Csak vártuk hogy a másik szólaljon meg előbb, de egyikünk sem tette. Ültünk egymással szembe némán, és nekem lassan könnyek szöktek a szemembe, azok a könnyek le folytak az arcomról és újak érkeztek a helyükre.

Mit tudnék mondani?Mit érnék vele?

Tehetetlenek voltunk, hiszen egyikünk sem számított erre. Szerelmünk túl gyönyörű volt ahhoz, hogy ezt előre lássuk.De valami mégis megtört benne, és szakadékként repedt végül szét.

Fáj tudod? Hát miért nem vigasztalsz? Miért nem ölelsz magadhoz? Miért nem nyugtatsz?Kérdéseimre is a csend válaszolt helyetted. És ekkor már tudtam ,hogy ennyi volt, egy álom ébredéshez jött.

Ezt mindig is szerettem volna megválaszolni. Nem vagyok tökéletes. Néha imádnivaló, néha felpofoznivaló. Van, hogy kifolyik a könnyem, úgy nevetek. Aztán pedig zokogok, később én csalok könnyeket mások szemébe. Küzdöttem már a lehetetlenért a fogamat összeszorítva, de volt, hogy feladtam hamar. Hibáztam, megbocsájtottam, haragudtam, dühös voltam és türelmetlenkedtem. Sok ember mellett álltam, mikor kellett, de előfurdult, hogy hátat fordítottak nekem ennek ellenére akikért mindent megtettem. Néha eltakartam a fájdalmam, máskor pedig ordítottam országnak, világnak.