Ez csak egy álom. Hamarosan úgyis felébredek.

Ébren már nincs miért menekülnöm.

Ébren már nincs, ami üldözzön engem.

A félelmeim már szembe sétálnak velem, néha megfogom a kezüket is. Néha kinevetem őket.

De már nem tudnak bántani, hiszen ugyan úgy a részemmé váltak, ahogyan én az ő részükké. Már nem ketten vagyunk.

Álmomban nem tudok megállni. Nem tudok a szemükbe nézni vagy megfogni a kezüket. Még csak fogalmam sincs, miért futok előlük.

Csak rohanok.

Aztán felébredek.

Nyugtázom, hogy ez újra a valóság. Hogy nincs mitől félnem.

Mégis mindig futok tovább.

Azt az érzést, amikor valaki végre leveszi róluk a terhet. Amikor nem kell mindent kontrollálniuk. Nem kell minden rezdülést figyelniük. Nem kell állandóan készenlétben létezniük.

És közben tudom, hogy a saját ketrecemet én építettem.

Én húztam meg a szabályokat.

Én mondtam ki újra és újra, hogy meddig lehet jönni.

Én tanítottam meg magamnak, hogy nem szabad teljesen elengednem magam, mert ha egyszer megteszem, akkor kiszolgáltatott leszek. Akkor tényleg valaki kezébe kerülök. Veszett leszek mint egykoron.

Szóval maradt a kontroll.

A feszesre húzott lánc.

A visszanyelt mondatok.

Az utolsó pillanatban felrántott falak.

Aztán csodálkozom, hogy sosem érzem azt, amit másokon látok.

Azt a békét, amikor valaki vezetve van. Amikor végre nem neki kell erősnek lennie minden egyes kibaszott percben.

Talán ezért lett minden ennyire intenzív közöttünk.

Mert ez már nem játék volt. Nem flört. Nem unatkozó feszültség.

Hanem két ember, akik véletlenül túl mélyre láttak egymásban.

Te megláttad bennem azt, aki rohadtul vágyik rá, hogy végre elengedhesse magát.

Én meg benned azt, aki talán tényleg megtartana közben.

És ez ijesztőbb volt bárminél.

Te nem basztál el semmit.

És én sem szerintem.