R.D🌷/ 07.27

 Látni akarom, ahogy az igazgató bemegy a termünkbe, ahogy az egész osztály megrémül halálhírem hallatán. Hallani akarom, ahogy a szünetben beszélgetnek rólam, és nem értik, hogy miért tettem. Hallani akarom, hogy hogyan nevetnek azok, akikkel én is együtt nevettem. Hallani akarom, ahogy szóba kerülök, és kiröhögik hitvány életem.

 Ott akarok lenni, amikor az aulában kiteszik fekete-fehér képemet, és gyújtanak egy gyertyát , hogy emlékezzenek rám. Ott akarok lenni, amikor a kép előtt kérdezgetik egymást az ismerős arcok: „ki ez a szerencsétlen?”

 Ott akarok lenni, amikor a Ő megtudja, hogy mit tettem. Kíváncsi vagyok, rájön-e, hogy mindennél jobban szerettem. Kíváncsi vagyok, hogy reagál. Mosolyogni fog? Gyűlnek könnyek a szemébe? Közönyösen kezeli?

 Érezni akarom, ahogy az emberek egy pillanatra rám gondolnak, és rájönnek: nem tudnak rólam semmit. Ott akarok lenni az emberek között.

 Látni akarom, ahogy elszórják hamvaim. Hallani akarom, ahogy a szél fütyül, míg engem visz -aki voltam, aki maradt belőlem-.

 Érezni akarom a tűz melegét, amikor a levelemet elégetik a többi fölösleges papírommal együtt. Látni akarom, ahogy semmibe vesznek a gondolataim, melyeket én életemben olyan fontosnak tartottam.

Nézem a semmit