Bo Oo

Tegnap találkoztunk. 28 éve szerettünk egymásba, hittük, hogy majd egyszer mi együtt leszünk, mert ennek így kell lennie, mert két ilyen egyforma ember egymásnak van rendelve. aztán egy véget nem érő saga után mindketten jártuk a magunk útját, elváltunk az épp aktuális felségünktől/férjünktől, rosszul időzítettünk, elköltöztünk egymástól távol..de valahogy mindig ott volt bennünk a gyermeki hit, hogy eljön a mi időnk, sokszor vicceltük el, hogy egy koedukált idősotthonban fogjuk majd egymás kezét és beszélünk arról, milyen jó is volt a szex, amikor még tudtunk mozogni...:)) Fotók oda-vissza, gyerekek, unokák, örömök, gyász, egy-egy részeg éjszakán titkos telefonok, amikor ugyanazzal az érzéssel tudtuk mondani a másiknak, hogy szeretlek, mint régen. És el is hittük. 6 éve találkoztunk, akkor töltöttünk együtt pár órát, de a rendszeres beszélgetések megmaradtak. És eljött a tegnap... Megöregedtünk, de senkit nem érdekeltek a hason azóta keletkezett hurkák, a megőszült szakáll, mely alól ugyanaz a mosoly villant ki, a gondokban elmélyült ráncok, a rövidlátás vicces tünetei... Így volt ez mindig: félszavakból is tudtuk mire gondol a másik, ültek a poénok, a régiek is, amiket csak mi tudtunk, be se fejeztük a mondatot, a másik már tudta mi lesz a vége. És nevettünk rengeteget. Boldognak és elégedettnek kéne lennem, hogy tudom, valahol valaki szeret, tényleg, aki keresztül autózza a fél országot pár együtt töltött óra kedvéért, ami most hajnalig tartó beszélgetést jelentett, hol mélyen, hol viccelődve, keveset rágódva múlton és jövőn, de nem feszengve, csak úgy, mint régen... de volt ott valami, amit azelőtt sosem láttam: csak kétszer-háromszor vettem észre, valami idegen... szomorúság? Sosem éreztem ilyen erősen az idő múlását, sosem rémített meg ennyire még, hogy tudom nincs már előttem annyi, mint mögöttem. Büszke vagyok arra, aki lettem. Még ha el is tűnt a számból az az émelyítően édes íz: a reményé, tudom, hogy az út, amit választottam, még ha magányos is, szabadabb, mint bármi! Önkéntelenül is hátrébb léptem, sokkal bölcsebben néztem pár pillanatig ezt a két embert, akik ma már tudják, hogy elszalasztották életük nagy lehetőségét. És így már el tudom engedni. Dolgunk volt egymással, van is, lesz is. Mindig szeretni fogom, de ez a börtön az ő élete, az ő választása. Én a helyemen vagyok. Szabadon.