namivanDÉ.

Minden évben elhaladunk

halálunk napjának 

évfordulója mellett

Tudom most úgy érzed, egyedül vagy és az egyetlen, akire számíthatsz az te magad vagy. De hidd el, néhány év múlva csodálatos emberekkel találkozol majd, rengeteg gyönyörű emléked lesz velük, és rádöbbensz majd, hogy végtére is sosem voltál egyedül, csupán az időzítés nem volt a helyén.

Azt is tudom, hogy úgy érzed, a te hibád, hogy mindenhonnan itt-ott kilógsz. Nagyon fontos, hogy tudd, nem kell mindenhova beillened és nem kell megijedned, amikor azt érzed kicsit különbözöl a többiektől. Mert egyszer majd lesz valaki, aki ugyan úgy kilóg ahogyan te is, és néha lesznek pillanatok amikor még te is azt hiszed, olyan ő, akár egy tükörkép.

Nem kell kiszakítanod darabokat önmagadból azért, hogy mások szeressenek, és ha azt érzed valahol nem vagy jó helyen, mindig szabadon elsétálhatsz.

Lesznek emberek, akik csalódást fognak neked okozni, te mégis makacsul ragaszkodsz majd hozzájuk, majd fájdalmasan, de elengeded őket. Ezeket sose bánd, mert habár akkor csalódni fogsz, és talán egy ideig fájni is fog, mégis nagyon sokat fogsz tanulni belőlük, ahogy minden alkalommal, amikor valaki változást hoz az életedbe. Ugyan ezek az emberek fognak neked fájdalmat okozni, és te buta módon fájdalmat okozol majd olyan személyeknek, akik nem tehetnek semmiről. Sajnos erre nagyon későn fogsz rájönni, azonban sokat fogsz ebből is tanulni és elhagyod ezt a rossz magatartásodat.

Egy nap megtanulod értékelni az apró dolgokat, felismerni az őszinte szavakat, úgy adni, hogy nem vársz cserébe semmit sem.

Számtalanszor leszel harcban önmagaddal és lesznek olyanok, akik meg akarják majd vívni ezeket a harcokat helyetted, csak azért, hogy úgy lássanak téged, ahogy nekik komfortos. Soha ne utald magad senkire se! Időbe telik majd, de megtanulod megvívni ezeket a csatákat egyedül, de mégsem magányosan.

Lesznek nagyon nehéz idők, lesz amikor arra gondolsz, mi lenne, ha feladnád, de végül sikerülni fog. Lesznek álmaid, céljaid és emberek, akik úgy szeretnek, ahogy vagy.

Csak ne add fel!

Sokkal erősebb vagy, mint azt most gondolnád, és ezt te is beismered majd idővel.

Nem kell úgy gondolkodnod, érezned, élned ahogy mindenki más teszi, mert a TE életed, nem az Ő boldogságukról szól.

Hanem a TIÉDRŐL.

És habár kicsit jobban kell majd igyekezned, tovább kell kitartanod, mégis az egész megéri a végén.

Mert az a nő leszel, akiről most álmodni sem mersz.

Felfogni sem tudná és nem is értené,hogy mennyi mindent.

Ezért csak megvontam a vállam és rágyújtottam.

Ez volt fél éve.

Azóta már leszoktam,

rólad is,

meg a cigiről is.

Hallottál már annál nagyobb hazugságot,hogy nem fog fájni?

Azt mondod elég ,

Én azt,hogy belőled,

Boldogulj nélkülem,

Indulhatsz felőlem.

Nem fogadott hívás.Fájdalomcsillapítók.

Nekem nem hiányzol,csak nem kapok levegőt mostanában.

Minden egyes leírt vagy kimondott szavadnak súlya volt,

Lerakódtak bennem és most nem látok ki.

Citromízűen nézel a kicserepesedett lelkembe.

Hallod?

Potyognak a cserepek.

Hello képzeletbeli barátom!

Az utolsó túladagolásom óta nem halucináltalak.

Nem igaz.

Füllentettem.

Két napja fent vagyok.

Csíkokban mért

pillanatnyi

Elárulom mi a baj veled, mert más nem fogja öszin- tén elmondani....

Külsőleg egy vagány, belevaló, eszes, visszavágós, “nem hagyom magam”, flegma és néha bunkó csaj vagy.

Vállalod a fekete ruhád, a gondolataid, a pofavágásaid.

Mindeközben belül nem látod magad szépnek, amit soha nem fognak a csajok elmondani mert féltékenyek rád.

Dagadtnak gondolod magad, noha a pasik utánad fordulnak az utcán.

Nincs kapcsolatod, mert nem állsz le bárkivel, de szeretetre azért vágysz.

De annyira erősnek látszol, hogy félnek tőled....pedig belül egy kedves, és érzékeny és okos és igenis értékes ember vagy.

Majd gondoskodom róla,

Hogy emlékezzek,

A halandóságtól való elsöprő rettegésre.

Ahogy beléd csíp a hideg téli éjszakákon,

Hogy soha nincs elég idő,

És máris hiányzik,

Ami még ott van.

És mikor végül elhalad melletted,

Akár egy pályaudvarról kiguruló vonat,

Nézed elmúlni,

Miközben a szele megcsapja az arcodat,

És remegő kezekkel hagy,

A hazaút hátralévő részére.

De, hogy is ne szerethetném az életet,

Amikor a testem minden atomja,

Grafénkarmokkal ragaszkodik a létezéséhez.

Amikor olyan szemekkel ajándékoztak meg,

Melyek képesek egyszerre látni,

Borzalmat és csodát.

Én pedig mindre vágyom,

Mintha pontosan ezért jöttem volna.

Eternális fájdalom,

És a szépség.

Nem csoda,

Hogy rád találtam.

hogy azt az oldalamat lásd ami a legrosszabb,

de már késő,

becsuktad az ajtóm miközben mosolyogva köszöntem el.

ezután annyit sírtam,hogy már felismerhetetlenné vált az arcom,

utcára is csak azért nem mentem,mert túl sok az ismerős és én nem akartam emlékezni.

Fogadni ami jön