Veszek még hozzá hármat

Veszek egy csomó füvet

Aztán egy csomó macskamentát

Én beállok, velük meg megetetem

Az öntudatom annyit jelent: tudom hogy baj van velem, csak azt nem tudom hogy mi

Valahogy mindig pont rosszul nyúlok a dolgokhoz

Valahogy mindig sikerül a rossz döntést hoznom

Persze ezen a világon mindenkinek igaza van

Ami igaz nekem, az az én igazam, és attól hogy neked más az igazad, még mindkettőnké igaz

Hogyan várhatnám hogy végre valaki megértse mi a baj velem, ha elmagyarázni sem tudom?

Megjelenek, pár hónap alatt felforgatom az életed mint egy forgószél és eltünök

Mi a baj velem?

Minden. Minden amit valaha mondtam és mondani fogok. Minden amit valaha tettem és tenni fogok

Velem nem a rossz döntéseim a bajok. Velem az, hogy sosem leszek jobb. Sosem fogok hirtelen megváltozni, sosem leszek varázsütésre másabb, emberibb. Örökké ebben a szarban úszó agyban bezárva kell feltennem a kérdést magamnak

Meg kurvajó zenét hallgatnom

És állandóan boldog lennék

Az egyedülálló benned az a sok sok, másokban ugyanúgy fellelhető tulajdonságok összetétele

Ezért nem félek annyira

Hátha találok még valakit, akinek a jellemzői oldatában hasonló a koncentráció mint a tiédben

Amit két szerető megtehet

Te cseppentettél néhány szép szót

Vagy nemtudom

Egy fekete kocsi ment a Köruton,

Május volt, mert az minden évben van,

A fák tehát lomboztak és rügyeztek

És drága nők csacsogtak boldogan

Nyitott kocsik kacéran ringatóztak

Ki a ligetbe, merre lát a szem,

Csak a fekete kocsi ment közöttük

Becsukva, szépen engedelmesen.

A kocsiban, hol kellemes homály volt,

Feküdt három fehér ur meztelen,

A hangulat kissé fagyos közöttük,

A modoruk se könnyed, fesztelen,

A lábukra egy cédulát kötöttek,

A cédulán rendőri látlelet,

Friss jégből van a derékalj mögöttük

Jégből a paplan a fejük felett.

És szólt az egyik mozdulatlan arccal,

Mig fején a jég halkan szörcsögött:

Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?

És szólt a másik: mint egy hörcsögöt,

És szólt az egyik: ön soká feküdt lenn,

És szólt a másik: négy napot bizony,

Én Óbudánál ugrottam be, és ön?

És szólt a másik: én a Lánchidon.

És szólt az egyik: az öné milyen volt?

És szólt a másik: barna és molett,

És szólt az egyik: az enyém is éppen

És szólt a másik: hát az meglehet.

És szólt az egyik: mondja, hogy nevezték?

És szólt a másik: Ringaráz Kata,

És szólt az egyik: hát ez óriási!

Hisz akkor ön a Csempe Pál tata.

Én azt hittem, önt szerette mégis

Azért ugrottam, mint egy kerge kos,

És szólt a másik: hát nem önt szerette?

Hisz én ön miatt voltam bánatos,

És szólt az egyik: hát nem önt szerette?

És szólt a másik: ó hát volt remény?

És szólt az egyik: hát kié lett akkor?