterem, az embereknek tudniuk KELL. Csak így lesz tiszteleted.

  Jesus előlép. A városlakók közül elég szép számmal gyűltek már köré időközben. A szél továbbra is fújja a ritkábban szálingózó hópelyheket, de most senkit nem érdekel a hideg látszólag. Közben Caiphas is előkerül ismét nagykabátban. Kelletlenül figyeli, amint az emberek Jesus-t lesik áhítattal.

  -Köszöntöm önöket, hölgyek és urak, sziasztok, gyerekek. Mától újra a törvény és rend fog uralkodni ezen a településen, erre szavamat adom. Isten segítségével elűzzük erről a vidékről a bűnözőket. A jog, és nem az ököl vagy az önkény fogja meghatározni Jawruse City mindennapjait.

  Egy kisgyerek tapsolni kezd. Majd az egyik alacsony férfi is elmosolyodik, és elkezdi. Ketten-hárman követik. Egyre többen utánozzák gépies vastapssal. Jesus elvigyorodik, Peter elégedetten néz seriffre. Judas odalép Jesushoz. Kissé modorosan csapja össze tenyerét.

-Ahhoz képest, hogy mi dobáltuk ki őket, Peter elég szép közönséget csinált neked, mesterem… -mondja ironizálva Judas.

Peter is meghallja, és rámordul társára.

-Emlékezz már, mire esküdtél. Nekünk ez a dolgunk. És te? Te mit értesz a joghoz? He?

-Jól van már, Pete, csak szóltam… -mondja nyugodtan Judas, és a tömegre néz, jelezvén, hogy nem kíván vitázni Peterrel.

Tehát az egyik sztori, ami ihlette, az itt van: Tarr Lara és A torinói ló esete. :D

Meg még itt is ugyanerről.

A másik még a Filmszemle helyett - mellett rendezett Uránia Filmnapokon történt. A Kopaszkutya c. nagyszerű zenés film vetítése alatt bejött egy faszi, aki befurakodott a fal melletti székekre. Persze teltház volt, mert tényleg kiváló kis film. Legalább 10-20 percet késett az illető, így már tökmindegy volt, hogy van-e jegye vagy sem. Volt persze, és persze elfoglalta valaki a helyét. Így elkezdett ott patáriázni és beállt a fickó elé, aki a helyén ült. :D Az persze kb. 2 perc múlva átült egy üres székre. Döbbenet és  röhögés kapott el. :D

A harmadik ok pedig egy Alan Parker hétvége volt. A rendező itt járt Magyarországon, és előadást tartott a módszereiről. A Corvin moziban volt a dolog. Az egyik teremben, ahol tartották, pont ki lehetett látni a lenti sorok mellett elhelyezkedő "vészkijárat" folyosójára, ahol a testőre téblábolt. És azon gondolkodtam, hogy vajon egy ilyen jókedélyű filmesnek minek egyáltalán testőr? :D Meg, mint írtam, beszélt valamit és említett a "shot"-ot. :D Így valami miatt rögtön beugrott az egész novella.

Hogy mit akartam kifejezni vele? Az élet igazságtalanságát. Ez meg A vadászat kapcsán jutott eszembe, amit szintén tegnap néztem meg és egy kiváló film. Hogy mármost azok szopnak, akik ártatlanok, és nem, nincs megtisztulás - a bélyeg rajta marad azon, akit meggyanúsítottak a legnagyobb mocsokkal. A novella értelmezhető ennek egy nyúlványaként.

De inkább beszéljen a novella...

***

Székcsere egy moziban

  A mozi sötétje rád telepszik. Székedbe süppedve figyeled a téglalap alakú vászonról visszaverődő fénymasszát. Éned kikapcsolva, együtt lüktetsz a teremben ülőkkel. Már, akik itt vannak. Nem sokakat érdekel az előadás látszólag. Elöl öten-hatan, középen elszórtan tíz-tizenkét ember foglal helyet, mögötted is tespednek páran.

Pereg a film, lelked a vászon felé mozdul. Ám füledbe szúr a külvilág nesze. Valaki zacskót bont. Egy másik ropogtatása hallatszik a cselekmény csendjében. Páran hangosan diskurálnak a történtekről. Düh pumpál benned. Arcizmod megfeszül. Kezeddel játszol, ujjaid morzsolod. Minek jön az ilyen moziba, ha nem is a filmre figyel? Miért nem lehet viselkedni? Ha most lenne nálad valami, hozzájuk vágnád. Zsebre dugod kezed, kulcsodon akad meg. Marokra fogod, s kifelé húzod. De hirtelen visszateszed, és csak torz vigyor fut át arcodon.

Hirtelen éles, meleg fény töri meg a félhomályt. Végighasítja a nézőteret és átvág a vásznon is. Egy középmagas alak sziluettje látszódna az ajtóban, ha hátranéznél. Hátra is nézel. Már az feltűnik, hogy másodpercekig csak áll az ajtóban. Nem tudod mire vélni. Ismét elmosolyodsz gonoszan. Balfasznak gondolod magadban, és szánalom ébred benned, amiért ilyen hülye emberek is léteznek, akik direkt idegesítenek ezzel, hogy nem elvárásaid szerint viselkednek. Lassan elindul, miközben gondolatban ostorozod. Jó hangosan bevágja maga mögött az ajtót. Páran oda is figyelnek erre. Amennyire a vászon tükröződése megengedi, látod is a morcos pofákat. A fickó, mert, hogy most már kivehető, ki az idegen jövevény, lassan, tapogatózva halad az első sorok felé, le a lépcsőn. Elegánsan öltözöttnek tűnik. Öltöny, szövetnadrág, ünnepi alkalomhoz illő cipő. Nyakkendő nincs, minek is az. Így kicsit úgy néz ki, mint aki másnaposan tévedt be a vetítésre. Ápolatlan, hosszú haja kócos, erősen őszül. De termete fiatalos, vagy legalábbis nem pocakos, mint a magyarok átlaga. Szemüveget is visel – akkor látod meg ezt, mikor már befordult az ötödik sorba, ahol hárman ülnek. Csigalassúsággal vánszorog be a helyére, a mögötte ülők szitkozódni kezdenek, és hajlongnak, hogy a vásznat kitakaró férfit kikerüljék szemükkel. Egy hang még oda is szól neki.

-Üljön már le, jóember! – zúg egy arrogáns nő.

A jövevény megáll pont egy másik vendég előtt, és hátra tekint, szemléli, ki is az a „rendbontó”. Ekkor már több szegletből is hangzik, hogy üljön már le. Nagy nehezen csak tovább áll. Majdnem átesik a sorban ülőkön, akik hiába húzzák be lábaikat, két szatyrával olyan széles az idegen, hogy akarva-akaratlan is lezúzza a székbe tespedők orrát-könyökét. Szólni nem mernek, de morcos a két idősebb hölgy, és a negyvenes éveiben járó úr, szúrós tekintetükkel követik az előttük bíbelődőt, és szakadnak ki a több mint ezer forintos filmélményből. Számodra viszont ez válik filmélménnyé, a kétdimenziós események többé nem érdekelnek. Talán a többieket sem, mert az előadás tetőponthoz közelít. A fickó ugyanis megáll a sor végén (ismét nem látnak tőle), és a sötétben hunyorogva lesi a székek tetején levő számozást. Zsebeit kutatja, előveszi jegyét, hosszasan kémleli, ismét ránéz az ülőke rézcímkéjére. Fejével végigköveti a sor többi ülőalkalmatosságát, áthaladva a nézőkön. Megakad a szeme a kompánia férfitagján. Magában számol. Elindul. A fickó felnéz az idegenre, mikor ismét odaér. Bár sötétkékes félhomály van, még te is jól láthatod, hogy az illető feje már agyvérzés-közelien vörös – a dühtől. Lányok kuncogását hallod a hátad mögül, társaik cikizik a furcsa ismeretlen színjátékát. Ám itt a felvonásnak még közel sincs vége.

-Ön rossz helyen ül, uram! – mondja a különös férfi olyan fennhangon, hogy még a filmet is elnyomja.

A széken helyet foglaló dühös, kövér ember nem tud mit felelni, a mellette ülő két asszonyra tekint, akik alig bírják visszatartani nevetésüket. Pár pillanat múlva már a jegyét mutogatja a szemüveges rendbontó.

-Látja, kérem, ez a 6-os székre szól, és maga a 6-oson ül.

-Igen, igen… látom, persze… - feleli az ülő halkan, idegesen.

-Akkor megkérhetem, hogy menjen arrébb?

-Nézze, filmet nézni jöttünk ide, maga meg zavarja az előadást…

-Én zavarom? Maga elfoglalta a helyem! Nézze már meg, a hölgy mellett is van üres szék, oda üljön!

-Maga meg az előbb ott volt a 8-9-es széknél, azok is üresek. Üljön már le!

-De nem foglalhatja el a helyem! Én ide vettem jegyet! Menjen arrébb!

-Jött volna előbb, már fél órája megy a film…

-Ilyet akkor sem csinálhat! Ide szól a jegye?

A fickó csak kényelmetlenül mozgolódik kövér seggével a széken, de nem hajlandó felállni.

-Ide szól a jegye?!

-Hármas széken vagyok, na és? Szellősen vagyunk… Gondoltam, a hatosra ülök akkor, mivel jobban látni innen, kényelmesebb.

-Na, én meg interneten foglaltam a helyet. Szóval menjen innen! Ott a hármas szék! Oda kell ülni, ahová a jegyünk szól!

-Maga nem normális.

-Maga nem normális! Egy bűnöző, egy huligán!

-Üljön már le és hagyjon békén!

Az „ősz harcos” ekkor szótlanul hátat fordít és beáll a másik férfi elé. Te ekkor már kezeddel takargatod röhögésre torzuló arcod. Szádat harapod belülről, úgy próbálod visszatartani a megránduló izmokat. Persze a lent ülők közel sem ennyire boldogok. Az asszonyok nem tudnak mit tenni, felháborodott pofával tekingetnek hol egymásra, hol az előttük álló öltönyös pökhendire. Az egyik néhány hosszú kínos perc után megböki az ülő férfit – aki feltehetőleg a nő férje, és aki meghunyászkodva pöffeszkedik és lesi a képernyőt eltakaró ipse hátát. Az nagy nehezen csak feltápászkodik. Sasszézva átpasszírozza magát a neje térde és az idegen között, majd helyet foglal a hármas széken, ahová a jegye is szól. A jövevény a mozgolódást hallva (érezve) átnéz válla fölött, majd hátrál. Szatyrait –melyeket egyébként végig kezében tartott az arcpirító és agyforraló percek alatt‑ nagy csörgéssel a mellette levő két ülőkére helyezi, s végre belesüpped a jól megérdemelt hatos fotelbe. A másfélórás film negyvenedik percében. Kényelmetlennek tűnik a bársonytrón, mert mozgolódik még ekkor is. Egy pillanatra hátra dől, lábát keresztbe teszik, kezét összekulcsolja combján, és felfelé néz a vászonra. Majd pár pillanat múlva ismét pozíciót vált, a karfára támaszkodik bal kezével, fejét tenyerével tartja. Valaki zacskójába nyúl, ropogtat. Egy másik irányból üdítős flakon vagy ásványvíz –tököd tudja, te is csak hallod‑ kupakja szisszen fel. A figura hátranéz morcosan, gyanakvón. Felkel megint. Sokan dühösen sóhajtoznak, nyavalyognak, másokból kitör a kuncogás.

-Hát nem igaz, hogy ebben a moziban nem lehet szórakozni! Maradjanak már csendben! – mondja szigorúan‑ Enni odakint kell, ne csörömpöljenek. Ez egy komoly film. Avatárt meg faszomtudja mit úgy néznek pattogtatott kukoricát rágva plázában, ahogy akarnak.

Végülis, gondolod, igaza van. A mozi csendjében nagyon idegesített téged is, hogy egyesek zacskójukkal zörögnek, meg ropogtatják fogukat. Annál őrjítőbb nincs is, mikor a drámai csendet és hallgatást más szájának belső cuppogása töri meg. Mikor hallod, hogy a nyál keveredik a törmelékkel vagy a nyelv nyalogatja a cukrot, fogakat, s olykor hozzátapad, majd hangot hallat. Az ilyeneket fejbe kéne csűrni egy lapáttal – gondolod. Persze, magad is épp most fejezted be a sósmogyoró majszolását. Lesöpröd magadról a maradékot és a zacskót összegyűröd. S máris a közönség pártjára kerülsz. Igen, suhan át agyadon, ez a hülye barom csak ne pattogjon neked. Legszívesebben neki vágnád a csörgő szemetet, mit kezedben tartasz.

...a hátsó sorból ekkor maroknyi mogyoró süvít el fölötted, és találja telibe a fehér hajú, álló fickót. Az letekint a földre, söpri magát, ám ekkor egy műanyagflakon is megüti fejét, szemüvege leesik. Idegesen tekint szét, ki lehetett az. Felülről jött a „lövés”, szerinted is. Hátralesel gonosz vigyorral, keresed cinkosod. A férfi valamit kutat a szatyrában, csörgés hallatszik, abból tudod. A vásznon ekkor a nyugodt jelenetet egy éktelen csörömpölés töri meg: a csendes jelenetbe egy kő robban be az ablakon keresztül, majdnem eltalálva a szereplőket. Erre az ősz jövevény hirtelen megfordul, a filmre néz és hatalmas dörrenés. A vásznon egy lyuk keletkezett. A hátsó sorban levők közül kapcsolnak, egyik kiviharzik az ajtón. A vetítés megáll, sötétség, a mozigépész nem oltja fel a lámpákat. Csak a kintről beszűrődő fény ad valamennyi világosságot a teremnek. „Jajistenem” kiáltás, nyüzsgés kezdődik. Az öltönyös férfi megtébolyult. Immár arccal a nézőtér felé lövöldöz. Úgy tűnik, vaktában, de mégis talál. Az a 30-40 néző most pánikba esve próbál valahogy kereket oldani. Ám mivel senki sem tud uralkodni magán és nem látják át a helyzetet, így egymást feltartva lökdösődnek. Állnak. Könnyű prédák. A tébolyult sorra szedi le őket. A mellette ülőkre tekint, akik már a felsőbb sorok felé járnak. Megsebzi az asszonyokat. A helyét elfoglaló hősködni próbál ezután, és az egyik táskát vágná hóhérjuknak. Azonban az már nem ijed meg, nem rezzen. Szétlövi a fejét a szerencsétlennek, agyvelő teríti be a falat. Az ajtót torlaszolók egymást tapossák. A fickó megindul feléjük.

-Istenetekért nem lehet viselkedni! Sok kultúragyűlölő. Majd most megtanuljátok. – morogja félig-meddig magában.

Egy földön fekvő még mozog, mászni próbál. Gerincét érte a lövés, nem is tudna feltápászkodni. Az ámokfutó megáll előtte.

-Mogyorózabálók. Akciófilmekre veritek a faszotokat? Meg hobbitokra, gyűrűkurára? Filmszemétért rajongtok… Miattatok van minden. – egy könnycsepp gördül ki szeméből. Belelő hármat is az előtte fekvőbe. Talán férfibe, nem látod pontosan, mert-

Te a szék mögé lapulsz okosan. De moccanni sem bírsz. Valami megbénít. Szíved torkodban dobog, nyakad, tested, karod, lábad lüktet. A levegőt alig bírod szedni. Illetve nem is mered, nehogy neszt csapjon. Arcodba vér fröccsen, miközben a gyilkos a menekülőket mészárolja. Már háttal van neked. Elhaladt melletted. Mintha megúsznád. De nincs megkönnyebbülés.

Ekkor eszedbe jut, hogy születésnapodra kaptál haverjaidtól egy svájci bicskát. A francba, ez nem film. Ráadásul ez művészmozi. A művészfilmekben nem szokás profi módon leszerelni egy bűnözőt. A művészfilmeknek csak rossz vége lehet. Ez a barom pedig tipikus művészfilmes szereplő. Vagy várjál, mintha a Dzson Mekklén egyik részében is ilyesmi lett volna. Vagy melyikben? Túl sok Tarkovszkijt meg Tarr Bélát néztél mostanában, el is felejtetted már, hogy működik egy akciófilm. Gondolod. De áh, miféle hülyeségeken töprengsz? Inkább cselekednél. Ez a valóság most. Így teszed is a dolgod. Amilyen gyorsan és hangtalanul csak bírsz, utána osonsz. Kinyitod bicskád. Alig bírod visszatartani a lélegzeted. Színek kavarognak előtted, majd elkezd szürkülni minden. Ájulás határán vagy. Lábaid nem érzed, remegnek. Már látod az őrült hátát, aki éppen egy szerencsétlen lányt lő hátba. Hányingerkeltő látvány fogad, a szűk, terem felé vezető folyosó holttestekkel teli. Ám most nem tudja ez meghatni elméd. Szerencsédre a gyilkos éppen tárat cserél. Honnan a francból van neki több tára és miért? Ki ez a baromállat? De van az Utolsó akcióhős. Abban is sikerül végül leszerelni… Magyarországon is vannak ilyenek, nemcsak Amerikában? Bár volt a múltkor is az az eset Tarr Béla filmjénél, mikor „a budapesti Toldi moziban A torinói ló című Tarr Béla-film vetítése alatt egy nő vakuzva fényképezte a vásznat, és többszöri felszólításra sem hagyta el a termet. A feltehetően futóbolond nő arra hivatkozott, hogy napi kapcsolatban van „a Bélával” és „meg lett beszélve”, hogy fotózhat, valamint hozzátette, hogy Tarr Béla a sógora és a fia keresztapja”. De az azért nem volt ilyen durva.

Nyekk. Egyenesen a nyakába döföd pengéd, és ráveted magad, hogy földet érjen. Kiejti kezéből a pisztolyt. Nem foglalkozol most ezzel, nem is gondolkodsz. Gyorsan a fegyver után kapsz, és főbe lövöd. Hoppá. Ezt lehet, nem kellett volna, hogy magyarázod ezt most ki?

Léptek. Rendőrök jönnek. Te csak dermedten állsz a hullák felett. A vérző agyú ámokfutóra szegezed tekinteted, kezedben még mindig ott a fegyver. Bénaság telepszik rád. Mint mikor jól berúgtál, és már józanodni kezdesz, de az alkohol még mindig ott zúg tarkódban. Hú, bazdmeg, csak sikerült a műfajiságot bevinni a művészmoziba – gondolod.

-DOBJA EL A FEGYVERT! AZONNAL! – ordítanak rád az ideges törvényszolgák.

Felnézel. Nem tudod, miért, elmosolyodsz.

-Sikerült leszerelnem szerencsére…

-DOBJA EL A FEGYVERT! UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS!

Ekkor agyadba vág egy kellemetlen érzés. Csak most eszmélsz rá, hogy te rájuk fogod a pisztolyod. Arcodra fagy a megnyugvás vigyora. Hirtelen valami elindul a hasad felől. Szúró, kellemetlen vibrálás fut át testeden.

-Ne értsék félre, nem én… Ez itt… - mutatod a véres hajú, ősz figurát szabad kezeddel.

A rendőrök ránéznek, közelednek feléd óvatosan. Az hátsó kezében már ott a bilincs

-Nem mondom még egyszer, adja ide szépen azt a fegyvert…

Ám ekkor megrázod fejed, hátrálsz. Azok rád szegezik szemüket és pisztolyukat. Az hátsó megbotlik az öltönyös férfi testében, és a másikat is meglöki. Elvesztik az egyensúlyt és téged, a célpontot. Kibiztosítod a fegyvert, és fejbe lövöd mindkettőt.

-SEGÍTSÉG!

Mocskos nagy közhely, de azért elsütöm, hogy manapság azért jócskán elkényeztetnek minket indie-játékokból is. Persze kérdés, mihez képest indie, és mihez képest marginálisak ezek? Mert ugyebár ezek az egyszerű, de nagyszerű termékek voltak a 80-90-es évek domináns programjai. Platformerek, ultranehéz, sajtreszelős játékok, ügyességi akármik stb. Tehát végülis az indie a mainstream, és a fősodorbeli alkotások inkább egy alternatívát képviselnek. Persze ez is nézőpont kérdése. Mindenesetre a Hotline Miami egy kiváló példája annak, hogy ezek a független, kisebb költségvetésből készült játékok semmivel sem kevesebbek vagy „idejemúltabbak” (nanem!), mint a maiak. Sőt, ez is közhely és sznobizmus, de tényleg sokkal jobban elszórakozok vele, mint egy CoD-dal vagy bármilyen popupokkal agyonbonyolított, de amúgy satuegyszerű, unalmas kortárs címmel.

Pedig a Hotline sem egy bonyolult valami első látásra. Sőt, én magam el is rettentem tőle, mikor először olvastam. Hogy mármost egy GTA-szerű valami, de igazából nincs benne szabadság, csak a felülnézet, a humor és a brutalitás a közös pontjuk, amúgy meg lineárisan kell teljesíteni pályákat. Kérdeztem én, hogy miért van erre szükség, mi az, ami érdekessé teheti azon kívül, hogy retró, és kiemeli a platformjátékok szürke masszájából. Nos, az, hogy nem platformjáték, hanem nagyon is „mai”, csak éppen mégsem. :D Tehát régi, de új. Örökzöld, inkább azt mondom. Kinézetében és stílusában a C64-es, illetve a 90-es évek PC-s játékait idézi, ám megvalósításában mindenképp „modern”.

Hiszen csak egy nagyon egyszerű sémát ismételgetünk. A történet szerint egy bérgyilkosfélét alakítunk, aki persze koránt sem egy Hitman, hanem egy lezüllött, leginkább Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájából és a Drive-jából megismert figura. Tehát egy piti kis gengszter, aki egyáltalán nem kívülről szemléli a világot, mint a 47-es, nincs benne semmi magasztosság és hősiesség. Egyszerűen csak egy „lowlife”, egy aljanép, akit madzagon rángat a maffia vagy inkább a szindikátus. Ezért a feladat, hogy el kell menni ide és oda, majd kinyírni mindenkit, aki mozog a pályákon. :D Legjobb, ha ezt úgy tesszük, hogy legyen benne stílus: nem elég szimplán bebaszódni egy ajtón és lelőni mindenkit. Jó, ha bevágódunk, mikor valaki elmegy az ajtó előtt, majd a még talpon levőkhöz odavágjuk a fegyvert, közben a földön levőnek pedig szó szerint pocsolyává tapossuk a pofáját. Majd odamegyünk a következőhöz, s ezt megismételjük, felkapjuk a puskát vagy a feszítővasat, ÉS utána szépen lelőjük a maradékot. Mert, hogy számít, mit, hogyan csinálunk.

Ugyanis a Miami pontozza cselekedeteinket. Ez lesz a fő motiváció az amúgy egész jó kis történeten túl. Minden pálya végén megkapjuk az értékelést, és C-t kapni elég ciki. Törekedni kell arra, hogy a legbizarrabb, legstílusosabb gyilkosok legyünk. Nem elég tehát lőni egyet és „campelni”. Ilyenkor a minősítésünk „Coward”, azaz „gyáva”. (Khm… természetesen én nem kaptam ilyet, az interneten olvastam csak ;D). Valami extrémet kell bemutatni. Az pedig azért nem lesz könnyű.

Mivel a játék maga sem valami könnyű. Sőt, alapjáraton baszott nehéz. Nincs életerőnk – az első, ami megrázó lehet egy 90-es években született játékosnak. Habár még a régi platformjátékokban is volt legalább 3 életünk. Itt egy lövés = egy halál = agyhalál. Mert hát ebben a játékban igencsak fürgék az ellenfelek, és bár nem túl okosak, de kompenzálják ezt létszámukkal és pontos célzásukkal, gyorsaságukkal. Eképp, ha észrevesznek, azonnal kinyírnak általában. Emiatt kell a „hit ’n’ run”-stílust követni: fejben megtervezni, mit, hogyan fogunk csinálni, majd utána a lehető leggyorsabban kivitelezni, miután minden „úgy áll, ahogy elgondoltuk”. Persze legtöbbször nem fog, így vagy 20-30x biztosan újrakezdi mindenki az utolsó pályák felé. Ezért az „agyhalál”.

S gondolja el az, aki még nem játszott vele, milyen nehéz stílusosnak lenni. Itt az „A”-t ugyanúgy ki kell érdemelni, mint az iskolában. Aki csak trancsíroz, az is szívni fog, aki viszont az „ötösre” hajt, annak sajtreszelővel kell rejszolnia. :D

Természetesen ez csak fokozódik, és amúgy ez jellemző a játékra: bár ugyanazt csináljuk, nincs ugyanolyan pálya. Minden egyes szint kiváló, mert újszerű az elrendezés miatt is. Mert amúgy elképzelhető, hogy milyen helyeket járunk be: lebujok, kurvabarlangok, gengszterek magánpalotái stb. Ám ezek mind-mind másféleképp őrzött területek, és egy idő után megjelennek keményebb, „ütésálló” ellenfelek. Ilyen a nagy dagadt „niggerstrici” (tényleg az: jellegzetes fekete öltöny + rózsaszín ing, és a figura feltűnően mindig valami pornófilmes vagy kurvás szoba körül lavíroz :D), vagy az egyik rendőrös pályán ennek „fehér” megfelelője, a nagy fánkzabáló nyomozó. Ezeket csak és kizárólag duplacsövő sörétessel lehet azonnal kikefélni, de amúgy meg futni kell, ha ilyet látunk. És lehetőleg közben lőni.

A kivégzések, ölés persze nem lenne olyan izgalmas, ha csak 1-2 fegyverrel csinálnánk. Épp ezért ahogy haladunk előre, kapjuk a különféle, olykor vicces gyilkoló eszközöket. Persze azért 5-6-ot fogunk inkább használni. Meg nem is nagyon nézzük, mivel lövünk/baszunk oda. Sőt, a gyorsaság miatt csak néha-néha tűnik fel, hogy itt bizony trancsír megy. A készítők, mint már utaltam rá, szerintem igencsak szeretik Refn filmjeit. Aki nem ismerné, annak csak annyit írnék róluk, hogy ezek amolyan dokumentumfilmes vagy híradós stílusban készült gengszter-akciófilmek. Mindig valamilyen piti bűnözőről mesélnek, de mindig más-más „kasztból”. Az elsőben egy drogdíler, amolyan „footsoldier” a főhős, a másodikban ennek volt haverja, aki a ranglétra legalján van (a társadalomban is), és legnagyobb tette, hogy ellop egy kocsit meg jól beszívva megpofozza a volt feleségét. A harmadik a legbrutálisabb: egy kiégett gengszterfőnök szipózik végig a történeten, és annyit elárulok, hogy az utolsó tíz percben horrorfilmeket megszégyenítő brutális amputálás megy Majdnem behánytam. :D De az első részben is vannak véresebb jelenetek, még talán a második a legszolidabb. A lényeg, hogy leginkább ehhez tudnám hasonlítani a Miamit: kendőzetlenül mutatja be a Pusherekhez hasonlóan brutális gengsztervalóságot. A Drive-ot pedig említeni sem kell: hasonlóképp egy bábként mozgatott gengszterről szól, és a film utolsó 20 perce olyan, mint a Hotline Miami. Hiszen ott is a főhős egy kalapáccsal hirtelen robban be az alvilág kutyáihoz, és kíméletlenül bezúzza fejüket. Ráadásul a felütés és a stílus abban a filmben is a 80-as évek hangulatát idézi.

A Hotline Miami realizmusa mondjuk itt ki is fújt. :D Sőt, nem is lehet realizmusról beszélni. Az egész egy C64-es stílusú, nyilvánvalóan játékos játék. Tehát játékszerű. Erre utalnak is benne sokszor, tehát a program tudatában van annak, hogy egy játék. Ehhez egy történetbeli fordulat is kötődik. Ezt persze nem lövöm le. Mert a sztori nagyon jó szerintem. Eleinte fel sem tűnik, de később elég érdekessé válik. Persze hajtjuk végre az akciókat közömbösen, aztán egy idő után viszont elkezdenek a nagyfőnökök kibaszni velünk. Akik hozzánk hasonlóan groteszk állatos álarcokban járnak.

Melyeknek szintén van funkciójuk: különféle extra képességeket adnak. Pl. kedvencem a tigris (és szerintem a legjobban használható), melynek segítségével sokkal gyorsabbak leszünk és a kivégzés csupán egy ütés. Ennek persze ára van, mivel így elesünk különféle bónuszoktól (alapjáraton egy ütéstől nem mindig loccsan szét az agya az ellennek).

Ja, és mindez nem lenne ennyire magába szippantó, ha a képi világon túl a játék zenei háttere nem ragadná meg a játékost. Én régóta nem hallgattam electro zenét. Volt egy ilyen korszakom, de csömöröm lett tőle. Mondjuk ez betudható annak, hogy főleg mainstream szarokat hallgattam, azok meg általában egy idő után akkor is az agyára mennek az embernek, ha trendi divatízlése van (fú, de hipster voltam most – de esküszöm, nem vagyok az! :D). Az ilyenek viszont, amiket részint kifejezetten ehhez a játékhoz komponáltak: zseniálisak! Igazából mind tetszik. Mindben van stílus. Egyiktől sem lesz fejfájásom, hanem orrba-szájba hallgatnám. A 80-as években még a discozene is jobb volt. De persze közel sem abból áll. Személyes kedvencemmé Sun Arraw vált, aki a menü alatt szóló 10 perces gyönyörűséget alkotta meg. Miközben átadod magad a dallamoknak, kedved lenne azonnal repülőre szállni, elhúzni valami napfényes szigetre, és elszívni pár füves cigit (életemben nem próbáltam – de az ilyen pszichedelikus zenéktől mindig megjön hozzá a kedvem :D). Persze keményebb zenék is vannak benne, az akcióhoz az kell, de azokat is sikerült jó érzékkel megalkotni. Aki teheti, szerezze be már csak a soundtrackeket is, mert feledhetetlen, fülbemászó. 2 hete ezek mennek a lejátszómban.

Tehát szerintem ez egy kiváló játék. Hangulatos, nagy kihívás, mégis casual játékként is használható, és még jó története is van (kiemelném még, hogy a stáblista után folytatódik a sztori! :D). Szerintem a 2012-es év egyik nagy meglepetése, és a legjobb indie címe. Persze, hogy ilyen VGA-n még csak meg sem jelent, holott szerintem többet ér 2012 sok címénél. Például a Diablo 3-at kenterbe verte nálam, jóllehet azzal is jól szórakozok a mai napig. De míg abból könnyen kilépek azért, itt fizikai fájdalom abbahagyni néha. Gyakran meg agyfelbaszottan, majdnem Angry German Kidként zárom be. De megéri vele szívni, mert kiváló. És, ha fel is cseszi magát az ember rajta, 2 óra múlva már azon gondolkodik, hogy kéne megcsinálni azt a pályát. Csak ajánlani tudom!

Vagy mégis? Ugyebár az IGN csinált nyomozott egy kicsit, és kiderítették, hogy Vaas egy folyamat eredménye, de koránt sem ő volt az első elképzelése az alkotóknak. Volt egy Pyro nevezetű, erősen piromán egyén is, aki már Vaasra hasonlított, csak éppen az arca össze volt égve, és egy molotovot tartott a kezében. Őt is simán el tudtam volna képzelni erre a szerepre, viszont inkább Afrika kopár és száraz vidékére illene, mintsem egy ilyen trópusi helyszínre. Ahol persze ugyanúgy ég a zöld növényzet, mint Afrikában a kórók, de semmi baj. :D Ez csak játék. Ám a sótlan Sakálnál ő biztosan jobb lett volna.

  A másik pedig egy igazi atomállatnak néz ki. Állítólag Bullnak hívták. És megfelelően brutális kinézete van. Egyik szemére vak, arca csupa heg, orrában pedig karika, akár egy bikának - mint azt neve is mutatja. Elsőre kicsit furának tűnt. Akkor még nagy volt a rajongásom Vaas iránt, és mivel újdonságnak hatott ez a kiválóan kidolgozott karakter, így Bull nem is fogott meg annyira. Végülis egy teljesen átlagos rosszfiúnak tűnt.

   Azonban a napokban ismét belebuzdultam a játékba, és nézegettem pár hírt, értékelést róla, hogy lássam ajnározni ezt a gyönyörűséget. Mert amúgy a játékról is írhatnék egy külön postot, annyira tetszik, annyira eltalált lett. De ezt majd később. A lényeg, hogy ráakadtam az IGN-es hírekre, és ismét végignéztem Vaas elődeit.

  Tudni kell, hogy a nagyszerű The Shieldet is mostanában nézem. Újra, hogy pontosabb legyek (itthon az RTL Klub adta - persze csütörtök esténként 11-től, 18-as karikával, elbaszott magyar szinkronnal). Na, ennek van egy olyan része, azt hiszem, a 11-es, amiben összefoglalják az addig történteket az elején. S ez a summa azzal ér véget, hogy Vic, a főhős pofán vág egy kurvát, akit pártfogol, hogy kirángassa a szarból, amibe került (lelőtte egyik kliensét, aki erőszakoskodott vele) - utána pedig vágás, és egy striptease bárba kerülünk, ami alatt egy nagyon cool zene megy. Zack Tempest - The Shield Anthem néven van fent a YouTube-on.

Na, erre a zenére elképzeltem egy montázst, ahogy ez a Bull, egy brutális vadbarom komoly pofával torkokat vág el, majd vágás, és bulizik, folyik a pia, rengeteg bennszülött nővel szórakozik, utána meg egy ketrecharcban verekszik (a szintén ütős Warrior c. filmet is mostanában láttam).

 ***

A bika

Trópusi tengerpart. Hullámok tolakodnak a szárazföld kagylómaradványokkal kevert homoktalajára. Sűrű pálmaerdő fedi el a belterületeket. A távolban öböl töri meg a partszakaszt, s egy település látszódik, ahonnan füst száll fel. Odaát motorcsónakkal indulnak halászatra: hálókat hoznak ki a kis bodegából. Itt viszont csendélet. A durva homokban 5 ember térdel. Turistának látszanak. Nők és férfiak is vannak köztük. Rikító, nyaraláshoz illő ruhákat viselnek. Kezük-lábuk összekötve, moccanni sem bírnak. Ijedten tekingetnek egymásra. Előttük jó pár fegyveres fickó áll. Leginkább kalózoknak néznek ki. Mind rosszarcú, füstös képű alak, valamennyien vörös fejpántot viselnek. Kifejezéstelen, vagy inkább morcos ábrázattal lesnek foglyaikra.

-Figyeljen… - szánja rá magát az egyik férfi túsz a beszédre- Figyeljenek! Mi nem akartunk semmi rosszat. Csak gondoltuk, csapunk egy jó bulit a hétvégén. Sütögetés, berúgás, tábortűz a parton, ilyenek. –próbálkozik némi kétségbeesettséggel, de annál nagyobb elhatározottsággal.

A kalóz, akinek a szónoklatát intézte, vállat von, de nem szól semmit. A középkorú, szemüveges, barna, rövid hajú, hawaii inges, glottgatyás, papucsos fickó erre csak bosszús hallgatással válaszol. Szúrós szemmel tekint végig fogvatartóin. Majd a mellette levő szőke, göndör hajú fiatal lányhoz fordul, akinek sminkjét már feláztatták a könnyek.

-Ne pánikolj, bízz bennem, semmi nem lesz, elhúzunk innen hamarosan! – mondja némi mosolyt erőltetve magára.

Ám arcán puskatus csattan, és álla kissé balra csúszik. Vért köp, a homokba fordul, majd megfullad, köpköd. Nem tud felkelni. Az egyik martalóc rántja fel durván, akitől a taslit kapta.

-Nem akarok meghalni! NEM AKAROK MEGHALNI! – esik pánikba az egyik fiatal, tüskésre zselézett hajú fiú.

Oda is lép hozzá egy másik puskás, és annak rendje és módja szerint fejbe csapja. Hátravágódik és eszméletét is elveszti. Komikus látvány, mert az összekötözött kéz és láb miatt teste groteszk módon meghajlik, mintha egy darab rongyot dobtak volna rá valamilyen korlátra.

Közben egy másik nő próbál szipogva hatni a marcona figurákra.

-Kérem, ne bántsanak minket, egyszerű civilek vagyunk, senkinek nem akarunk semmi rosszat!

A vele szemközti puskás megy oda hozzá, és hosszú barna hajába kapaszkodva húzza hátra a nő fejét. Megnézi magának a kívánatos harmincas, bikinit viselő lányt, majd végignyalja köldökétől a mellén át az arcáig. Társai összevihognak. A nő undorkodik, de nem tud mást tenni, mint tűrni.

Hirtelen rend lesz. A katonák kuncogása elcsendesedik, és haptákba vágják magukat. Az ipse elengedi a nőt, és hátranéz. Azonnal eláll az útból. Egy böszöm nagy, izmos férfi közeledik. Körülbelül két méter magas lehet, mindenkire le kellene tekintenie. De nem teszi, fejét feltartja, melyet testéhez hasonlóan számos vágás, heg borít. Bal szemére vak. Sűrű pofaszakállt visel, orrában karika. Felsőteste csupasz, vállain tetoválások. Drappszínű nadrágot hord és katonacsizma lábain. Koszos bordó vászonnal becsavart kezeit felemeli, ökleit roppantja.

Elhalad a túsznőt végignyaló, megszeppent katona mellett, majd hirtelen akkorát lebasz neki fordulatból, hogy az vastagon a homokba mélyedve terül el. A vezér –mert lássuk be, csak az lehet- fölényes tekintettel folytatja útját, mintha mi sem történt volna. A többi fegyveres sem mer kiütött kollégájára pillantani, a hústornot követik fejükkel. A barna hajú nő félelemmel vegyes tisztelettel bámulja a fickót. Arcán némi mosoly. Mikor megáll tisztes távolságban a túszok előtt –épp annyira, hogy azoknak meg kelljen emelniük fejüket, ha rá akarnak nézni-, a szemüveges férfi ismét megpróbálkozik a meggyőzéssel.

-Gondolom maga a vezetőjük. Láthatja, hogy itt egy csúnya félreértésről van szó, mi senkik vagyunk, mi nem akarunk ártani sem magának, sem másnak. Csak egy kis hétvégi buli…

De már nem tudja befejezni mondatát, mert a vezér gyors mozdulattal előrántja övén függő kését –mi több, bárdját- hüvelyéből, megragadja a fickó fejét és egy suhintással levágja. Vörös lé sprickol ki ütőereiből. Épp a mellette térdelőkre. Sikoltás. A test lassan elernyed, lerogy. Az utolsó meglepettségtől eltorzult fejet a vezér a tengerbe hajítja. Érzelemmentes, fölényes pofával pásztázza végig a turistákat. Majd egyszer csak mindegyik kötelét eloldja tőrével. Arcukon meglepettség. A fiatal fiú szólni próbálna, de végül meggondolja magát. A vezér ránéz egy pillanatra, ám nem tesz semmit. A túszok közben felkelnének, azonban a behemót hatalmas tenyerét lefelé fordítva mutatja, hogy maradjanak. Teketória nélkül visszatérdelnek a forró homokba.

-Nohát. –szólal meg némi hallgatás után a vezér halálosan nyugodt hangon- Gondolom, azt akarta kinyögni mindannyiótok, hogy köztetek egy kibaszott rohamosztagos faszfej sincs, aki az életemre törne. Ennek örülök, mint látjátok –fejével a fejetlen testre biccent. Kését törli. – De én mégis úgy gondolom, hogy nincs olyan hülye barom, aki ide jönne szórakozni, erre a szigetre.

-De mi valóban… - szipogja a szőke

-Azt akarod mondani, hogy tévedek? – fordul hozzá hűvösen a vezér.

A nő nem mer felelni. A vezér tesz egy-két lépést. Szemügyre veszi embereit.

-Van egy ajánlatom. Ha kb. 1 percen belül senki nem fog rám fegyvert emelni, elmehettek. Ez azt hiszem igazságos. Nem? – kérdi katonáihoz fordulva. Azok persze bólogatnak.

A nők szeme felcsillan, a fiatal srácon is megkönnyebbülés látszik. Ám ekkor a mellettük térdelő, eddig hallgatag társuk rövidgatyájából egy desert eagle-t ránt elő, és a behemótra céloz. A hosszú hajú, borostás, fehér pólós fickó kezét azonban ekkor már a vezér szorítja. Iszonyú öklét arcába préseli, kicsavarja karját, az elejti a pisztolyt. A homokba nyomja a fejét nyakánál fogva. Majd a vezető talpra állítja, s addig veri a pofáját, míg be nem szakad az egész arca. Három, még életben maradt társára löki a testet.

-NE! NEM! MI NEM TEHETÜNK… NEM TUDTUK! – pánikol a fiatal gyerek.

-Ja… - válaszol a vezető közömbösen, majd kikapja az egyik martalóc kezéből gépfegyverét, kibiztosítja és belelő egy teljes tárat a túszokba.

Mind halottak. Vérben úszik a tengerpart. A vezér közelebb megy hozzájuk. A szőke lány arcába tapos, mintha csikket nyomna el. Köp egyet, a távolba néz.

A most következő novella (vagy inkább egy hosszabb elbeszélés) nem elsősorban a Disney-féle felvásárlás miatt keletkezett, de, minthogy pont az írása közben történt meg az eset, így ahhoz is kapcsolható. :D A kiindulási alap elsősorban a Shop Stop 1. része volt, melyben Randall egyik jelentben kifejti Danténak, hogy belegondolt-e, milyen gonoszok is a lázadók, mert a Halálcsillag felrobbantásával tulajdonképpen ártatlan embereket is kiirtottak, akik csupán parancsot teljesítettek, illetve egyéb, technikai jellegű, infrastrukturális  munkát végeztek a bolygón. Ezt gondoltam tovább egy kicsit. Természetesen van benne egy sor fricska és utalás George Lucas elmebetegségére. (Remélem, Lukács Gyuri nem perel be ezért - bár kétlem, hogy tud magyarul. ;D)

As everyone knows in Hungary and around the world as well, our country is in a deep shit. However, this mess is not as critical as in Spain or Greece (at least we know this way - but the reality I mean the truth behind rhetorics could be quite displeasing), we are strongly fed up with politicians, stupid people of this land and the so called economic crisis as well (which is I think a fucking conspiracy of corporal collaborators and transnational corporations to get more wealthy). So, there are many absurdities in connection with this stupid case. For a while we took it serious but every clever citizens of any country have become cynical towards this fucking serious business. Therefore this post is not stern, I will be totally ironical. However this absurdity is an indicator as well...

2014

Javasolt zene az első feléhez: 

Vakító nappal. A barátságtalan fényt töredezett országút-maradvány erősíti fel. A festések még látszanak rajta. Sárgás-kopott szutykos fehér csíkfoszlányok. A repedések közt beteg növényszerűség tör felszínre. A gaz vöröses színben kúszik a piszkos aszfaltromra. Kettétört felüljáró szeli át és egy kisebb kanyar töri meg a messzeségbe tartó utat.

Keletre kopár táj. Baloldalt egy hatalmas épület romja emelkedik ki a többi omladék közül. A bejárat felé vezető lépcsők egybeolvadva. A tetőszerkezet teljesen eltűnt. Monstrum üvegablakai kitöredezve. Két nagy táblát engednek láttatni, előttük valami lejáróféle, melyet betemetett a salak.

Átellenben, tőle jobbra még nagyobb palotaszerűség. Vagy hát a nyoma. Egy elképesztően nagy repülőgéphez hasonló roncs áll ki az innenső felén levő dobszerű kupolájából. A többi részét körbeölelte a gaz.

Távolabb alig látni valamit az élénk szél miatt, mely fel-felkorbácsolja a portengert. Fa nincs, a kórók pedig nem akadályozzák a természet munkáját. Kavarog a tejeskávészínű homok.

A másik irányba, Nyugatnak haladva az egykor széles főutat olvadt kőzetek és törmelékek fedik le nagyrészt, alig egysávosra szűkítve azt. Kétoldalt termetes vasbetonok és téglák alkotta bizarr konstellációk árulkodnak az egykori feltehetően magas épületekről. Néhol még látszanak az üzletek kopott cégtáblái. „Pékség”, „Pizza”, „Újságárus”, „…BA)” és mások. De a helységeket már csak szürke kőzet és a hamu tölti ki. Jobbra hirtelen egy óriási üvegszörnyeteg tűnik fel. Szörnyeteg, mert ripityára tört szilánkokból és apró résekből áll.

Lejáratok és hatalmas, négyes kereszteződés tárul fel előrébb. Bizarr kutyaszerűség húz elő egy csontvázat a mélyből. Illetve a feltehetőleg emberi csontokon még van némi hús, bizonyára arra fáj a foga. Nem tűnik túl réginek.

Motorzúgás, hatalmas dobogás. Kerék csikorog az egyenetlen aszfalton és lovak patája veri fel a port.

(Javasolt zene az üldözéshez:  

A kereszteződésben szarvasok tűnnek fel. Vagy inkább őzek? Agancsuk helyén csonkok látszanak csupán. Bőrük az előbb látott kutyáéhoz hasonlóan szőrfoltos. Friss, fekélyes sebek mindenütt testükön. Az öt-hat őzt pár oroszlánféleség üldözi. Sörényük fejük búbján eltűnt, kopasz és véres halántékuk látszik ki. Az egyiknek nincs álla, csak felső fogsora. Egy másiknak a lábait nem fedi hús, sárgás-feketés csontjain fut. Vagy inkább biceg. A kutya felnéz az általuk keltett robajra, és ijedten old kereket, hátrahagyva prédáját. A tűző Napra rohan a lejárót fedő épületrom árnyékából. Pár száz métert tesz meg a merőleges úton, de bőre mintha égni kezdene.

Sínek haladnak át ezen a töredezett aszfalton. Igaz, amerre az oroszlánok nyargaltak, nyoma sincs már, de erre még megmaradtak. Rémesen deformáltak, egy darabon fel is púposodtak kaput képezve. A menekülő jószágra az egyik bolt-rom zugából sötét árnyak támadnak. Farkasfélék. Fekete szőrük tépett, hátukon hatalmas púp. Fürgék. Gyorsabbak a kimerült kutyánál, aki megpróbál visszafelé menekülni. Késő. Húsába fogak vájnak. Egészségtelen és meggyötört bőre alól sűrű, sárga folyadék buggyan ki. Talán a vére lehet. Leterül, egy hangot sem ad ki.

Motorzúgás, hatalmas dobogás. Kerék csikorog az egyenetlen aszfalton és lovak patája veri fel a port. Egy autó zötyög végig a törmelék-házak alkotta szűk utcán, a kereszteződés felé közeledve.

A farkasok a kutya tetemét zabálják bőszen. Könnyen tépik szét a foszlásnak indult húst. Mintha többnapos hullát boncolnának.

Tőlük balra egykori buszmegálló roskadt maradványai és feldúlt virágágyassal, összetört padokkal teli tér groteszk torzója, háttérben egy bedőlt tetejű és masszává olvadt épülettel. Koszos táblája kandikál ki a kőzetek közül, rajta „Li…” felirat még kiolvasható. Ócska ajtaján egy emberi fej kuksol kifelé. Az illető arca annyira szutykos, hogy kaméleonként simul környezetébe. Fején szakadt usánka, mocskos arcán napszemüveg, testét tépett bőrkabát fedi. Groteszk látványát hatalmas bojtos szakálla fokozza. Kitör az épületből. Hátán rongyos batyuja ugrál futás közben. Kiesik belőle néhány kacat, de nem törődik vele, vissza se les. A rom előtti tér-maradványon tátongó lyuk, egykori lejáró felé veszi az irányt. A hajdan széles lépcsők mind egybetolódtak, és most a törmelékkel együtt csupán szűk, sötét rést hagytak, melyen egy gyerek is alig férne be. A fickó bejáratott övező gerendákhoz fut, ott húzza meg magát. A kereszteződés felé fordul, ki-kitekint. A farkasokat kémleli. Idegesen oldalra rántja fejét, majd hátra néz, amerre az oroszlánok is mentek. Valamit előkotor pakkjából. Mobiltelefon-szerű készülék. Recsegő hangot ad ki. Kijelzőjén egy skála, félkörben, melyen mutató ingadozik. A férfi visszadugja zsákjába gyorsan. Egy lefűrészelt, duplacsövű sörétes puskát vesz elő. Luparaféleség, mint a szicíliaiaknak. Két töltényt helyez bele. Kibiztosítja. Kilövi magát a feltorlódott sínekkel övezett út irányába.

Motorzúgás, hatalmas dobogás. Kerék csikorog az egyenetlen aszfalton és lovak patája veri fel a port. Egy autó zötyög végig a törmelék-házak alkotta szűk utcán, a kereszteződés felé közeledve. Kész roncs. Gumijai keskenyek, nem erre a terepre valók. Szélvédője, ablaki rég kitörtek. A rozsda megette már. Puskagolyók ejtette sebek terítik be külsejét. Motorháztetője nincs, az alkatrészek meztelenek. Elől-hátul füstöl. Oldalába furcsa szimbólum hegesztve, mintha egy virágot ábrázolna. Nehezen veszi a métereket, minden egyes zöttyenésnél a szétesni látszik.

Paták dobogása. Hatalmas robajjal ütődnek az egykori országúthoz. Néhol fel-felszakad a szétmálló szurok. A hét lovas kegyetlen iramot diktál. Ketten fej-fej mellett haladnak a rozoga járgánnyal, a többiek hátul maradnak. Az állatok a kutyához, farkasokhoz, őzekhez és oroszlánokhoz hasonlóan fura szerzetek. Sörényük nincs, szinte teljesen kopaszok. Ám pofájukat, lábukat és mellkasukat páncélszerűség fedi, és patkójuk is különlegesnek tűnik. Náluk talán csak gazdáik bizarrabbak. Mind valami dolmányban, vagy inkább szőrmében ülik hátasaikat, némelyiknek fején oldalt prémes süveg. Egy-kettőnek (mint a középen lovaglónak) fura frizurája látszik: egyiknek taréja van, másik pedig teljesen kopasz, kivéve a nagy copfját. Sűrű harcsabajszuk a sebességtől arcukhoz tapad. Napszemüveget viselnek valamennyien. Oldalukon kard vagy inkább szablya, aranyos markolattal. Kezükben gépfegyverek, sörétes puskák. A két oldalsó a kivétel, ők egy-egy zászlót tartanak. Az iszonyú tempó és erős szél miatt nem látható jól a mintázat, a betűk és a szimbólum is elmosódik. Narancsos és kékes színfoltok cikáznak a vágtában.

Sörétek csapódnak az autó hátsó üvegnélküli ablakába. Felszakítják az ülés kárpitját és a felnit. A sofőr, aki szintén napszemüveget visel és furán hátranyalt haja, lehúzza fejét. Körülveszik két lovas. A sebhelyes pofájú, szegecses-bőrdzsekis fickó alig kerüli el a söréteket, de még így is kap belőlük combjába. Egy kispisztolyt vesz elő, mely vörös sugarat köp ki magából. Egyik támadóját leviszi. Sőt, átmegy rajta, és az oldalsó épületbe csapódik, ripityára zúzva azt. Az üldöző felismerhetetlenségig szétszakad, ahogy a robajból hirtelen elbukó ló maga alá temeti. Középen nyargaló vezetőjük további kettőnek ad jelet, és maga is tüzet nyit gépfegyveréből. A golyók felszántják a kocsi tetejét.

A sofőr kétségbeesetten rántja a kormányt ide-oda. Hamarosan azonban a farkasokhoz ér. Előtte egy menekülő, napszemüveges férfi fut át puskával kezében. Egyikőjük sem tud megállni. Farkasok repülnek át a meztelen szélvédőn, a sofőr arcába vér és húscafatok szóródnak. A levegőben megperdül a gyalogos is, sörétese beesik a motorházba. Ijedtében éles irányváltást végez. Elüti a mellette nyargaló lovast. A hatalmas állat átperdül a járgányon. Majdnem feldönti. Gazdája nyakát töri és nekivágódik a buszmegálló maradványainak.

Sikerül egyenesbe hozni a járgányt. Az üldözők vezére szitkozódik, és társaival kiabál. Az egyik zászlótartónak int, aki kirántja kardját és valamit kapcsol a ló nyakán. Még nagyobb sebességgel vág előre. Közben társai golyózáport zúdítanak az előttük haladó járműre.

Mellé ér ismét egy. A sofőr megint lőne, de ezúttal a zászlótartó kivédi. Roskadt templom tornyába csapódik az üldöző helyett, keresztje fordítva szúródik a járdába. „…ránia” – jelzi egy felirat egy arrébb levő olvadékromon, mely előtt koszos alvadt vér színű szakadt szőnyeg nyújtózkodik.

Az autós ismét tüzelni készül, de fegyvere csődöt mond. Szentségel. Egyik kézzel a kormányt tartja. Másikkal az irattartóban kotorász. Mindenféle kacat zúdul ki onnan. Halálfejes bólogató bábu, egy koszos trikolor zászló (vörös, fehér, de hogy kék, fekete vagy zöld-e, nem vehető ki), egy ötágú csillag alakú kitűző. Végre talál egy hagyományosnak tűnő pisztolyt. Közben kocsija fél tetejét felszakítja a mellette vágtató kardjával. Az autó tulaja kétségbeesetten viszonozza talált fegyverével. Arcán kétségbeesés és düh keveredik. Főleg, hogy lepattannak támadója gúnyjáról a golyók. Még egy kardcsapás, és az egész tető elválik a járgánytól. A sebesség miatt piheként száll tova és csapódik be egy újabb kereszteződésnél az egyik épületromba, jobbra. A rozsdás „Ördög…” feliratú tábláját találja el, melyet már így is alig tartott valami. Most leesik végre.

A merőleges utat járműroncsok tömkelege teszi járhatatlanná. Buszoknak és villamosoknak tűnnek, de többé nem lehet őket megkülönböztetni. Rozsdásak, kék/sárga festésük csak foltokban látszik.

A hajszának hamarosan egy hatalmas kráter vet véget. A sofőr míg üldözőjét próbálja elintézni fedetlen járgányában, nem veszi észre, mi várja. Így belebombázik a jókora mélyedésbe, mely a széles utat teljes egészében elfoglalja. Akár egy iskola is elférne benne. A jármű majdnem felborul, átfordul a menetiránnyal ellentétesen. Bosszúsan próbálja egyenesbe hozni, de a lovasok körülvették. Reménytelenül gázt ad, és nekirohan az egyiknek. Defektet kap egy kiálló vasbeton-elemtől. Három keréken vánszorog tovább. Üldözői már nem is vágtatnak. A vezér utasítást ad. A zászlótartó elteszi a rudat, és kardját megmarkolva kecsesen üget a kocsi után.

Egy hatalmas, hosszan nyúló árokhoz érnek ki, bizonyára egy folyómeder volt valaha, minthogy egy szürkés-fehér híd vezet át rajta. Szemközt kopár, csupasz hegy, melynek tetején egy csonk látható – egykori szobor lehet. A környéken szinte pusztaság, pár centinyi téglahalom maradt csupán az épületekből. Még a szél által felkavart porban is több száz méterre ellátni. A távolban, a mederrel párhuzamosan, az innenső parton egy kupola rajzolódik ki. Tetejéből úgy látszik, valamilyen hosszú antenna nyúlik az ég felé. Az erre vezető útra kanyarodik rá a defektes kocsi. Alig vánszorog már. Nyomában a maradék öt lovas üget kényelmesen.

Nemsokára elérik a hatalmas kupolához kapcsolódó barokkos épületet. A tájhoz képest szokatlanul és feltűnően ép. A kastélyszerű objektum kétoldalt hosszú szárnyakban folytatódik. Régi lehet, de mintha valamilyen erőtér védené. Fényesség öleli körül, mely a tetőn magasló hatalmas antennából indul ki.

Az autó mellé szegődik a kardot tartó férfi. Kecses mozdulattal hasítja szét a kocsi köhögő motorját. A vezető szitkozódva rántja el, de már hasztalan. Az autó leáll. A fickó kiugrik belőle. Lába vérzik, alig biceg. Földre esik. Pisztolyával bíbelődik. A lovas fölé magasodik. Ám mikor ledöfne kardjával, a sofőr fejbe lövi. Társai erre felé nyargalnak. A vezető természetfeletti erőt nyer valahonnan, és felpattan a lóra a karddal. A kupolás épület felé nyargal. Gyorsan mellé szegődnek a lelőtt férfi társai és kitaszítják a nyeregből. Nagyot nyekken, talán még csontját is töri. Felszisszen, de nem áll meg. Mindent hátrahagyva, bicegve fut. Már nincs messze a hatalmas épület. A parthoz közeli bejáratához vágtat. De üldözői átlövik.

Földre zuhan.

Vért köp.

Kezére támaszkodik.

Feltekint a monstre ajtóra.

Reménytelenül szegi le fejét.

Gyomrán hirtelen penge hatol keresztül, mely a húst átütve a betonba fúródik. Hátára láb nehezedik. Lenyomja testét az összeolvadt aljzatra. A vezér áll fölötte. A sofőr már kilehelte lelkét. Elégedetten tekint körbe a vezető.

-Még egy rohadt komcsival kevesebb. – jegyzi meg elégedetten.

Társai helyeselve bólogatnak. Kulacsot vesznek elő. Először a vezérnek adnak. Vöröses folyadék csorog végig szájuk szélén amint mohón isznak.

Motorzúgás. Kerék csikorog az egyenetlen aszfalton.

A megmaradt négy lovas arcára fagy a mosoly. Balra tekintenek. A hídon szokatlanul nagy por kavarog.

Motorzúgás. Kerekek csikorognak.

-A… kurva élet. Ez Gordon. – kiált fel az egyik.

A vezér utasítást ad. Fegyvert fognak. Töltenek. Az ajtót veri a megmaradt zászlótartó. A távolban a hídról a porból autók válnak ki. Egyre közelebb és közelebb érnek. Annyira marad idejük, hogy bevegyék magukat pár rom mögé. Tüzet nyitnak, amint feltűnik az első három. 5-6 kocsi hosszúságú oszlop nyúlik hátukból. Legyek módjára lepik el a lovasok golyói őket. Napszemüveges, az üldözötthöz hasonlóan hátranyalt hajú, bőrdzsekis figurák viszonozzák a fogadtatást az anyósülésről kihajolva. Mindegyik autó oldalán ugyanaz a virágszimbólum, mint a halott férfijén.

Robban a sörét, torkolattüzek csapnak fel. Az ellenállás hasztalan. Most az egykori üldözők a gyengébbek. Elfogy a töltény. A vezér támadásra szólít fel. Kardot rántanak az eszeveszett férfiak. Levetik csuhájukat, ami alatt páncél rejtőzik. A zászlótartó előveszi a lobogót.

Közben a hatalmas barokkos épület kupolájának antennája felizzik.

A kocsisor megáll, körülzárják a terepet. Időközben a kiszáradt folyómedren keresztül a hátuk mögé is beférkőztek a bőrdzsekisek. Artikulálatlan csatakiáltás a bekerítettektől. Nekirohannak az autósoknak. Azok némileg megilletődnek, de hamarosan tüzelni kezdenek.

Hatalmas villanás. Fülsüketítő szirénázás kezdődik a halott város minden irányából. A fegyverek lehullnak. Hirtelen mindenki fejvesztve rohan el a helyszínről. Még csak enyhe sebeket kaptak a lovasok, így ők is tudnak futni. Az előbb még együtt tüzelő napszemüveges-kocsis banda most egymást tapossa. Egyesek arra menekülnek, amerről a lovasok is jöttek. Mások Északnak, a kupolás monstrum mellett szaladnak el. Sokan a pár száz méterre levő lejáró felé veszik útjukat. Közelebb érve vasrácsok fogadják őket. Ketten-hárman is felpasszírozódnak a lendülettől a bejáratot elzáró akadályon. Kétségbeesetten próbálják kitépni helyéből a szerkezetet.

Az ég bevörösödik. Dörögni kezd és villámlani. Hatalmas elektromos kisülések csapnak le az egészségtelen vörös-sárgás felhőtömegből. Felizzik a levegő. Hőhullám söpör végig. Az egyik eleső lovas arca ordításra torzul. Elejti a zászlót, kezei maga elé tartaná. Szempillantás alatt porrá foszlik. A lobogóval együtt. Csak pillanatra látszik egy narancsos félkör és egy „…esz” felirat.

Az autók a levegőbe repülnek, mintha mágnes lenne az ég, majd visszazuhannak. Megolvadnak. Az ajtajukat díszítő, szegfűre hasonlító szimbólumok mind eltorzulnak.

Az egész táj vörösbe borul. Iszonyatos a forróság. A kupolás épületen minden környékbeli kőzet deformálódik. A közelben levő hidak megroskadnak, fémpilléreik felizzanak.

Csend.

Nem is csend: süketség.

Majd hatalmas robaj.

Fehér fény vakít el mindent.

Izzó táj marad hátra. Alig felismerhető roncsok mindenütt. Ruhamaradványok, köztük csupán szürke por. Emberi lényeknek nyoma sincs.

Straw Dogs 1971: The siege (by holmleighnyd)

It is one of Peckinpah's best film. And this is the climax of the film, however, its all scenes are astonishing. It's like Taxi Driver  to me at least because as I watched Scorsese's movie more than twice a week in a period of my life I have been doing the same with Straw Dogs. :D But not just because of this. I think they share the attitude: the viewpoint that this is a rotten world, the protagonists character that Travis and David are a little bit psychotic and repressed as well, and of course the bloody finale. But this movie is different as all of Peckinpah's films differ from the others like Hattori Hanzo's swords. :D It's beautiful in here and in all of the Masters works that the protagonists and the antagonist have similarities. In a way, we can't distinguish the two figures. As Sunmer is a psychopath he is not better than the rapists. However, we like him because he is not a killer but a meta-killer. :D So he has the right to get revenge. But he is not the "good and romantic" hero of the old days who cares for the villains as well. He is a victim, a survivor who kills as an animal in the wilderness to outlast the predators. 

Mint már annyiszor reklámoztam a blogomban, filmszakos vagyok. Azon belül hogy, hogy nem, a műfajiság felé sodródtam el. Nem feltétlenül ebbe az irányba akartam elindulni, de ez vált számomra legérdekesebbé, így mondhatni, szakértője lettem a műfajelméletnek. Ezért mindenben ezzel foglalkozom, filmes tárgyú írásaimban is. Ismereteimet egyre bővítem, így sikerült most a westernből kitörnöm, és másik 4 műfaj felé is nyitnom a szakdolgozatom írásánál (gengszterfilm, horror, melodráma, film noir). Éppen ezért a filmekhez nagyon közel álló játékok esetében is a zsánerek szempontjából közelítek, sokszor gondolkodok ezen, mennyire érvényesek a jól ismert műfajok e médiumra.

Hiszen ha azt kérdezzük, mi egy játék műfaja, akkor általában vegyes válaszok érkeznek. FPS, TPS, akciójáték, szerepjáték, kalandjáték stb. Teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ezek műfajok, holott, ha megvizsgáljuk, mit is jelent a „műfaj”, akkor már problémásabb a dolog.

Miért is? Mert a műfaj általában visszatérő tematikai jegyek, narratív sémák összességét jelenti. S fontos kiemelni, hogy ezek olyan sémák, melyek más műfajban nem fordulnak elő, tehát csak 1-1 zsánernél alkalmazhatók. Most maradjunk a filmeknél. Ha a moziban egy olyan történetet látunk, amiben fröcsög a vér, és egy elmebeteg gyilkos (szörny) kergeti a tinilányokat, akkor tudjuk, hogy ez nem melodráma vagy romantikus vígjáték, hanem horror. Miért? Mert csak a horror ismérve, hogy kiszolgáltatott áldozatokat valami irracionális lény (nem feltétlenül fantasztikus, hiszen a pszichológiai torzulások is okozhatnak ép ésszel felfoghatatlan torzulásokat embereken) kerget, és a néző sokkolására, elborzasztására megy ki a játék. Még akkor is, ha manapság az egyes zsánerek határai elmosódnak. (Most hirtelen a Fűrész-sokológia / :D / jut eszembe, melynél már eldönthetetlen olykor, hogy thrillerről vagy horrorról van szó – mert a két kategória azért nem ugyanaz. ) Másképp szólva, ha beülünk egy akciófilmre, akkor azt várjuk, hogy dinamikus, fordulatos, feszültséggel teli hősi látványfilmet kapjunk, míg, ha egy ócska vígjátékra váltunk jegyet, szeretnénk, ha könnyesen röhögnénk (szerintem a mai „komédiák” ezt aligha idézik elő). Vagyis nézői elvárások vannak, alkotók és befogadók alakítják ki az adott műfaképét, és bizonyos tematikát szeretnének viszont látni. Jóllehet, nem ugyanazt a történetet, csak hasonlót. Hiszen sztorikra vágyunk, nem egy kaptafára készült másolatokra.

De a játékokkal egészen más a helyzet szerintem, és problémás a dolog. Egyfelől azért, mert a videojátékok a filmek örökösei. Sőt, sokan, mint már kárhoztattam egy korábbi bejegyzésemben, interaktív mozgóképek szeretnének lenni. De akár ilyen akár amolyan, ezek általában narratív, azaz történetmesélő programok. Vagyis elsősorban egy sztori vezérel, másodsorban meg ott a játéktér, amit kisebb-nagyobb megszorításokkal bejárhat a felhasználó. Így értelemszerűen a filmből nemcsak a vizuális elbeszélést, hanem annak műfajait is öröklik a narratív játékok. S úgy vettem észre, manapság ez az elsődleges a reklámkampányban, azaz először azt emelik ki, hogy milyen sztorit fogunk kapni, s csak utána azt, miként fogunk ebben tevékenykedni. Azonban teljesen mindegy a sorrend, a lényeg szerintem az utolsó tagmondaton van: „miként fogunk tevékenykedni”. Azaz „miként”. Ez pedig az, hogy milyen nézetből, milyen STÍLUSBAN játszunk. Vagyis szerintem az FPS, TPS, RTS stb. nem tekinthetők műfajnak. Hiszen nem tematikát rejtenek magukban, nem bizonyos narratív sémákat jelentenek, hanem azt a módot, ahogyan kapcsolatba lépünk a történettel. Egy FPS lehet sokféle. Beszélhetünk háborús játékokról (Cowadoody), sci-fi vagy horror akciójátékokról és így tovább. Az előbbinél azt várjuk, hogy lesznek nagy csatajelenetek, meg valószínűleg emberi ellenfelek fognak ránk támadni, és valamilyen valóságban is létező helyszíneken fogunk garázdálkodni. Ezzel szemben viszont egy sci-fiben űrhajókat várunk, meg idegen bolygókat/lényeket, míg egy horrorban kiszolgáltatottságot és konstans fosatást, esetleg agresszív, sokkoló jeleneteket. Viszont az, hogy milyen nézetből, milyen módon kapcsolódunk ebben be, már nem tematikai elemek határozzák meg. Minthogy egy horrorvilágba beléphetünk hatalmas fegyvertárral (Dead Space), vagy kiszolgáltatottan (Penumbra, Amnesia). A kalandjátékok még problémásabbak, mert lehetnek TPS akciójátékok, és point ’n’ click, oldalnézetes programok is, ám ettől még bármelyik lehet horror (Alan Wake) vagy vígjáték is (Larry-s ökörségek). De bonyolódhat a dolog úgy is, hogy vannak belső nézetes RPG-k, melyek nagyon emlékeztetnek az FPS-ekre (Skyrim, Fallout New Vegas), ugyanakkor nem törvényszerű, hogy fantasyk legyenek, mivel találkozhattunk már sci-fi RPG-vel is (Fallout, Deus Ex).

A lényeg viszont az, hogy a TPS, FPS, RPG, RTS stb. elnevezések egy stílust jelölnek, és bármilyen műfajú történettel párosulhatnak. Mivel a játékok a filmekhez hasonlóan összművészeti produktumok, ezért nyilvánvalóan a szórakoztató mozgóképek receptjeit is átveszik, magukba építik. Így váltak fokozatosan történetmesélővé az interaktív mozgóképek, azaz a játékok. Ezzel magukkal vonták a műfajiságot. Egyre filmszerűbb élmény megragadása volt a cél, így sokszor konkrét műveket is megidéztek (Medal of Honor – Ryan közlegény megmentése, GTA: San Andreas – Terminator 2). De mindenképp az adott filmes műfajokat alkalmazták a világok megteremtéséhez, történetkészítéshez. A különbség annyi lett, hogy most már bejárhattuk azt az adott teret, nemcsak passzívan nézhettük, amit a rendező mutat. Ám ettől még ugyanúgy a filmes műfajok érvényesültek játékokban. Azaz a Red Dead Redemptionnél vagy a Call of Juareznél a western, az oldschool RPG-knél általában a fantasy, a Doom 3-nál vagy a Dead Space-nél a sci-fi és a horror stb. Azonban kialakultak bizonyos STÍLUSOK, vagy inkább PERSPEKTÍVÁK, melyek révén bekapcsolódhattunk a játékokba. Hiszen egy RPG aligha mond el valamit arról, milyen világot fogunk kapni. Régen még persze a fantasyvel kapcsoltuk össze, de ma már annyi minden lehet egy szerepjáték (sci-fi, fantasy stb.). Egy RPG azt jelenti, hogy egy adott avatarral kapcsolódunk a világba, aki dinamikus, azaz fejlődik, fejleszthető és nemcsak azáltal, hogy új és új fegyvereket veszünk magunkhoz, hanem bizonyos képességek és készségek tuningolása, szintlépés révén. Ugyanígy egy FPS semmit nem mond el a tematikáról, csak annyit tudunk meg abból, hogy ez és ez a cím FPS lesz, hogy a játékvilágba szubjektív nézetből lépünk be, a képernyő bal vagy jobb oldalán egy fegyvert fogunk látni „magunkból”. De ettől még lehet horror, szimplán akciójáték vagy sci-fi egy first person shooter.

Azaz véleményem szerint ezt tisztázni kell, hogy a játékok (még) nem rendelkeznek önálló műfajokkal. Sajátos perspektívákkal, stílusokkal igen (habár ezeket is a filmekből örökölték, csak itt ezek többnyire fixek, míg a filmben pont, hogy az ott „plánnak” nevezett képsíkok váltogatása az elvárás – napjainkban egyre gyakrabban, egyre feleslegesebben, hogy a rendkívül unalmas hollywoodi gagyi történeteket élvezhesse a néző a dinamizmus miatt legalább). Műfaja egy adott történetnek van, ha van. De az FPS vagy a TPS nem történettípus, nem tematika, hanem egy viszonyulási módot, egy nézőpontot takar. Így én alapvetően hibásnak tartom, hogy ezeket műfaji jelzőkként használják. Mert még mai napig használják így.

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy mi van az u. n. „abszolút játékokkal”. Abszolútnak nevezem az „abszolút film” után. Ezt az elnevezést azon avantgárd mozgóképekre alkalmazták még inkább az 1920-as években, melyeknél nem volt történet. Hanem tisztán a vizualitásról, a látványvilágról szólt minden. Arról, hogy az adott képek ritmusa, a beállítások, a tartalom stb. egy adott lelkiállapotot sugalljon, egy érzést adjon át. Ehhez nem kellenek történetek, vagy karakterek, csak egy jó kamerapozíció, megvilágítás vagy vágóasztali munka. Ez valóban filmművészet, minthogy a képek ilyetén (zenei) komponáláshoz esztétikai érzék kell.

Nos, ezek mintájára szerintem vannak „abszolút játékok”, melyek nem történetet mesélnek, hanem vagy csak felfedeztetik veled a világot, vagy szabad kezet adnak. Könnyű lenne a platformjátékokat vagy az összes indie-címet ide sorolni, de szerintem nem lehet. Mert még egy Super Meat Boynak is van bizarr története, és emlékezzünk rá, hogy a 80-90-es években népszerű platformjátékok igen is majdnem mind valamilyen gagyi sztorit adtak elő (pl. a Duke Nukem 2D-k). Nem, ezek nem feltétlenül abszolút játékok. De még az olyanokban, mint a Mount and Blade is van némi sztori, habár már ez is közel áll e titulushoz. Ahogy a Dear Esther is. Szerintem ott nem annyira a történet, hanem inkább a hangulat a vezérelv, a pályák szépsége. Persze még ebben is van narratíva, csak teljes mértékben nonlineáris.

Viszont a Minecraft véleményem szerint abszolút játék. Semmilyen műfajba nem sorolható be (fantasyelemek vannak benne persze a szürreális lények miatt), története nincs. Viszont teljes mértékben miénk a kontroll. Azaz mindent megtehetünk, amit akarunk. Az interakció csúcsa. Ugyanígy a Terraria is. E két játékban az valósult meg, ami az abszolút filmekben. Ott a vizualitás maximumát érték el, ezekben pedig az interaktivitás nonplusultrája jellemző. Ami ott a tökéletes, tiszta ritmus és hangulat, az itt a játék esszenciájából adódóan a teljes szabadság a világ bejárásában, alakításában, sőt, újraépítésében.

Viszont ezek is bírnak egy sajátos perspektívával, mely a többi történetmesélő játékhoz köti őket. A Minecraft FPS, ha úgy tetszik, a Terraria platformer, míg mindkettő rendelkezik némi szerepjátékos elemmel (inventory, fejlődés). De még egyszer hangsúlyozom: ezek nem műfaji, nem elbeszélő játékok, hanem abszolút játékok. Csak a perspektívájuk révén kötődnek a hagyományos címekhez.

Azaz összefoglalva: a játékoknak van műfajuk, de az nem a perspektívával egyenlő, amiből játszuk őket. A videojátékok a filmek örökösei, történetmesélő médiumok. S nem utolsó sorban (sajnos) szórakoztatóipari termékek, azaz milliók elvárásaira támaszkodnak. Éppen ezért működtetik a filmes stíluseszközök mellett azok történetmintáit, azaz műfajait is. Kaland, horror, sci-fi, akció, vígjáték stb. Mindezekhez társul minden esetben egy perspektíva, vagy egy stílus, mely meghatározza, hogyan lépünk kapcsolatba az adott fikciós világgal. Ezek is lehetnek sokfélék, a jól ismert elnevezések: FPS, TPS, RPG, RTS stb. Viszont ezek nem műfajok, nem hordoznak tematikákat, csak 1-1 stilisztikai sémákat. És még csak az sem igaz, hogy 1-1 zsáner tapad hozzájuk, mivel FPS nézetből játszhattunk már horror-kalandjátékot (Amnesia), akció-szerepjátékot (Skyrim), de még űrszimulátorokat is. Ahogy persze az RPG sem jelent egy perspektívát (éppen ezért teszem oda a perspektíva után a „vagy stílus” kifejezést), hiszen egy szerepjáték ugyanúgy lehet madártávlati (manapság egyre ritkábban; Fallout 1-2) vagy TPS (Dragon Age) nézetű. Ugyanakkor nem szükséges minden játéknak műfajilag behatárolhatónak lenni, habár minden programnál az ismerős beállítások, perspektívák, stílusok élnek, még a legszokatlanabb címek esetében is (Dear Esther – FPS, Minecraft – FPS, Terraria – TPS). Ám ezeknek nem műfajai ezek az interakciós módozatok.

A fenti sorokat Bán Mór írja a Hunyadi – Az üstökös lángja c. könyvének utószavában. Még nem olvastam végig e II. kötetet, de előre megnéztem, mit ír, mert ezúttal bőséges háttérinfókkal is ellátja az olvasót. Nos, az ilyen írás a magamfajtát már eleve bebuzdítja, minthogy magam is nosztalgikus alkat vagyok, aki ezt az országot, népet még a múltja, történelme, hősei miatt továbbra is nagyra tartja, és e sötét korszakban érdemesnek vélem, hogy harcoljak érte. Minő romantika, de így van. Az ilyen hősöket semmiképp sem szabad elenyészni hagyni, mint például Hunyadi János. Azt tegyük félre, hogy igaz-e minden szó, amit leír Bán a regényben (bevallás szerint sem). De egyfelől amit Nándorfehérvárnál tett, az egyetemes történelemben is kiemelkedő, hiszen 70 évre feltartóztatta a törököt. (Persze bizonyára voltak más okai is annak, hogy nem támadtak, de e vereségnek is jelentős szerepe volt benne.) Másfelől pedig a mitikus alak, aki a könyvben megjelenik igen is fontos, főleg a mában, ahogy Bán Mór is írja, mikor mindenki csak elfordulni, menekülni akar a magyar névtől.

Mítoszokra pedig szüksége van az embernek. Ezt tagadhatjuk, de emlékezzünk erre, mikor jegyet váltunk ilyen Avatarra vagy letöltjük a The Dark Kngiht Rises-t (aki letölti és nem moziban lesi meg ezt, az sajnálhatja :C). Hiszen közhely, de sokan nem tudatosítják magukban a laikus mozinézők közül: a hollywoodi blockbusterek és megafilmek modern mítoszok. Batman vagy James Bond olyan nekünk, mint a görögöknek Herkules vagy Perszeusz voltak 3000 évvel ezelőtt. Most nem akarok belemenni, miért van szükségünk rá, plusz mindenki tudja, miért néz ilyen filmeket. Én például azért, mert Batman egy gecinagy hős, ugyanakkor látom benne a szenvedő figurát is. Tehát egyfelől közel is áll hozzám, másfelől pedig mint nagy hőst látom. Így mikor azonosulok vele a vásznon látva, egyszerre csodálom és ébred fel bennem egyfajta elszántság és igenlés, hogy ja, ezt kéne. Azaz kellenek hősök, akik közel állnak hozzánk, beleélhetjük magunkat a szerepükbe, és legalább arra a 2-2,5 órára úgy érezhetjük, hogy ha ők meg tudják oldani ezt a problémát, akkor a mi kis szarságaink ehhez képest könnyűek.

De nemcsak ezért lehet fontos egy mítosz, egy legenda, egy hős. Hanem azért is, hogy a nemzeti öntudatot erősítse, ami fontos ahhoz, hogy az emberek, akik egy adott országban élnek, ne köpjék le azt a helyet. Hanem: odatartozónak érezzék magukat. Bár egyik tanárom pont cáfolta ezt az amerikaiak kapcsán, hiszen elmondása szerint ők egyre jobban leszarják a „westernkultúrát”, és inkább ilyen elfajzott, semmilyen konzumista köcsögök. Ám az tény, hogy a XX. század első felében igen is nagy szerepet játszott a western az amerikai önazonosság felépítésében. Főleg a ’30-as évekbeli gazdasági válság idején, mikor sokan elveszettek voltak, mert utcára kerültek, vagy elszegényedtek vagy elvesztették földjüket. Ezért ekkor különösen szükség volt mítoszokra és hősökre, hogy az amcsi emberek ne akarjanak fellázadni, vagy ne akarjanak elmenekülni, hanem a héroszokat látva reményt kapjanak, és rájöjjenek: ide érdemes tartozni, mert ilyen faszájos figuráink vannak, akik mindenre képesek. S mivel nekik nem volt más, akivel a nemzetet azonosíthatták, csak a  tehénszarszagú cowboyok és banditák, így ők a westernt választották. :D

Mi magyarok sokkal jobb helyzetben vagyunk. Sőt, nekünk van kultúránk, múltunk, tradíciónk, melyet sajnos manapság már-már divatos megvetni vagy szégyellni, hála a XX. század második felében tevékenykedő balliberális eszmerendszerek képviselőinek. Pedig van mire büszkének lennünk, ezt Bán Mór is leírja és egyetértek vele. Mert mindenki csak a vereséget látja a történelmünkben, holott egyfelől ez nem igaz, másfelől pedig a vereségek sem olyan vereségek, melyeket szégyellnünk kellene. Hiszen vegyük az amcsikat: az ő történetük sem sikersztori. Még kb. 1-1,5 éve olvasgattam a déli államokról és állítólag ott a mai napig siartják, hogy annak idején a polgárháborúban Észak győzött. Vagyis azoknak Dél eleste és az USA létrejötte vereség. De említhető Doncerque vagy Pearl Harbor is (bár Pearl Harbor elég vitás, hogy nem-e maguk gerjesztették a háborúba belépés ürügyén). Sőt, az Alamo is (ami náluk olyasmi, mint nálunk Szigetvár :D). Vagy ott van Vietnám, ami mellett eltörpül a mi Mohácsunk vagy Augsburg. Vietnám bődületes verség volt.

Vagy nézzük meg a 300 spártai esetét: a leghősiesebb film abból készült, pedig egy vereség… De azóta is legendás a spártaiak hősiessége és kitartása.

Nos, a magyar történelem is tele van dicső nyereségekkel és vereségekkel egyaránt. Szigetvár az olyan, mint Thermohphülé. De ez csak a jéghegy csúcsa. Augusburgot is szokás a „kalandozások végének” tartani, de a „probléma” az, hogy utána hatalmas, összefüggő hadjáratot indítottak a magyarok. A „kalandozásoknak” csupán az vetett véget, hogy Géza keresztény hitre tért és inkább már a letelepedés és az európai integráció vált a magyarok fennmaradása szempontjából érdekké. De 1848/49 vagy 1956 is hiába bukott forradalom és szabadságharc, hősies eseményei a magyar történelemnek. Miért? Mert ez a nép megmutatta, hogy nem  tűr tovább. Vereség-e ez igazából?

Mégis mindenki csak ezt hangoztatja és negatívan szemléli a hősies bukásokat, holott más népek történelmében meg pont a hősies bukások vannak leginkább felmagasztalva. (Még egy példa: Camarón, ahol a francia idegenlégió katonái álltak szemben rengeteg berberrel. 2-en maradtak életben a légiósok közül, de mindenki a végsőkig küzdött a 10x-es túlerővel szemben. Azt a 2-t a berberek vezetője elengedte élve, mert hősként küzdöttek. Vereség? Az. De ezzel a vereséggel reklámozzák a légiót. Miért? Mert hősies vereség.) Szerintem egyetlen igazi dicstelen vereség van a magyar történelemben, illetve inkább kettő nagy: 1. Buda „megvétele” a török uralom kezdetén; 2. a náci megszállás és az októberi puccs, mikor Horthyt a nyilasok kilökték a hatalomból és ezzel megpecsételődött Magyarország sorsa. A többi miatt nincs okunk szégyenkezni.

S miért? Mert számtalan nagy hős vívta a harcokat, akikre érdemes és kell is emlékezni. Mégis, ahogy Bán is megjegyzi, fájdalmasan alulreprezentáltak a (magyar) szórakoztató tömegkultúrában. Ha meg is jelennek, sokszor inkább elvont, művészi alkotásokban kerülnek elő. Például ilyen az Új Zrínyiász Mikszáth-tól. Vagy pedig gyalázatosan szar alkotások születnek, melyek nem tudják eldönteni, hogy művészfilmek vagy szórakoztató filmek vagy didaktikus propagandagiccsek akarnak lenni. Ilyen a Honfoglalás vagy a Hídember, de még talán a Feltámadott a tenger c. film is ide sorolható (hiszen az a Rákosi-rendszer egyik tézisfilmje sajnos, hiába látványos, szórakoztató, színes-szagos mű). De olyan filmet bezzeg senki nem mer/tud csinálni mondjuk Zrínyi Miklósról (idősb.), mint a 300, vagy akár Balassi Bálintról, aki szerintem simán lehetne egy „magyar Han Solo” :D. Jesse Jamesről meg Al Caponéról annyi film van, pedig ők a világ söpredékei. De bezzeg Hunyadira meg szarnak nagy ívben.

Nahát: Bán Mór regénye ezért is hiánypótló. Tényleg. Minden hibája ellenére ezért élvezet olvasni, mert olyanra vállalkozik, melyre szerintem Gárdonyi óta senki sem. Van sok jó magyar kortárs szórakoztató irodalmár, de egyik sem a magyar történelemből, hanem fantáziavilágokból merít. Meg az a baj, ha itthon valaki hozzányúlnak a történelmünkhöz, mint ahogy azt az amcsik teszik a sajátjukkal, akkor rögtön a hitelességet kérik számon az adott műn és mindenkit az érdekel, mennyire igaz, mennyi igaz abból, amit ír. Nos, ebből is látszik, hogy nincs szórakoztató kultúránk, a magyarnál ezt mindig sikeresen elnyomták. Az amerikaiaknál nem gond, hogy Jesse James vagy Billy the Kid hatalmas hősként tűnnek fel és Robin Hoodok. Pedig Jesse James egy déli rasszista rabló volt, aki félelemre és terrora építette hírnevét. Buffalo Bill pedig egy hazug bűvész, aki bár tényleg bölényekre lövöldözött, de koránt sem volt olyan hősies, mint amilyennek vadnyugati showjában beállította magát. De az amcsikat ez nem is érdekli, mivel a mítosz működik filmen, és bár nem a valóságot kapják, de kapnak egy olyan hiteles (nem igaz!) TÖRTÉNETET (és nem történelmet), amihez igazíthatják életüket és amire alapozhatják önazonosságukat. Igen, Jesse James az én hősöm, mert én amerikai vagyok és büszke vagyok rá.

Ezért kell egy Bán Mór, aki teremt egy olyan mitikus Hunyadit, aki lehet, hogy amúgy csak annyiban hasonlít a valóságos Hunyadira, hogy harcolt Nándorfehérvárnál, de mégis felnézhetsz rá és azt mondhatod: igen, emiatt az ember miatt érdemes magyarnak lenni és büszke vagyok a magyar névre annak ellenére, hogy az itt élő pár ocsmány ember, meg politikus bemocskolta azt.

Mert amúgy a könyv tényleg nem náci módra szajkózza a történelmi hűséget. Sőt, sok helyen olvastam, például Dantesnél is, hogy mennyire felháborodtak azon, hogy behozta a Drakula-mítoszt egy Hunyadi-regénybe. Ez valóban problémás lehet elsőre, de másodszorra nem. Ugyanis ez egy kalandregény, nem történelmi regény, ez már nyilvánvaló. Olyan mű, mint a kalandfilmek. Mint egy Ben Hur, melynek van valóságalapja, de nem minden úgy történt, ahogy. Itt is: van egy kiváló élettörténet, egy izgalmas kor, melyet Bán tényleg elég hitelesen épít fel és valóban szinte ott érzed magad benne. De ennek ellenére semmiképp sem szabad és kell történelmi regényként értelmezni. Az író érezhetően otthonosan mozog a filmek világában is, mert hogy eléggé filmszerűen szerkeszt. Flashbackekkel él (eleve az első könyv egy keretben van és „időfelbontásos”, mert többször is visszatérünk a „jelenbe”, azaz 1526-ba, ahonnan egy mohácsi csatában majdnem elesett vénség meséli a történetet), jól adagolja a feszültséget, és a jeleneteket igyekszik filmszerűen szerkeszteni (mintha egy kamerán keresztül látnánk mindent). Ez nem is oly meglepő, minthogy leírja: először egy forgatókönyvet írt, de nem lett belőle semmi, mert ebben a shit filmgyártásban nem lehet ilyen epikus művet filémre vinni. xd Kár, pedig sokkal inkább megnéznék egy ilyen jobbfajta forgatókönyvvel bíró alkotást, mint ilyen Honfoglalás-szerű szart. Tehát Bán Mór szint egy filmet tár elénk, de ez semmiképp sem dokumentumfilm, hanem egy „kalandfilm”.

S szerintem ez jó. S az is, hogy mer belevinni olyan dolgokat, melyek lazítják a történelmi regény-jelleget, s távolodnak a tankönyvszerűségtől. Ilyen a már említett Drakulamítosz. Kicsit mondjuk ezt tényleg erősnek éreztem elsőre. A Hajnalcsillag… vége szabályosan a Gyűrűk Urára emlékeztetett, de a Conan is felötlött bennem. :D Viszont utána rájöttem, hogy ez nem baj, mert magyar viszonylatban ilyen úgysincs. Így inkább élvezetes, mint „ciki”, amit ott látunk, olvasunk. SPOILER: Hunyadi apja, Vajk lándzsával döfi át Vlad Tepest, a vámpírt, amint épp fia vérét akarja kiszívni. xdxdxd Kicsit gagyinak tűnik, de nem az. Klisés, de nem nevetséges igazából, hanem nagyon is jól megszerkesztett és ötletes tömegkulturális megoldás. SPOILER Tehát merészsége miatt mindenképp díjazom ezt, hogy képes volt kombinálni a történelmet és a fantasztikumot. Így egy szép mítoszt teremtett Hunyadi körül, s végig úgy tűnik, mintha valóban egy kiválasztott lenne és különleges helyet foglalna el a történelemben… De hát buzi vagyok: Hunyadi különleges személy volt és különleges, fontos szerepe volt a történelem alakulásában. Bán Mór mindezt csak továbbgondolta és a bizonytalan résekbe szórakoztató fantasztikumot tömött.

Tehát Bán Mór műve valóban hiánypótló, szórakoztató, a magyar történelem iránt fogékony emberek számára lelkesítő és üdítő alkotás. Azonban ha ezen túltesszük magunkat, elő kell vennünk ostorunkat is. :D

Ugyanis, ha elvonatkoztatunk attól, hogy milyen nemes vállalkozás is Hunyadit és családját mitikus személyekké emelni és igen is referenciává tenni az elzülött magyar nép számára, akkor meglátjuk a regény hibáit.

Az egyik ilyen a sablonosság, mely tömegszórakoztató-jellegéből következik. Bán Mór otthon van a filmek világában – nagyon is. Hiszen az összes eddigi hollywoodi filmes klisé megtalálható benne. Emitt a történet sokszor válik melodramatikussá. Például ma olvasom a II. kötetet és ilyen leírások köszöntenek, hogy „Héliosz bearanyozta Bizánc emlékműveit” XD. Meg az egyik leány romantikusan őgyeleg szerelméről… Na neee. Az a baj Bán Mórral, hogy ő csak a tucatfilmekre emlékszik, vagy a nagyon sikeres, ismert, de giccses szarokra. Az olyan mérsékeltebb, visszafogottabb, de szórakoztató és klasszikus művek, mint mondjuk a Grapes of Wrath biztosan elkerülték figyelmét. De a Fort Apache is. Meg a Rio Bravo is. Pedig jó lett volna, ha Hollywood remekműveiből merít inkább, mert azok nem annyira melodramatikusan giccsesek.

Szerencsére azért a mű nagyrészt nem ilyen, de néha elragadtatja magát az alkotó.

Ahogy a szexualitás terén is. Számomra már így a II. kötetre nyilvánvalóvá vált, hogy Bán Mór egy kibaszott nagy perverz kujon. Hiszen az író mindig a vágyait is megfogalmazza írás közben. Bevallom, mert magam is írtam pár fikciós művet (ha ki nem is adattam :P), és főleg kezdetben elég sokszor eltévelyedtem én is, és perverz lelki világomat kiöntöttem (természetesen a női test leírásában). Bán minden 4. oldalon duzzadó csöcsökről, álló faszokról, baszásról ír. Ilyenkor mindig elmosolyodok, és e mosoly röhögéssé fajul, mikor odalapozok a hátsó borítóhoz, és meglátom Bán Mór képét. xd Nincs ellenvetésem az erotikával és szexszel szemben de tényleg kicsit sok néha.

Az persze sokkal emberibbé, vagy izé, emberközelibbé teszi a figurákat, ha szex közben ábrázolják őket. :D Zsigmond, mint egy kibaszott nagy szexgép például üdítő számomra, mivel erről a királyunkról ezidáig úgy gondolkodtam, mint egy buzgómócsing szerzetesről. De nem. Hunyadi is végképp emberré vált számomra, aki nemcsak nagy tetteket vitt véghez, de még a fasza is hosszú, melyet nem szégyell felhasználni minden nővel szemben, akivel találkozik :D

Ami még negatívumként említhető az egyes giccses jelenetek és a túlzott szex miatt, az a fordulatok jellege és kiszámíthatósága, mely a hollywoodiánus aspektusból fakad. Szerintem sokszor nagyon elcsépeltek a párbeszédek, a fordulatok, a cselekmény szinte előre látható. Hülyeség ezt egy történelmi alapokon nyugvó regénnyel szemben felvetni, hiszen ismerjük Hunyadi sorsát. Lespoilerezte már nekünk a történelem, hogy Szilágyi Erzsébet a felesége, akinek kinyírta bátyját, meg azt is tudjuk, hogy pestisben fog meghalni Nándorfehérvár után közvetlenül. De a fikciós fordulatok, amiket hozzátesz: azok lehetnének meglepőbbek. Például SPOILER nagyon tudtam, hogy Hunyadit elveri majd Újlaki a lovagi tornán, ha csellel is. Azt is sejtettem, hogy Hunyadi szar helyzetben van: meg kellene ölnie Zsigmondot vagy meg kellene mentenie Erzsébetet. Aztán persze, hogy Zsigmondot sem kell megölni, meg Erzsébetet is megmenti. :D Hollywood… Hollywood… SPOILER

Szóval jó kis könyv ez. Most, mint írtam, a II. kötetnél tartok, és szépen indul, bár nem vagyok meggyőződve róla még, hogy ez a huszitás háborúzós velencés dolog annyira érdekel. De Bán Mór még meggyőzhet róla, mert a Zsigmond-kor sem nyűgözött le eddig, de azért most csak megtetszett. (Ha magyar történelem, akkor nálam egyértelműen a XVI-XVII. század a nyerő, mikor is bár megcsonkították az országot, de pont emiatt a magyar földhöz ragaszkodás a legnagyobb volt. +Ez általában ilyen átmeneti korszak, mikor a régi harcmodor /kardozás-lovaglás-páncélok/ még jelen volt, de már a modern eszközök is befigyeltek és egyre nagyobb szerepet kaptak /gondolok itt az ágyúkra és a puskaporra/.) Viszont: még legalább kétszer ennyi hátravan. :D Úristen. S Bán eredetileg Corvin Jánosról akart írni, aki Hunyadi János unokája. Vagyis még van egy Mátyás-ciklus is, meg egy Corvin is, meg gondolom, utána nem fog megállni, és talál még alapanyagot (Zrínyiről én akarok írni xd). Szóval, ha továbbra is tetszik, a gatyám rá fog menni Bán Mórra. De inkább erre menjen, mint a sok sablonfantasyre, mert ez végre szórakoztató és magyar. Mindenkinek ajánlom, akinél ez szempont, meg aki téma terén egy kis eredetiségre vágyik. (Téma, és nem történet, cselekmény szintjén.)