S szívemben csendesen szitál a hó

Stars. The question of universe, the inprobability of the existence of life, the place where the imagination of the child wanders on beautiful summer evenings - and oh, the most intriguing object in this vast space: black holes. The unbelievable amount of matter that bears a gravitational field so strong, that nothing, not even light, can escape.

Kedves Zsuzsi! Egyszer azt kérdezted miért nem szól egy vers sem a barátságunkról, emlékszel? Akkor még nem tudtam a választ, de azt hiszem most már értem, csak figyelj! A régi házunk ablaka egy tóra nézett, amiben minden este láthattam a csillagok tükörképét. Biztonságban éreztem magam a tudattól, hogy bármikor kinézek azon az ablakon, ott lesznek a csillagok, ott lesznek kétszeresen is a tóban, de ha egy este az összes távoli nap fénye kialudna, azt is tudtam, hogy megtalálnám őket a szemedben. Látod, én ezt teljesen komolyan gondoltam, de rólunk nem fognak írni, mert a versek, te is tudod, legtöbbször szerelmesekről vagy testvérekről szólnak, nem pedig barátokról épp a kettő között. Soha nem csókolnálak meg, de a kezeink úgy illenek egymásba mint a kirakós darabjai, és mikor rám nevetsz, körülöttem a világ megolvad a mosolyodtól. Olyan sokszor mondtad hogy szeretsz, hogy már nem is remeg a hangod, mert tudod, hogy bármit megtennék érted. Zsuzsi, a legszebb dolog, amit valaha fiú mondott nekem, ez volt: „Olyan vagy, mint egy tündérmese.” Édes, nem igaz? Zsuzsi, szerintem pedig te vagy a tündérmese. Varázslatos, bátor és utánozhatatlan – és ha megengeded, szeretnék én is részese lenni a történetednek.

- Charles, Charles! Idefent – hallotta a lány izgatott suttogását a színpad felől. A színt két lámpa halvány fénye vonta be, ám a terem többi része ezúttal árnyékba burkolózott. Charles összehunyorított szemmel próbálta kivenni a homályos széksorokat maga előtt. Kezét az ülések karfáin végigfuttatva lassan közelített az emelvényhez, azon igyekezve, hogy fel ne bukjék saját lábában. A díszletet most is az a hatalmas, kék függöny takarta el, amelynek felgördülését mindig nagy tapssal jutalmazta a közönség.  A fiú ámulatára azonban az anyag mélységes kékjébe apró mintákat pingált valaki, létrehozva azt a tökéletes rendezetlenséget, amelyet az emberek az idők kezdete óta csodáltak. Egy hatalmas csillagtérkép tárult szemei elé, mely ezernyi égitestet lenyomatával díszítve, elegánsan fodrozódva hullott a földig. Fent a magasban, egy fehérre festett félhold makett csüngött. Suzy, a karimában ülve, lábait vidáman lengetve figyelte, ahogy barátja szemügyre vette maga körül a planéták sokaságát. - Olyan, mint egy mese – súgta a fiú, kezét végighúzva a szikrázó festék-csillagokon. Felnézett Suzyra, aki maga is fehér ruhában, egy Holdon ejtőző angyal képét keltette. A lány egyetértően bólogatott. - Bizony, egy igazi mese. Képzeld, én még sosem ültem a Holdon. Ez a mai az első alkalom. Belógtam ide – közölte huncutul nevetve a nyilvánvaló tényt. – A Rendező úrnak ötlete sincs róla! Az a csúfondáros hang, amellyel a lány kiejtette ezt a nevet, bárkit könnyen megtévesztett volna, Charles azonban jól tudta, hogy Suzy szemében nincs tiszteletreméltóbb személy* a rendezőnél*. A lebukás veszélye, a dorgálás kockázta azonban annyira imponált neki, hogy képtelen volt ellenállni a csábításnak, hogy besurranjon ide. Könnyen megtehette, hiszen megvolt az a szerencsés adottsága, hogy csak igen ritkán kapták rajta, ha valami csínyt követett el, s ha mégis ez történt, játszi könnyedséggel magyarázta ki magát a helyzetből. Bármennyire csodálta is Charles a lány ezen képességét, olyannyira nem érezte helyénvalónak, hogy az ember csak úgy beszökjék a színházba, s  bármiféle kérés vagy engedély nélkül eltulajdonítsa a Holdat, még ha más célja nem is volt ezzel, mint hogy lábait himbálja onnan a magasból. - Talán le kéne jönnöd onnan… - szólt bizonytalanul. (…) - Gyűjtöm a napfelkeltéket. Tudtad ezt? Elcsípem őket mikor még rózsaszínűek és harmatosak, aztán befőttesüvegbe zárom és kiteszem őket az ablakba – szólalt meg végül a lány. – Minden ablakba raktam már. Az ajtó mellé is fellógattam párat. Így este, ha fúj a szél hallom, ahogy egymásnak koccannak, kipattannak és a levegőbe keveredve átfestik az éjszakát. Miközben beszélt, ismét kezébe vette az üveget, s körmeivel halkan megkocogtatta. A hang hatására Charles előtt felrémlett Suzy szüleinek háza, s a madzagra felaggatott üvegek füzére, mely az ajtó oldalát díszítette. Egy pillanatig még azt is látta maga előtt, ahogy az üvegek üde sárga, kék és rózsaszín fénnyel ragyognak bele az éjszakába, míg végül vidám fényük egybe nem olvad a hajnali pírban. (….) ((oh my, ezen aztán maradt még mit szerkeszteni))