Magyarka Land

T nem az a princesz tipus, de ma reggel az e26-tól az oviig (kb 8-9 perc) üvöltötte hogy "a fo-ho-na-ha-toooom"

Vannak, ha nem is sokan, akik értik, hogy mi ez a sztori, amiben vagyunk. Vannak, akik maguk is benne vannak, na ja, úgy könnyű. 

Ma is találkoztunk ilyen emberekkel. Elmondhatatlanul megnyugtató azt hallani, hogy mindez, ha nem is normális, de legalább nem példa nélküli. Nem kételkedő fejcsóválás. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik visszajöttünk, úgy, hogy nem igazán akartunk. És akik újra útra kelünk, mihelyst úgy adódik. Mert mi úgy érezzük, hogy itt már tényleg minden egész eltörött. 

Köszönöm, B és Á, hogy elmondtátok, Amerikából is olyan visszajönni, mint Európából. Mert a kontinensnél is jobban számít az a tapasztalat, amit az ember megszerez a világnak arról a részéről, ahol saját mivoltáért vették emberszámba. Aztán az infó, amit megtudsz magadról: hogy hogyan tudsz helytállni, nem az anyanyelveden, nem az ismerős biliben. És megérted, hogy a nehézség az nem más, mint nehézség: nem életed tragédiája, nem felülről, nem alulról jön, hanem csak valami, amivel meg kell küzdeni. 

Sötöbö. Folytköv. Hátilyenez. 

Néha tényleg nem kell több, mint néhány egyszerű dolog. Két nap eső, hogy kénytelenek legyünk otthon semmit tenni. Otthon tényleg semmit se tenni, csak lenni. Kicsit az őrület határára érni, és következő száraz nap egy órát focizni. P részéről teljesítmény, nincs jól, estére beteg. Részemről végre nem teljesítmény, hanem színtiszta jóérzés. T és a balettmániája, és erre Hattyúktavát nézni a jútyúbon. B aki a hidegre való tekintettel nem énekelni kezdett, hanem holland borsólevest főzni. Megnézni magunkat Maastrichtban a Google Streetview-n, most már örökre ott leszünk úgy, ahogy ott voltunk.

Ma, hogy végre, annyi áttét után, sikerült kommunikálnunk P iskolája vezetésével, beláttam, nincs remény. Hogy többé nincs miről beszélnünk, hiszen gyökeresen más nézeteket vallunk gyerekekről, iskoláról, családról.

Tudom értékelni, hogy ebben az országban angolul tudni superpower: máris kaptam megbízást, és esélyes vagyok egy munkahelyre is. Ha nem is most rögtön, de látszik a tendencia. 

Másfelől viszont szomorúan veszem tudomásul, hogy a régi barátságok csak elvétve működnek. Nem akarok hárítani, miattam van. Egy kétéves, intenzív önismereti kurzus után be kell látnom, hogy nem elégít ki a Nemzeti Panaszkodás Rendszere. Nem elég az akciós cipőkről és gyereknyafogásról beszélgetni. Tagadom az ebédbefizetés mindenhatóságát. Le vagyok döbbenve, hogy a kiskapuzás minden szinten társadalomszervező erő. Érzem, jobb, ha meghúzom magam egy sarokban, mert volt szerencsém külföldön élni. Apró problémáim sem lehetnek, mert mindig van akinek még rosszabb. 

Na jó, azért az is történt ma, hogy elmentünk az egyik régi kedvenc helyünkre, a wekerlei kispiacra, és várakozáson felüli élmény lett belőle. Annyira sokféle kézműves, rétegigényt kielégítő gasztro-jóság volt, hogy ebből tudunk egy ideig táplálkozni. 

Amikor kint olvastam a magyar híreket, volt egy olyan reményem, hogy csak a nagyobb rálátás miatt tűnnek olyan szörnyűnek, és ha majd benne leszek én is ebben a szarban, nem is lesz olyan büdös. 

Nem sikerült hatost dobni. 

Már megint itt vagyunk, Magyarlandban. Ez a ZS-terv, ilyen betű csak a magyar ábécében van. 

A blogot a megérkezés után öt nappal indítom, mert az idióta magyar költöztetők elbarmolták valahová a laptopom töltőjét - ma feladtam a keresést, és vettem egy újat.

Kimenni az utcára, noch dazu BKV-zni a legkeményebb field trip, a messziről jött ember automatikusan fanyalgónak, nagyképűnek és elkényezetett liberális demokratának tűnik tőle.

Sírnom kell a nembiciklizéstől (túl jó, ellopnák belehalnék), a készpénz mindenhatóságától, a szanaszét kopott parkettától és a koszos, lepukkant, celluxszal dekorált Spartól. Hogy ugyanannyiba kerül egy bevásárlás, mint 'odakint.' Hogy én aznap már a nagyonsokadik vagyok, aki úgy guberálja össze a fizetendő összeget a pénztárcájából, hálásan minden egyes megtalált forintért.

Ugyanakkor ma, lecipelvén a biciklit a negyedik emeleti, rácsozott lakás biztonságából az utcára, elhajtottunk a rögös és széttúrt bicikliúton a Kopaszi-gátig, és eljátszottuk, hogy van egy kis pénzünk hotdogozni, és találtunk a part egy eldugott szakaszán egy kis földi paradicsomot. Ahol mozdulatlanul nézhettük, hogy csobban a csupasz gyereksegg a Dunába és hogyan épül a sárvár.