őszintén

akkor kisfiúk húzták copfomat

krumplibogarakat temetek

megörökítenek az örökké-sohának

leveszik melltartóm

feladják rám a búcsú batyut

szerkesztik a képet

beleívódik íriszükbe látképem

fogócskázunk

sikítok

csendben foszlanak szét reményeink combomon

már csak kép vagyok a börzsöny mellett

vagy csodafáddá alakulok át

pont olyan magányosan tárom szét lombomat

Kanyarítja a vonalat építi a világát a körmét rágja kanyarítja az ágakat lombot készít töprengve felnéz "tartja az eget"​

kanyarognak a grafitnyomok összekuszálódva mesélnek valamit tartják az eget és a földet nem roppanhatnak össze

aztán Lacika megfordul és már nem én kergetem őt

hanem ő engem és a copfomat

én pedig rohanok mint akit egy hatalmas ogre a meséből kergetne

de Lacika már nem Lacika

és copfom sincs már régóta, csak fáradt táskás szemeim

Lacika már elmúlt 25

a saját álmai helyett magányos nők után fut

kimostam a ruhaimat

felmostam a padlorol a konnyeket

mezitlab masztam at rajta

regen miattad tudtam verseket irni

most is ezt teszem

regen miattad nyiltak fel a sebek

elkezdtek gyogyulni

most is miattad nyitom fel oket

regen is jo volt

kesobb is jo lesz

azt hittem sose lesz mashogy jo

most tudom hogy maskor is jo lesz

kimostam a fehernemuim

mar nem ugy nezek rajuk

kicsit megszurkultek

de nem fogom lecserelni

felmostam a padlorol a szoszoket

lehet te is bennuk voltal

a vizet leontottem a kadba

vagy úgy csak egyszerűen azt mondom: szeretnék írni

de a fene vigye el, hogy fogalmam sincs miért ilyen nehéz, ha tudom, hogy képes lennék rá, volt már rá példa

És

mégis ott az az “eh” érzés

??

ez is olyan, mint az olvasás azt hiszem, minden nap rá kellene venned magad 10 oldalra és a hónap végén: hopp elolvastál egy könyvet

ha valaki tud gyógyírt, ne hezitáljon felkeresni engem!

Rájöttem, hogy minden egyes hangyagyilkossággal egyre kevesebb vagyok én is. Ártatlanok mészárlása folyik, levendula szagú könnygázt vetek közéjük, reménykedve, hogy sosem zavarják meg monoton életem többé. A levendula viszont esténként fojtogat, marja a légcsövemet, miközben paradox módon álomba ringat. Sejtelmes: felébredek-e vagy mint hangyatársaim az örök lehúzott redőnyök világába süllyedek?

Miért írok? Miért ragaszkodom ehhez a darabhoz a múltamból? Miért tudok írni éppen most? Amikor akarok és boldog vagyok, mert azt gondolom, hogy bekopogtatott az ihlet, akkor hiába próbálkozom. Émelygés fog el, imbolyog bennem minden létező éndarabom, ki akarnak törni belőlem, de nem abban a verzióban, ahogy én parancsolnám nekik, eluralkodik a káosz. Inkább lecsapom a laptop tetejét. Letészem a lantot.

Gyerekkorban mennyi minden veszélyes és ijesztő vagy éppen izgalmas.

Ezért is zavar, hogy megemlítette, hogy ha sírok a telefonbeszélgetések közben akkor az nem jó. Vagy kétszer történt a heten. Ilyen is van. Most nem én szenvedek, hanem Ő. Csak tudod, mikor én szenvedek is azon aggódok vajon ő vagy ő vagy ő szenved-e.

De közben bevallom, egy hihetetlenül makacs és énközpontú ember tudok lenni. Nem tudok lenni, az vagyok. Az egoizmus már abból is árad, hogy nem vallom be először.

Mazochista nem vagyok, nem élvezem, hogy fáj, de lehet mégis, mert mikor “így” vagyok, sokszor fokozom.

“Nincsenek is barátaim, nem akarom őket folyton a problémáimmal traktálni.. meg amúgyis mikor találkoztunk újra és miért csak online tartjuk a kapcsolatot?”

“Képtelen vagyok új kapcsolatokra szert tenni.” “Nem is akarok újakat.” “Amúgyis mindig Ő számomra az első, a héten biztos fogok vele lenni sokat.” “Baj hogy így gondolkozom?” “Nincs időm ilyenekre.” “Lehet gáznak is tartja, hogy nincs más csak ő..” “Nem, nem csak az ő véleménye számít, baszki de szarul hangzok leírva.” “Igazából vannak barátaim, felkeltem, süt a Nap, P is rámírt, L is és Á talalkozni akar, fel is hív.” “Oh, minden jó.”

“A családom sose fog tudni igazan szeretni.” “Nem bíznak bennem.” “Ha ölel már nem olyan, nem jön semmi, én adnám, lehet be se fogadja.” “Örökké egyedül leszek?” “Oh, ez az ölelés most jó.” “Azt mondja, szeret.”

És megannyi furcsa gondolat, s lehet reggelre már egy sem, estére újabbak és talán soha senki nem érti meg a velejétől, milyen érzés.