Tudom hogy nem érdekel

Vajon tényleg az a legjobb, ha a hozzánk legközelebb állóktól kérünk segítséget?

Olyan feleslegesnek érzek minden erőlködést... Mi a francot csinálok. Mégis hogyan akarom megvalósítani az álmaim, ha ébren maradni is nehéz? Mi a fene bajom van? Nem tudom honnan jön a harag amit érzek, de minden más érzést felemészt. Tehetetlen düh van bennem. Kivágnám magamból, ha nem lenne következménye. Nem akarok meghalni, vagy mégis? Alapvető kérdések. Leszek-e még ebben az életben boldogan önmagam?

Fogalmam sincs mások hogyan képesek alkalmazkodni a felnőtt élethez. "A te korodban már anya voltam" mondatoktól a hátamon feláll a szőr. A lakás szalad, a kert szalad, az idegrendszerem utolsó idegszálain táncolok. Korán kelek, munkába megyek, ebédet főzök, majd vacsorát, és ha mirelitet eszünk nem a leves az instant hanem a bűntudat. Takarítani kellene, mosogatni, kivinni a szemetet, berakni egy mosást. "Van még tiszta zoknid?" És én vállaljak gyereket? Magamról sem tudok gondoskodni. Fel nem fogom, hogy vannak olyan emberek, akiknek mindenre van idejük, csillog a ház, gyönyörű a kert, "itt meg ott voltunk a hétvégén" type. Én meg, gyes-es konttyal a fejemen, de gyerek nélkül, szét csúszva rohanok szombat reggel a henteshez. A karikák már a szemem alá kövesedtek. És csak nyelem a nyálam, és nyelem a nyálam.

Találgassunk a magány melyik ágán evezve jutottam el idáig. A tiszta megelégedés. Az egyedüllét olyan gyönyör, és kielégülés. Pohár kávé, szál cigaretta, bor. Egyszer lennék végtelenül féktelen komor. De lám, nem maradhat társ nélkül e magányos állat. Hát kitaláljuk neki, hogy legyen szemetese mindenki gondjának. Majd ha ő akar szemét lenni, sarokba elrakjuk. Tumor, humor, haragos jellem. Kikandikál bordiám közül, e magányos szellem. Államban feszülnek a miozin szálak, halkabb súgom a világnak. Lám milyen kevésre tartanak.

Szembe köpöm a fiatalabb énem. Összefércelt, delírium. Hiányzik, őszintén hiányzik, a kocsmatúra a barátokkal, az ismeretlenekkel való flört, egy-egy jobb koncertre való betévedés. Hajnalban a ház előtt a padon ülve, a vonuló felhőket bámulva kissé ittasan. Azt hittem nem szorulok rá, de mégis annyira kellett mint egy falat kenyér. Már nem fércelem magam össze.. minden szombat délelőtt, és korán kelek, piacra és henteshez járok. Az ebédünkben mindig van valami egészséges, és a határidőket is észben tartom. Bevásárlólistát írok. Szétválogatom a szennyesruhát mosás előtt és bio mosószert használok. De a félkaromat oda adnám, hogy még egyszer, hajnalban a kocsmából először kísérj haza.

Ahogy - feltehetően nem először - kutatom magamban a felháborodásom okát, a torkomban csak növekszik a gombóc. Tök jó amúgy az életem, és ez biztos valami neurodivergens szarság már megint. A legutolsó pszichológusom öngyilkos lett, azóta még jobban egyedül vagyok. Ja amúgy, funfact megkérték a kezem, tökre boldognak kellene lennem, hogy mennyasszony vagyok vagymiafasz. Minden fasza tényleg, közben azt sem tudom mikor dugtak meg utoljára. Ha ez a felnőttlét valósága, köszi de mégsem kérnék belőle. A penész írtó spray szaga marja az orrom, de már felmosogattam, beraktam a mosást, porszívóztam, voltam hentesnél. Boltba készülök, bevásárló listával mint a felnőttek. A kávéja az ágy mellett kihűlve, addig békésen alszik.

Újabb depressziós epizód, vagy csak ovulálok, vagy miafasz. Nem akarok sem megszakadni, sem kimaradni, sem kifakadni, de még bebaszni se. Csak csendben megdögleni némán, az ágyban, kuporogva. A sírás visszatartásától fáj a szemgolyóm. Érzem ahogy ki-ki buggyanna a sós lé, de nem..mert már felnőtt vagyok. A felnőttek nem sírnak, csak némán vetik magukat a hídról a jeges Dunába. Kár hogy nem volt régen olyan telünk, amikor normálisan befagyott volna a szar. Biztosan klímaszorongásom van nekem is. Kétré görnyedve várva azt a kurva villamost. Amely elvisz A-ból B-be. Én a C akarok lenni, tenni vagy nem tenni. Azt hiszem már rég menthetetlen vagyok.

Túléltem a saját életem eddigi 24 évét. Nem volt egyszerű, nem volt zökkenőmentes, sőt inkább aknamezőnek nevezném. Az évben már negyedjére van arcüreggyulladásom, homloküreggyulladással kombinálva, kedden állam vizsgázom és tele a faszom. Mégis az a legnagyobb problémám hogy mindenkinek kitudjak teljesíteni mindent. Kapjátok be mind.

Bazdmeg. Nem jött ki, némán csúszott le torkomon, mint mikor visszanyeled a pultnál a hányást. Csak a nyelőcsövemtől a gyomromig hatoló utálat folyama. Kívülről figyelem a testem, a szemeim kattanását, az álkapcsom megfeszülését, a légzésszámomat percenként. Ideges vagyok. Ősi huzalokat feszít meg bennem, és a kisagyamban motoszkáló hang, egyre azt súgja menekülj. De a modern majom agyam, felülírja, nem teszem meg, nem rombolok, ordítozok, csak bámulok némán. Ezekre mondják a híradóban, hogy hirtelen felindulás. Hát basszátok meg mind.

Most, hogy így itt vagyunk. Három+ kávé, az érvágás már nem lehetséges. Süt a nap kint. Idebent görnyedek, az ogre testem kezd visszatérni. Na de nem azért. Csak a szakdolgozatom sem írja meg magát. Na meg persze, jó lenne nem szemétkupacon éldegélni. Szummázva az eddigieket, a vérnyomásom kb már nem is létezik. Persze a fiókban ott a jó öreg kardiológusom által felírt gyógyhatású cuccli. De amire igazán szükségem lenne, az egy jó dugás, egy sör, és napfény. Kész lehetne már az a kurva diploma.

Tengernyi indokot tudnék felsorolni a távozásom mellett. A távozás, amit már olyan rég halogatok, hogy azon kapom magam; élvezem az életet. Rossz én. A tizenhat éves énem, ahogy a fürdőkád szélén ülve gubbaszt meztelenül, vérző combokkal. Ahogy azt a pengét szorítja, amitől megváltást remél. Nem tűnt el, itt van bennem, arra vár, hogy elfogadjam; az élet ilyensége nem nekem való. Egész megalkuvó lettem, már már féregszerű. Ha látna, sírva toporzékolva követelné az indulást. "Nézz már magadra!" A tükörbe nézés még mindig fájdalmasan nehéz. Indulatomban legszívesebben ököllel csapnék oda. Kivéreztetett bálvány vagyok csupán, aki az alantas munkát is elvégzi, egy-egy szeretetmorzsáért. Utolért ez is, bármennyire futottam. Ha ez egy sport lenne, most pezsgőt és babérkoszorút kapnék fejemre. De nem az.. És a sportokban sosem voltam jó. Kicsi, dagadt, túl egyszerű, vagy túl bonyolult, nem lényeges. A hibáim láttatása olyan jól megy, hogy érdemeim eltörpülnek mellette. És a felismerés úgy hasít belém, mint a borotvapenge a kád peremén. Lám, de együgyű vagyok.

Fájdalmas ráébredni, hogy a bolond szerepét rád osztották. Egyúttal felszabadító is, tudni.. hogyan látnak téged mások. Az én időmmel mindenki rendelkezik. És most is, ahogy ezt írom, igazából rabolják tőlem az időt. Nőnap van, utolsó éves egyetemistaként a legutolsó dolog amire vágyom, az az emberek sokaság, akik azért tüntetnek ki figyelmükkel, mert vaginával születtem. Bravó én. Szüljek már egy unokát így hirtelen, hát ő babázna. Nem azért tanultam ennyit, hogy aztán sutba dobva csecsemő hányásban úszkáljak, a megvető pillantások között, miszerint szar anya vagyok. A kilátásaim borúsak. Az idegeim pattanásig feszülve várják, a megfelelő pillanatot, amikor szembe szállhatok elnyomóimmal. Lám ez vagyok én, egy értelmesnek sikerült vagina.