ír a fanni

A csuklóit a fülemre szorítja,

hogy a villamosok zubogását ne halljam,

hanem helyette nagyon közelről lássam a könyökét,

az egyetlen helyet,

ahol sarkalatos és határozott tud lenni

és aztán az ujjait a derekam tompaszöge köré kulcsolja,

érzem,

fájnak a bordáim, ahogy elporladnak

és levetik magukról a textilt,

ezt nem én akarom, nem én vetem le a ruháim,

akarlak,

de a meztelenségem nem lehet a tied,

a pokrócom, a lemezeim, a verseim, a képletes meztelenségem igen,

de nem teheted zsebre a fizikai valómat,

de mégis.

És én elfelejtem vitrin mögé rejteni, bár ahhoz nem is elég szép, de ne tartsd meg, kérlek küldd vissza postán.

Olcsó alkoholt

Rossz éjszakákat

Az útpadkán elrobbant felesleges érzelmeket

Keresetlen egymáshoz vágott szavakat

Üres parkban csillagkeresve fetrengést

Gyere.

Kérdésem van.

Most milyen a bőrömhöz érni?

Villámok cikáznak rajta mint az elején,

vagy lezsibbasztják az ujjaidat,

mint mikor meguntál?

Rajtad pulcsi van, a tiedet nem érzem.

Így könnyebb belelehelni, hogy

miért-vagy-itt.

Azt mégiscsak orcátlanság lenne mondani, hogy

Fogd meg a csípőm és húzz magadhoz.

Ne engedd, hogy az idő pora beférkőzzön a levegővételeink közé.

Lekapcsolhatod a motort, úgyis teleleheljük az ablakokat,

dobd el a kulcsot,

nem akarok többé kimenni innen.

Fogd a kezem,

csak most egy villanásnyit,

nem kell szerelmesnek lenned,

én vagyok kettőnk helyett is.

Hagyd hogy ahogy hátramászunk

kioldódjon a kézifék,

hagyd hogy süvítsen mind a tizennyolc évünk

a fekete utcákon

és hadd szakítsa le a vezetékeket,

hadd lehelje ki a lelkét a közvilágítás.

A sötétben nem csöpög az idő.

Mondd ki, hogy ez nem működhet,

hogy rossz ember vagy,

hogy csak el fogsz rontani,

nem hagyhatsz itt remegve.

Töröld le a sugárfertőzött könnyeimet,

nem hagyhatsz itt fázva.

Veri az eső az ablakokat,

legalább kint is sírnak.

Fogd a kezem,

vezess ki a záróvonalra,

várd meg velem az első autót.

Mutasd a tenyered.

Mindened benne van, ami az enyém is lehetne.

Kiolvasom belőle etruszkul,

hogy az öcséd kilépett a vízesés mögül,

már nem tudsz utána nyúlni

és félted,

hogy leesik a jódszagú szakadékba

Ott az életvonalad.

Lepukkant romkocsmák mosdóinak

csempéire írod

a filmjeid szinopszisait,

mert sehol nem kapni vetítőtermet

meg lelkesedést bele

A szívvonalad árnyékában

nem kapod eléggé a levegőt.

Kiöntöd a félholdat a poharadba,

elfilozofálsz rajta,

hogy most félig halva

vagy élve érdemes belenyugodni

a koromsötétbe,

mert már a végtelenség sem világít

a kiégett képkockákról

Az a lány,

akinek tegnap beleszerelmesedtél

a haja illatába

vajákos asszony volt.

A kezedből látta a sorsod

és most a saját

kordbársony garzonjában

melegíti az ágyat.

Akkor sorba veszem ami voltál,

hogy a két erős kéz,

ahogy a combomat fogja,

suttogva kérdezed közben:

-jó érzés?

Kihűlt éjszakában

az öledben ülni,

krizantémokat siratni,

hogy felszáradjon a pocsolya,

-mondd miért én?

Neked szentelt napokat

a maradandók közé vésni

és teljes erőmmel küszködni kitörölni,

-szeretsz?

-nem kérdés.

A szerelem vak

és pont jól jött volna

egy látáskárosodás, de pont

-nem most és nem így

Mert másnak a szeme világa értékesebb,

abból szebb filmet lehet forgatni

és az illata is

Mindegy is, szóval most itt tartunk.

Pontosabban én itt,

te meg ott.

A többes szám csak a kiváltságosaknak jár,

és te engem soha nem emeltél trónra.

A korona alatt lehetetlen lett volna

nem reménykedni, ugye.

Most meg felejteni. Ugye.

Mondjuk az is tagadhatatlan,

hogy a derekamon a kezed

ólomsúlyként préseli a tüdőlebenyeimet,

és egyre

nehezebb

levegőt venni.

Belehajolok a nyakadba.

Hogyan suttogjam.

Miért-vagy-itt.

Miért-nem-lehetsz-máshol.

Ne-játssz-velem.

Maradj.

Így inhalálom a levegőt,

de az ölelésed letompítja

és így már nem hallod meg

a segélykiáltást.

És ezt most neked

meg rólad

meg belőled írom

mintha bárki is elhinné,

hogy lehetett volna közöm hozzád,

nem pedig a vicced

meg szórakozásod

meg unaloműződ voltam.

A parkban

meg Pesten

meg a pipacsok között sem voltam másabb.

A szemedbe néztem és a tavaszt láttam,

mikor gőzölgő nyár volt,

csak te láttad bennem a telet

meg a hideget

És most valami eltörött.

Talán a mécses.

Kifolyt a lámpaolaj és maró bűzt árasztva átrágta magát a szívem hetedik emeletének deszkáin.

Lassan beázik az összes szint és az ágyneműk radioaktívak lesznek.

A rólad és veled szőtt álmokkal teleírt füzetek sugárszennyezettekké válnak a polcon.

Ha kérdezik, miért nem szólt az ébresztőórám, senki sem válaszol majd,

ahogyan arra sem,

hogy mitől száradtak hamuszürkére a gerberák az illatos vízben.

És majd a végén,

amikor már anyukád is csak úgy emleget,

hogy a lány, akit hazavittünk a klubból,

amikor már a tied is csak egy pulóver lesz a fogason a sokból,

amikor vakon-vígan ébredek a sokkból,

amikor az elképzelt pesti albérletünket is

leégette egy rosszul beszerelt

sütő miatti tűz,

amikor már nem érnek ki a tűzoltók,

de minek is mert úgysem volt semmilyen tűz,

a te részedről,

és amikor felrobban a kerület,

mert a feketelyuk, amit bennem hagytál

összeroppantotta a tér-idő kontinuumot,

és már nincs az az űr sem,

amit most érzek a helyeden,

hogy nincs kinek a vállára hajtani a fejemet,

a derekam üres és az ajkaim szárazabbak,

mint a kedvenc borod,

amikor már nem számít majd a korod,

és többet nem kapom meg,

hogy öreg vagyok,

vagy legalább nem tőled,

hanem az üres falakkal bélelt kapuzárási pánikomtól,

amiben élek majd akkor,

amikor talán a vezetéknevemet is elfelejted,

azt meg főleg, hogy inkább viseltem volna a tiedet,

amikor majd üres lesz a pohár és az emlékeim polca,

amikor a hiányod nélkül el tudok menni moziba,

amikor lekapcsolják a metróvagonokat a lélegeztetőről,

és a kiállítás képeit szétszaggatják,

akkor nézz fel a csillagokra, és gondolj arra,

hogy én közéjük költöztem,

Ott kéne fújnia a kócos hajadat a szélnek, de a szél csendben van és már te sem vagy itt. Vagy másfél hónapja. Mégis itt állok az erkélyen fehérneműben, mezítláb hogy felfázzak, tüdőgyulladást kapjak és elhiggyék.

Mert ha nem fizikai a fájdalom, akkor nem hallják ahogy ropognak a csontjaim.

Ha a szememet elfordítom felfelé egy tengelyen, ami ijesztően hasonlít a Tejútra, akkor látom hogy az összes közül megint a Göncöl világít a legfényesebben. Az egyetlen, amit felismertünk. Miért van itt?

Miért nem tud máshol leparkolni?

Valahol nagyjából két óránál meg ott van az a bokor, amin majdnem átestem, részegnek hívtál és így utólag belegondolva

nem is volt akkora hülyeség.

És ott fut két macska, akik az egyetlen ébren levő lakók rajtam kívül ezen a poros járdaszegélyen. Róluk meg eszembe jut annak az ostoba zenekarnak a neve, amit még egy hintaágyon fekve mutattál nekem, és mivel nevettél,

úgy éreztem nekem is kell.

Pár méterrel arrébb a piszkos választóvonalon gurultál a deszkáddal, amikor már elment az utolsó busz, de te kirohantál ide, mert aznap összevesztünk és akkor még megérte megszegni

a fel nem állított szabályokat.

Ez a különbség.

Most már nincs kerékcsattogás, hajba tépés, se mínusz tíz fok, amitől kihűlt a szivünk.

Május van.

És talán az időjárás tehetett arról, hogy mi nem lehettünk együtt. Legalábbis szeretem ezzel magyarázni, mert különben nem érteném, hogy miért lábad könnybe a szemem a macskanyávogástól.

Meg attól, hogy a Göncöl

Fogom

és leszedem a szárogató rúdjáról a pulóvert.

Egy másik fiútól kaptam,

aki nem szerelmes belém

és egyelőre még

nekem is csípi a nyelvem ha így gondolok rá,

bármennyire is igaz.

Még a kapucnija nedves, de magamhoz szorítom

hogy a lendületmegmaradás miatt kipréselje belőlem az emlékeidet.

Levágtam már ezerszer a filmtekercsről

a te kockáidat,

kisavaztam,

széttéptem

és az utcára dobtam őket,

hogy fényt kapjanak.

Mégis minden előhívott fotó cellulózfoltjaiban

ott vagy

és minden ölelésem eggyel üvegcsontúbb, mint az előző,

ahogyan páros lábbal próbállak kirúgni a kerületemből,

de te visszasuhansz

a föld alatt egy metrón

ahol észre se veszem,

A tükör próbál nem elfolyni előttem. Neki se tetszik, amit lát. Libabőr futkos a derekamon, amiért nincs rajta a karod, amit a teremtő is oda rendelt. Mennyivel szebb, költőibb és megírhatóbb lenne ez ketten.

Ide írnám, hogy mennyire eleve elrendeltnek tűnik a mozdulat, ahogy az ujjaid végigsiklanak a selyem fehérneműmön. Hogy egy pillanatra sem téveszt irányt, hogy pont ott szikrázik a testem, ahol tudom, hogy megérintesz.

Ide meg az jönne, ahogyan olyan ajkak simulnak a nyakamhoz, aminek a legszebb szavai kimondhatatlanságba fulladtak, mert a kimondás emberire alacsonyítaná azt, ami bennünk van és mindig is jobb volt istenekként gondolni magunkra.

Itt pedig talán azzal fejezném be, amit, mint egy kisóvodás a titkát, féltve súgnál meg, hogy mégis hogyan és mennyire, és hogy legszívesebben még magasabbra akarnál nőni, hogy elérd a csillagokat, megszámold őket és közöld velem, hogy bőven nincs annyi, mint amennyit te láttál mikor először voltam a tied.

Minden egyes repedésem arra vár, hogy te folyékony márvánnyal feltöltsd és itt állok az esőben, felhevült testtel, a jégcseppektől hajszálrianásokkal a bőrömön és nem. vagy. itt.

Nem tudlak megírni.

Majd egyszer.

Fogjuk meg egymás kezét és vigyorogva fulladjunk bele a vakufénybe!

Keljünk ordító ébresztőre, legyenek ránk mérgesek a szüleink és fussunk, hogy elérjük a hajnali járatot.

Énekeljünk magunknak teletöltött poharakat, telenevetett vonatfülkéket, telecsókolt nyakakat.

Gyere, hajolj egy kicsit lejjebb, hadd ugorjak a nyakadba, hadd kapjuk meg, hogy ezt igazán nem közterületen kéne.

A metrón majd az öledbe ülök és te pont akkor csókolsz meg, amikor a néni a szemközti ülésen az Astoriánál rosszallóan néz ránk. A Moszkva tér környéken kisimítom az arcodból a hajadat, hogy láss engem, de mivel azt úgyis eleget teszed, nézz majd a nénire és kívánj neki szép életet.

Amikor leszállunk és a “figyelem az ajtók záródnak”-ról elvonja a figyelmem a nevetéstől remegő alakod, majdnem becsípődik a szoknyám és te megjegyzed majd, hogy nem is lett volna akkora baj.

Aztán lépj közelebb és tarts a karjaidban, nem, teremőr hölgy, igazán nem foglalkoztat, hogy a nemzeti galéria kellős közepén állunk. Nyugodtan tessen csak bámulni, a sok munkácsy mellett igazi felüdülés vagyunk. Mindemellett felettébb díjaznám, ha nem zavarna meg miközben épp egy műalkotást csodálok.

Majd a kávézóban fizeted a kólám és amikor a pincér flörtöl velem akkor kitörlöd a szótáradból a borravaló kifejezést. Majd rákacsintok, te meg a mosdóban a falhoz szorítasz és egy négyzetméteren teleleheljük élettel a teljes kerületet.

Pocsékoljuk el a retúrjegyet és pengessük ki az utolsó forint zsebpénzünket motelszobára. Hagyjunk összetúrt ágyneműt és a meztelenül alvó alakomról készült polaroidot örökül a királyságunkból.

“Ez nem az” - mondod, és sok káromkodást hallottam életemben, de még soha nem sajgott egytől sem a lelkem. Valahogy próbálom magyarázni.

Nem vagyunk mi többek egyszerű felborult hormonháztartásoknál. Csak a sajgó lelkem mondatja a bezárt számmal hogy szerelem. De ezt is csak úgy jeget köhögve, rekedtesen.

Emlékszem hogy ezt egyszer már mondtad, és a játszótéri pad azóta is arra emlékeztet, hogy gyáva voltalak ott hagyni a patakparton, hogy beledobhasd a maradék boldogságot, amit összegereblyéztünk a macskakövekről.

Szeretném ha megmutatnád milyen szeretni.

Ha megmutatnád milyen élve lenni.

Fájni, halni, egymásba beletörni.

Várni a hajnalt mert akkor felébredsz, várni az éjjelt mert akkor megpihensz.

Más univerzumban élünk és minden egyes fényév napról-napra kikészít.

Úgy teszek mintha a meteoritok nem törnének meg, te meg úgy teszel mintha sodródnál el, csak tőlem el.

Megmutatnád milyen, amikor virágzik a Marson és süt a Nap a Holdon.

Mikor a hullócsillag csak a kívánságom teljesíti és nem csapódik be.

Nem bántasz. Nem fájok. Csak viszel el.

Fog-e még valaha ugyanúgy kopogni a macskakő, mint a gördeszkád alatt, ami olyan szépen rímel arra a bizonyos imidzsedre.

Nem hiszem. Talán csak akkor, amikor az esőcseppek kopogtatják. Ugyanazok, mint amik elől szaladtunk, mert te fáztál és nem hallgattál rám amikor mondtam hogy nem, ez a pulóver nem lesz elég.

“Majd írj” és próbálom a körmeimet megvetni valami nevetségesen vékonyra nyújtott reményen, miközben te már egy sarokkal odébb jársz de én még mindig hallom a felfüggesztés ütemes kattogását. Katt. Egy kerék. Patt. Egy szívhúr.

Az emberek megbámultak és te pont ezt nem akartad. Ezért tépkedtünk plakátokat éjszaka és bújtunk templomok mögé a csillagok elől.