J☄ngleur Profane

könny-nyű bú-vár-ó-tere-m-ellen-nő-ri-posz-t-ó-v-er-ő-sem-ber-reg/t-tet/g-ő-rvív-ó-lom-ka-to(r )n-n-a-men-t-ál-l-at(i)-or-vos(i-l)-l[ó/ö]k[ö/ő]t[ő/ö]r[ő/ö](lő)m-könny-[ü/ű]-z-ér

könny

 nyű

  bú vár

   búvár

    ár(tó)

     ó te

      váró verem

       (vál-l-ó)

        ere

         terem

          melle

           len nő

            ellen ő

             ellenő

              -ri-

               -poszt

                 osztó

                  posztó

                   szósz tó

                    verő

                     erős

                      (sem)

                        ős

                         sem

                          ember

                           berreg-

                            tett-

                            -tető

                              rettegtető

                               etető

                                 tőr ivó

                                  tőrvívó

                                   ó lom

                                    ólomka

                                     tonna

                                      Cato

                                       ólomkatona

                                        torna

                                         torra ment

                                          amen

                                           ornament

                                            ál áll lamentál

                                             lator

                                              állatorr

                                               orv

                                                mentál orvosló

                                                 oszlói oszló

                                                  állatorvosi ló

                                                   vorosilovi siló

                                                    illó

                                                     lókötő

                                                      kő tő

                                                       kilókötő  

                                                        kőtörő

                                                         illő őrölő

                                                          törlő

                                                           ölő

                                                                                                               rökönyödő költöny

  örömkönnyű

    könnyű zé

      könny

        űz

          könnyüzér

Robert Desnos

Pénteken vétkesen

(Le Vendredi du crime)

Hihetetlen a vágy mit álmon ér a nő

nemes kék ékszeres ládikában ring a drágakő 

a-ki-fáradt követ görögve ösvényén követheted

de utat nem kutat többé kit az éjsötét vezet

eredj el zuhatag

falak szaladnak az égig ha peng a lant Orfeusz dalával alant

de ledől Jerikóban a sánc ha összefújnak a harsonák

falak szakadnak meg ha zeng e hang

tekintetembe temetem a romokat

eleredt zuhatag  könny cseppen el a csillaglószemen

többé sosincs saját nyomában a kavics

többé sose sző álmába a nő

többé sose áll az élére benne a homály

rajta, eredj el zuhatag.

Az égi dal

(Chant du ciel)

A havasi virág így szólt a kagylóhoz: tiszta fényem hirdeted

a kagyló így szólt a tengerhez: messze zúgod hangomat

a tenger így szólt a hajóhoz: belém merülsz remegőn

a hajó így szólt az őrtűzhöz: partot gyújtasz ragyogón  

a tűz így szólt hozzám: nem lobogok úgy mint szemedbe égeted szemét

a hajó így szólt hozzám: nem remegek úgy mint a szíved a színe előtt

a tenger így szólt hozzám: nem zúgok úgy mint zenged azt az egy nevet

a kagyló így szólt hozzám: nem őrzöm úgy a fényeket mint te egy emlékrészletet

a virág így szólt hozzám: Ő maga a szépség

így szóltam: Ő az, Ő az, a szépség, a szépség, az elragadtatás.

Hajnalban

(A l’aube)

A hajnal széthasadt akár nyomás alatt halomnyi tányér

ezer szilánkra tört a porcelán idő

és csörömpölt a csengető

a pezsgető eső

e csóró bisztró cinkpultjára csorog

ahol az éjtejes kávé levén keringenek a csillagok

Íme a nő, szegénynek nem nevezhető

hiába ért a sárba, mégse váltja még az estélyi ruhát

elér az éjbősége benne reggelig

a vérbe mállott bódulat

meg a savanyú lehelet, miken az álmatlanság nem segíthetett

ki(-)bírja önmagát(,) kin(n) pírja kelti hajnalát

a múlt után az összes eljövőt

ki(-)bírja önmagát s övé az álma is

alszik akár sötét farostba az örvény keményedik

övé hogy alszik, övé a reggel, önmaga minden(-)est

övé az élete, egyre kitelve

újra reggelekkel, a pirkadás fényeivel

lezuhogó álmaival

soká elélnek vele az élősdi éjszakák

E nő: bővelkedő,

hiába hogy kér az üres tenyér

ahogy pihen vacogva rideg reggelen

viselve sorsát a sártól pecsétesen

egy priccsen nincstelen.

Éjszakák

(Nuits)

Magas egek asszonyai

Üde szelek asszonyai

Becéz-e benneteket az éj

Üde szelek asszonyai

Révedésbe ér a két evező

Elszakít-e benneteket az éj

Magas egek asszonyai

Kit fény vetett sötéten elveszett

Arat-e bennetek az éj

Üde szelek asszonyai

Halárusok pikkelyesre repedt keze

Elszalad-e veletek az éj

A pirkadat asszonyai

Sebes lábon dologhoz látó asszonyok

Hallgat-e rólatok az éj

Kedves az éj?

Megtép az éj?

Termést hoz-e a kikelet,

Visz-e a fürge éj?

Magas egek asszonyai

Üde szelek asszonyai

Éjt hajnalon nappá tett asszonyok

Evező hálóvető a halát áruló

Szeretitek-e a magas eget?

Szeretitek-e az üde szelet?

Tihanyi Lajos 1917 Fekvő női akt

A körömrágóvirág második dala

(Seconde chanson dela fleur de souci)

Azt mondtam azt tettem

Amihez volt kedvem

Balra is jobbra vált a világ

Szép volt a körömrágóvirág

Jobbhoz ér balról is ha lépek

Igazhoz hamisan az ének

Vízből is bort ad majd az iszák

Szép lesz a körömrágóvirág

Igazról hamisan éneklek

Eltévedt rémeknek

biccentek

Ha szép a körömrágóvirág

Biccentek

Tiértetek hálát adok az Istennek

Barátaim, a legjobb bort igyuk miránk

Viríthat körömrágóvirág

[Timothy Adès ötlete alapján]

Joyce Mansour

Cris (egynéhány)

A szög felékel égi arcom

a szarvam a fülem felé ered

a seb vörösbe önt örökre

a vértől vált a víz mi balzsamom

tejembe fojtja vágya gyermekem

ezért neked Teremtő Úr legyen nevem.

α

Kezed vak intrikál

ideg lel mellemen

zsibbadt nyúl nyelved el

fülem lenyelt szégyentelen

kisült krém szemed rám veted

beléjük fúl mi bennem ép

beledből rág felém halál

agyamban vég zabál

bizarr nő akivé változom.

Ezequiel Baroukh 1939 Portrait de Mademoiselle A. C.

Láttalak lehunyt szememen át

kapaszkodni ijedt álmok falán

talajt vesztett lábatlankodtál pelyhes alvó mohán

szemeid fennakadva függtek szögeken.

Közben üvöltöttem összeszorult ajkak mögül

hogy a fejed felhasadjon az éj előtt.

ا

Árnyadnak nincs szája

házad nincs bejárva

szemednek világában

nincs részvét nincs szín

lépted nyomán lépsz

nyomtalan irányába

világló rögeszmés hangoknak

ahol az én poklom szól.

a

Kék kutya orra földbe fúrva

fejében üvölt szerelme űzött

szerelme elfecsérelve.

Ismernek erdő levelei

űznek ezek a levetett vörös kesztyűk.

Kék kutya hajléktalan állat

lakj jól a koldusok vérén

hogy szeressenek kegyetlennek kell lenned.

Ha megszelídülnél állat

add el a lelked a férfiaknak.

Ghada Amer 2010 The Kiss

Sovány kis tested selyem ágyneműn

szobád a rózsaszín némaságba borítva

tekinteted köröz a drága bútorok között

nekipuffan kimúlt patkányok plüss párnáinak

Mi meg várjuk a rettenetes utolsó rúgásait

hogy elszaggassuk a testamentumod.

א

Láz a nemiséged egy rák

láz a macskák zöld melleiden híznak

láz az ágyékok sietős mozdulatai

sietős csókjaid mocska fintorgásod

nyisd fel a fülem és hadd hatoljon be

zabolázatlan mámorod.

Mayo 1974-75 AH JEUNESSE!

Ujjaid hegyén

az ajkam

fogsorod között

a szemem

gyomromon dobod

ver vadul

testemről ingerét nyersen

lenyúzod.

✹

Észrevétlenül merülsz észvesztő álomba

észrevétlenül csukd szemed az életre

tág pupilla süllyed el belőled óceán fehérbe.

Szájadul lezúdul bőségbe

agyad horgonya szakadt

nyelve elnyeled szavad.

A lakás az egész lakás feszülve várja

jelenéseidet.

(Disclaimer: Ez nem szakavatott fordítás, átírás, vagy hasonló, nem művelek és nem közvetítek semmit következetesen.)

A. Tennyson

In Memoriam A. H. H.

Canto XXVII

Ne ejts rabul, dühöm, ha dúl vak élni mind az indulat, nem szül repülni zárt lakat díszmadarat gondtalanul:

Nem ámulok, ha vad ragad önös szabad jövő időn, s bilincse sincs a bűntevőn, a lelkiismeret tagad;

Ne kérd szívem, hogy áldana tudatlanság, hol eskü köt, se gazban buja tespedőt altatna bár akarata.

Igaz marad, akármi sújt, Akár a legkeservesebb, Szeretni, benneveszni szebb, mint élni, bár a szív kimúlt.

Michaël Borremans: 10 and 11

“A kenderike a pinty-félék között talán a legkedvesebb és legvonzóbb, nem is szólva arról, hogy kiváló énekes. Fiatalon fogságba kerülő hímek más madarak énekét is könnyen megtanulják, sőt rövidebb dalok fütyülésére is megtaníthatjuk, de, sajnos, sokszor kellemetlen hangokat is megtanulnak, amivel egészen elrontják kellemes éneküket. A szerencsétlen Mária Antoinette királyné 1783-ban állítólag olyan kenderikét kapott ajándékba, amelyik a „Didó”-opera összes áriáit előadta.” - A. E. Brehm, Az állatok világa

Charles Spencelayh: Our Polly

Jules Laforgue mögé

"Ophelia - ... bocsáss meg hogy önkéntes halálod után ily szeméremsértő kifejezésekkel emlékezem meg rólad ám ez az igazság mindenki észrevette tán csak Hamlet nem ki fatökű volt vagy a fatökűséget is tettette" - Baka István

Meddő magvetők (Stérilités)

Kauter koagulál perkután eper óperenciál ferális Oféliám perforál friss húst fogán.

Cselőpóker uzsukál bókfonál vurlicer ovulál fóliád Oféliát fullaszt hidrofóbiát.

Apu nevel1, Te csupán Jer kuszán a Hold után, szalutál fiola Ofélia fúj felinofília!...

1: autoriter, tele szeretettel

Szabó Klára Petra: Ophelia

Ifjú és szerencsétlen herceg! E különös, ördöngős késztetések gyakran nyakon csípik, apja nagyon is szokatlan elhunyta óta. [...] Az ezerfélén zsibongó tavaszi erdőben úgy gyönyörködött, akár egy kínzókamra ezerfélén sistergő rezsójában. [...]

Ofélia, Ofélia A tó csinos tested fölött ringat kitört ideggyököt az ósdi skizofrénia...

Röviden, egy szent volt egyszerű szoknyájában. 

Maurice Maeterlinck - Sötét Fölajánlás

Mogorva munka mormolok egy holt imát álmunkra süt a holdvilág száz bűnt zokog orkán hordát vezekelni fűt:

viola gyíkok álmom ölelve érnek valóságon koronás kardra vágyom napszomja fojt az oroszlánon

liliom méhben úszik örökre bújj ujjam ökölbe szerelem zöldje múlik vörösre tört le dühébe törzse.

Bocsáss meg a szavaknak! Imám hagyd rettenettel kaszálni vak távba szakadjak szálaim holdfény éle szeld el!

Léon Spilliaert, Femme nue tenant un coup

A félelem

Szőrme vöröse az állati vágyűzte küszöbe a préda pánikban

lángba híd kába kar csorba karó suhint

elomló föld kibontja dús haját kibírhatatlan rettegés sírt dúl halál

az arca kitárul mögötte egy fásult nő elárult zavarban

Tűzijáték

Fantasztikus meztelenség itt ahol nem halványulnak az árnyak

Tű és cérna

Világra hozni végtelen vértelen szenvedélyeket az égitestet éktelen könnyekben ötlik fel a táj

A fehér vászon

Az éh a hideg a magányos ami menekül a menedék elől

a halottak lázas suskájától

A bizonyíték

Az ember a növény a vízsugár a nyugalmas lobogása némely vadaknak és az égre meredt madara az éjnek a szemedig érnek

Állnak

megőrzöd egyensúlyod a kezek ellen, az ágak ellen füst és szárnyak ellen a zavar és az ágyad ellen

A vágy

Ifjú vadság boldog a vér egy kád tejben

J.

Dolgozik keményen bágyatag fémeken

Szabadjáték

E villanásnyi vízözönt majd hőség fojtogatja

Meztelen

Vigyázz, mikor kibomlik köntösöd az ágyad őrködött az éjszakád fölött a köntösöd meg az ágyad világlásod a messze szőkeséged rétjein ajkak melyekért szerelmed tetten ér elemelik bizonyosságod erejét akik szárnyuk veled verik mozdíthatatlan

csak úgy a gyönyörű könnyeidet

Emberforma birodalmukban kidöntenék mulattató bálványodat

Hiábavaló halál

Goromba mit se szántál figyelmet a másik életének

Ma már alig vagyok hasonlatos az áldozataimhoz

Tetterő

A röpte közbe kapja el ragadja meg derék alatt betöri vaskos ujjai közén szorosra húzza börtönét

kezén a bódulat hatalma minden téren átér alig mozdítva vonja a vonagló áldozatra

It is therefore to be supposed that needs dictated the first gestures and that the passions wrested the first voices.”

J.-J. R.

pic: livfontaine

Megnémultam?

De lám torkom kitárom és gégém madara csengeti a duplumot ropog parancsoló sörényesen nagy bölény locsog szipogó, szuszogó sokmillió tengeri lény hattyúk dadogva rút elárulják nemes nyakuk vadtyúk aggódva fattyúért tép levegőt csapkod a nyelv lila ostora és berreget remegő    ajkam akár a méhkas tőgyelőn anyagtalan vonzások kódjain vonyítok és összefűz, eloszt mosolyom mindent mint gyenge fénnyével a szemafor fogaimról zúg mérges levegő ahogy toronnyi föld hűlni harap kicsorduló felhők csücskeiből

De emberek nem értenek engem és meg nem érthetem miért nem Bizonnyal ugyanúgy és ugyanazt mint tegnap, ti és te, testvér mondom - kéj, fáj, szív kíván De hát miért nem értem én sem ma mi más, hol a rontás és miért hallom magam is: "kj, fj" és sziszegek zagyván

“Biztosan nagyon ronda vagyok veled, amilyen ronda egy elvadított, hetente hatszor elvadított ember lehet, amilyen a krokodil szája kitátva.” - H. G.

Szavazz rám! (Légy szíves)

Osztály vigyázz! (Magadra)

Hallgass! (A szívedre)

Nem kérdeztelek! (Mert emlékszem mindenre)

Csendet! (Adunk)

Csatlakozz! (Ha van kedved)

Áruló! (Egyesek szerint)

Ne légy buzi! (Ha épp jól esik)

Kövess! (Egy bizonyos pontig)

Büszkén húzd ki magad! (A történelemből)

Légy népszerű! (A halálod után)

Légy sikeres! (Mások javára)

Légy vezető! (Vagy igyál)

Előre! (Többek között)

Akció! (Mellesleg)

Vásárolj! (Esetleg)

Valósítsd meg az álmaidat! (Értsd meg őket)

Légy boldog! (Megvárjuk)

Mindig mosolyogj! (Eszelősen)

Megérdemled! (Hogy magad csináld)

Ne hagyd ki! (Ha fontos)

Csak a legújabbat! (Holnap)

Zárt körű! (Bent is, kint is)

“Az emberek, vágyaikkal és tetteikkel együtt, mikor sikerült emlékeimbe idéznem őket, úgy rémlett dermedt hamuszürke figurák ...”   Schlegel - Lucinda

                                                 >>>ˇ<<<

Paul Éluard - A főnix

Utószor hoz hozzám utad utolsó tavasz újból nem havaz utolsót rugod a halálba

ily mélyben jutunk a csúcsok csúcsára

gyújtósul hányunk halomra sokat toboz bogyó tű tőke bor tüze de még virág is viselt bár vizet

sarat állt harmatsúly alatt

lábunkra láng lép lobog koronánk talpunk alatt se rovar, se madár, se ember de egy fűszál se marad

mind elszáll mi majd kitart

vakító ég fény nincs elég de füst ered az égre ér kiég az ég

a láng földágy felett kitelt

a láng gőzöli testsötét csatornák csarnokok s fütyülő gázsípok dalát

kiűzi idegeink torporos télidejét

riadva gyújtja éjnek kelt madár beteljesülést termő iszonyunk magunkba csukva valahány új Nap után

hátadon hasad áradón a pirkadat.

Valentine Hugo, Le Phénix par Éluard

“Once we clearly conceive of the possibility, we see that the phenomenon of evolutionary decadence may not be rare or even unusual. There are many other examples in which female mate choice has resulted in female versions of male display ornaments that are useless to them. This phenomenon ignited a big debate between Charles Darwin and Alfred Russel Wallace on the nature of sexual difference in bird plumages. In retrospect, their heated discussions of this topic were unproductive because neither one had any clear notions about the mechanisms of genetics or inheritance. But the intensity of their debate demonstrates that the topic is still central to the issue of whether evolution by mate choice is necessarily an adaptive process, as Wallace insisted.

The existence of useless ornament in females challenges the logic and likelihood of honest advertisement. If male sexual ornaments are costly to make, to maintain, or to survive with, and these costs are critical to ensure ornament honesty, then how can females bear these costs when they cannot benefit from them? On the contrary, if the ornaments are not costly to females to make or survive with, then how can these traits be robust and honest indicators of mate quality in males? It is a big conundrum for adaptive mate choice, and evidence of this problem is abundant and largely ignored.

[M. Newcomb]

Like the decadent wing bones of the Club-winged Manakin, some of the most conspicuous examples of this phenomenon come from other traits that originate early in development. For example, the male Wilson’s Bird of Paradise (Cicinnurus respublica) from western New Guinea has a bare, brilliantly light blue crown that is crisscrossed by a pattern of narrow stripes made of very short, very black feathers (color plate 13). His bizarre blue tonsure is one of nearly a dozen colorful plumage ornaments that are featured in his bizarre courtship displays, which females observe from a very close distance. The male Wilson’s Bird of Paradise displays on the trunk of a small sapling in a bare dirt court on the forest floor. When the female approaches the male from above, he spreads his deep glittering green breast shield, cocks his bright red tail with its twin green curlicue feathers, and draws his head in, displaying his brilliant blue crown skin. Although they completely lack any use for it, female Wilson’s Birds of Paradise also have the same bare crown patches as the male, but in a slightly deeper shade of blue.

[W. T. Cooper]

Likewise, the lek-breeding Capuchinbird (Perissocephalus tricolor)—a fruitcrow (Cotingidae) from South America, closely related to manakins—exhibits bald, ornamental bluish crowns in both males and females, even though females will never use them in display.

[...] If you were educated to think that evolution is synonymous with adaptation by natural selection and the persistent improvement of the species, then the evolution of aesthetic decadence may seem troubling. Yet a simple consideration of our own human capacity for irrational and impractical desires should help us reconsider that simplistic view. Why should animals be more rational than we are?

As the American Jazz Age poet Edna St. Vincent Millay wrote in her poem “First Fig,” My candle burns at both ends; It will not last the night; But ah, my foes, and oh, my friends— It gives a lovely light!

As Darwin and Millay understood, survival is not the only priority in life when sexual success is determined by mate choice. Sexiness can trade off with survival and fecundity—natural selection with sexual selection—and the frequent result is evolutionary decadence, the degradation of the adaptive fit between the organism and its environment. In many species like the Club-winged Manakin, the costs of sexual success may be very high indeed. Even females can be made adaptively worse off—that is, lower in survival and fecundity—through the evolution of their own aesthetically extreme sexual desires. Yet the escape from adaptive constraint that makes evolutionary decadence possible also facilitates aesthetic innovation and inspires the deep creativity of avian beauty.”

There is therefore a strange proximity between wallowing in filth and being elevated to what the alchemists used to call ‘the volatile’, or in short between inferior substances – the groin and dung – and higher substances – exaltation, glory and self-transcendence. It is based upon denial, spitting, repulsion and attraction. Immersion in filth, in other words, governs access to something beyond consciousness – the subliminal [...]

The point of using the whip as an instrument of flagellation was to establish a quasi-ontological link between the world of men and that of the gods. Shamans used it as a way to achieve ecstasy or self-transcendence, and pagan crowds celebrated it as an essential part of the fertility rites that guaranteed the fertility of the ground, sex and love. From the eleventh century onwards, Christian monks saw it as the instrument of a divine punishment that allowed them to punish moral laxity and to transform what they saw as an abject corps that knew jouissance into a mystical body that could achieve immortality. [...]

From the end of the thirteenth century, the flagellants broke away from the Church and formed wandering bands and then brotherhoods that were midway between sectarian organizations and lay guilds [...] 

A hundred years later, and after a period of eclipse, the flagellant movement acquired a new popularity and completely escaped the control of the church. Flagellation now became a disciplinary rite with semi-pagan overtones, and then a truly diabolic rite. The men who indulged in it had left society and taken an oath to keep on the move for thirty-three days (in remembrance of the number of years Jesus lived). They wore white shirts, covered their heads with hoods and whipped themselves twice a day, brandishing crosses and singing hymns. So as not to be seduced by lust, greed or any of the seven deadly sins, they ingested no unnecessary food and renounced all sexual relations. Dedicated to the cult of the Immaculate Conception, they tried, thanks to the metamorphosis undergone by their own bodies, to wed the virginal body of Mary, and to replace their male identity with the asexual body of a virgin who had never been sullied by original sin. 

As a result of their excesses, shifts of identity and transgressions, the flagellants soon come to be seen as being possessed by the very demoniac passions they claimed to be defeating. At the end of the fourteenth century, they turned against the Church and announced the coming of an Antichrist. Jean de Gerson, then condemned these barbaric practices, contrasting the idolatry of the body with a Christianity of the word based upon love and confession. Recommending that reason should triumph over excess, he proposed that the exuberant punishment of the flesh should be replaced by spiritual self-control.Once seen as a rite of mortification designed to transform the hated body into a divine body, flagellation was therefore likened to an act of debauchery, all the more so in that the penitents – who had turned into the adepts of a perverse sexuality – chose not to whip their backs in accordance with the old tradition, but their whole bodies and especially their buttocks, which received a powerful erotic stimulus. What was more, they derived an extreme pleasure from having themselves flagellated and whipping their companions. [...]

With the coming of the Enlightenment, the reference to a divine order gave way to the idea that the whole world obeyed the laws of nature, and that man could break free of the old tutelage of faith, religion, belief, the supernatural and absolute monarchies, and therefore from the dark practices that had been associated with it for the salvation of the soul: flagellation, tortures, punishments, penitence and so on.

As a result, investigations into the origins of our dark side took a different direction. Condillac, Rousseau, Diderot and the libertines, in particular, never stopped debating whether it is the expression of man's barbaric nature. Is it this that makes men different from animals, and must it by corrected by progress and civilization? Is it the product of a bad education that has perverted the goodness of human nature? Or does it have to be understood as a sign that we have (inevitably) lost all our innocence? If that is the case, it is nothing more than the sensual expression of a great desire to let the body enjoy itself in accordance with the principle of a natural order that has at last regained its subversive power. [...]”