elképesztő szeretet, elképesztő, hogy szeretett

Igaz-e, hogy érezlek most is,

Amikor messzire vagy tőlem?

Mért hagytál el, hogyha kívánsz,

Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?

Mért fáradnak el a rohanók?

Mért rág szú-módra szét a tenger

Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,

Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!

De megégetnők-e a világot,

Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba

Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...

Ó asszonyom, te balga, te bolond,

Nem is tudom, mondjuk az akivel a legszívesebben beszél, akire mindig időt szakít bármi van, akinek egy ölelésétől megnyugszik, akinek elmondhatja ha bármi baja van, akire támaszkodhat, és akire ha gondol bele remeg a gyomra vagy kirázza a hideg, akivel el tudja képzelni a jövőjét, akihez egyszer majd haza megy egy fárasztó nap után, aki ágyba viszi majd neki a reggelit, akivel egy hideg téli napon össze bújhat egy takaró alatt, akit egyszer majd az otthonának nevezhet, és akivel meg akar majd öregedni.

majd az idő eldönti

kinek a vesztesége is volt