Xx

Misuse of Violence, by Al Mefer

Rialto Bridge from the South, 1737, Canaletto

Medium: oil,canvas

Egy év felfüggesztett börtönbüntetésre és ötszáznegyvenezer forint pénzbüntetésre ítélte a bíróság másodfokon a korábbi perui nagykövetet, aki beismerte, hogy laptopján több ezer pornográf felvételt tárolt – gyerekekről. Azt, hogy első fokon miként születhetett ilyen ítélet, ebben a cikkünkben már megvizsgáltuk. A másodfokú ítéletről és a védőbeszédben elhangzott hajmeresztő dolgokról Csepelyi Adrienn ír sokunk felháborodását tolmácsolva.

–

Csak nézegette azokat a képeket, ezt képes kimondani valaki a szájával, érted?

Hogy csak.

Hisz az nem olyan súlyos.

Szinte nem is számít. Csak a négy fal között csinálta legalább. Felhasználóként.

Hát az más kérdés, hogy gyerekeket használt fel, de ne legyünk már olyan szigorúak, na! A nézegetéstől még senki nem pedofil, mármint csak egy kicsit az, de nem teljesen, hiszen csak birtokolja a képeket!

A nézegetés azért mégsem olyan, mintha, érted.

Ő aztán tudja, jogilag is ért hozzá, nem?

Nagyon le van fogyva szegény a megrázkódtatástól.

Jaj.

Lüktet a fejem attól, amivé a betűk összeállnak.

Senki nincs, aki visszakérdezne, hogy szerinte mégis miféle képek, miféle videók azok? Vajon hogyan készültek? Mit műveltek azokkal a gyerekekkel, hogy elkészülhessenek?

Az senkit nem érdekel, hogy ők mennyit fogytak a megrázkódtatástól? Mennyit fogytak, mert nem adtak nekik rendesen enni, hogy ne kezdjenek serdülni, és tovább maradjanak kívánatosak? Piacképesek, ha úgy tetszik?

Az senkit nem zavar, hogy utána az volt a jobbik eset, hogy eldobták őket, mint egy taknyos papír zsebkendőt?

Mintaértékű jogász.

Emésztgetem e két szót, mert azt hittem, nem lehet már olyasmit kitalálni, amit ne akartak volna lenyomni a torkunkon ebben a témában, de akkor egyszer csak valaki kimondja így, halálosan komolyan:

mintaértékű.

Hát persze, Goebbels is szerette a gyerekeket, hangzott eddig az ocsmány klasszikus – most itthon már hozzá lehet tenni azt is: de ő legalább nem úgy.

Hogyan hangozhat el olyasmi valakiről, aki beismeri, hogy gyerekpornót tárol a gépén, hogy „szolgálta a hazáját”?

Mennyi mocskot bír el egy tárgyalóterem fala?

Nekem olyan haza kell, ahol nem hadoválnak szolgálatról meg diplomáciai karrierről ott, ahol két mappával arrébb testileg-lelkileg megkínzott, megnyomorított gyerekek fotóit tárolják a számítógépen.

És hát persze, a jolly joker is felhangzik még a védőbeszédben: „mélyen vallásos emberről” van szó.

Szégyellje magát az, aki képes azt a hazug látszatot kelteni, hogy Istennek bármi köze is van ahhoz, hogy valakik már azelőtt önkényesen tönkretesznek életeket, hogy azok valójában elkezdődhettek volna – mások meg ebben gyönyörködve elégítik ki magukat!

Rendszeresen gyakorolta a hitét? Mégis mikor? Reggel hattól este nyolcig? A köztes időben meg kiszolgáltatott gyerekek szexuális abúzusára maszturbált.

Ja, ha elmondott utána tíz Miatyánkot, akkor nem gond!

Mégis mit mondjunk a magyar gyerekeknek?

Hogy kedveskéim, íme, egy mintaértékű jogász?

Hogy legyél, fiam, diplomata, mert nemcsak jól fizet, de megúszod azt is, ha éppenséggel óvodások nemi szerveire gerjedsz?

Majd úgyis akad, aki segít elsikálni a dolgot!

És mit mondjunk azoknak a gyerekeknek ott, a képeken és a videókon – már amelyiküknek még egyáltalán lehet mit mondani? Ismerjük a bűnügyi statisztikákat. Ha máshonnan nem, hát a helyszínelős filmekből tudjuk, mennyi az esélyük, mondjuk, az elrabolt gyerekeknek a kritikus huszonnégy óra letelte után.

Vagy mit hittetek, a gyermekpornóhoz valami munkaerő-kölcsönzőből válogatják a gyerekeket, és aztán megfagyiztatják őket két jelenet között?

Szóval hogy fogalmazna a tisztelt jogász úr?

Figyi, bocs, hogy miattunk, „csak nézegetők” miatt téged megerőszakoltak. Minden héten.

Igazán sajnálom, most, hogy így mondod, elég kellemetlen lehetett.

És én azt hittem, csak úgy játszásiból!

Hiszen ezek csak fotók. De azért bocs.

Most azért lelkiismeret-furdalásom lett. Komolyan.

De majd imádkozom értetek is, oké?

 –

Nem érdekel, kinek a kicsodája. Leszarom, milyen színű rendszáma van és milyen iskolákat végzett. Az érdekel, ember-e. Árt-e másoknak azért, hogy neki pillanatnyilag jó legyen. 

Olyan hazát szeretnék, ahol nyílt és világos párbeszéd folyik arról, hol vannak a határok, és mi jár azoknak – egységesen, kivételek nélkül –, akik áthágják őket. 

Mert egyvalamiben megegyezhetünk: ott, ahol gyerekeket használnak szexuális segédeszközként, már régen átléptek mindenféle határt, és nincs jelentése annak, hogy „csak” meg hogy „ezt leszámítva”.