inlovewitholdermen

A kötelező szokásokat követően mindenki elfogyasztotta az előre megrendelt ételét, majd szolidabb vagy komolyabb alkoholfogyasztás vette kezdetét. Az ilyen események mindig különös erővel bírnak, hiszen a két fél – a tanárok és diákok – egy légtérbe kerülnek és a közöttük lévő távolságtartás valamilyen oknál fogva megenyhül, szinte felbomlik. Talán az elegáns és csinos ruhák teszik, amelyek miatt mindenkire ráaggatható a felnőtt jelző, bár nyilvánvalóan az alkohol is elősegíti a közvetlenséget. Nem volt ez másképp Rékával sem, habár ő nem gondolta volna, hogy két pohár pezsgő különös eseményekhez fog vezetni az éjszaka folyamán. Réka emberi erőforrásokat hallgatott az egyetemen, mivel ez nem alapszak volt, hanem felsőoktatási szakképzés, gyakran úgy érezte, hogy nem is igazi egyetemista. A gólyabál sem igazán volt kedvére való, nem hiába hagyta ki az előző évit, ám ezúttal nem menekülhetett. Szaktársai szinte könyörögtek neki, hogy vegyen részt, hiszen ez az utolsó évük, jövőre már nem lesz rá lehetőség. Réka egy ideig próbált tiltakozni, de végül beadta a derekát. Amikor pedig már az asztalnál ült, egy kissé butának is érezte magát, amiért az előző évben nem volt hajlandó elmenni. A barátai vették őt körül és teljesen másképp hatott a beszélgetésük, mint az iskola falain belül. Emellett még ott volt egy plusztényező, pontosabban egy valaki, aki miatt már megérte felvennie fehér-fekete ruháját. A mellettük lévő asztalnál foglalt helyet és remekül festett fekete öltönyében és a szinte világító fehér ingjében.  Jó kedvűen társalgott a mellette ülővel és csak néha pillantott fel, hogy körül nézzen a teremben. Réka szíve óriásit dobbant, amikor pillantásuk egyetlen rövid, szinte semmitmondó másodpercre találkozott. Szegény lány attól félt, hogy hangosan verő szívét mindenki hallotta. Majd’ kiesett a helyéről és ez talán még inkább megrémisztette. Gyűlölte a tényt, hogy a férfi ilyen hatással volt rá, holott az órákon kívül egyszer sem szóltak egymáshoz. Amióta pedig már nem szerepelt az órarendjében a marketing, csak nagyon ritkán látta; véletlen összefutások a folyosón. Semmi jelentőségük, de az ő napjait minden egyes találkozás feldobta. Ez az apró összepillantás pedig olyan vörösre varázsolta az arcát, hogy ezúttal akaratlanul is szükségét érezte a hűs, őszi levegő érintésének.

Az étterem előtt álldogálva próbálta magát észhez téríteni: alig ismeri, alig tud róla valamit, de még csak nem is tartozik a jóképűek közé. Szinte már betegesnek érezte, hogy ennyit gondol a férfira, egy oktatóra, a volt tanárára, akivel mindössze egy éve találkozott először, de már akkor is különös érzései voltak vele kapcsolatban.

Séta. Igen, ezt érezte. Nagyon is szüksége volt egy sétára. Összébb húzta magán fekete dzsekijét, bár a lába ugyanúgy fázott. Különben sem volt hozzászokva a szoknyákhoz, nem véletlen, hogy hozzá fehér tornacipőjét választotta, ezzel kompenzálva saját és a bál igényeit. Az étteremtől nem messze volt egy kis park, tele fákkal és az ösvényre hullott falevelekkel. Egészen kellemes volt belesétálni az ott nyugvó csendbe, ugyanakkor a gondolatai még mindig a fekete öltönyös férfin jártak. Ahogy egyre beljebb – és távolabb – haladt, egy alakot látott közeledni feléje. Talán meg kellene fordulnia, különben is túl messzire ment el – gondolta magában. Ám mire döntésre tudott volna jutni, az illető már mellé is ért és határozottan, ugyanakkor halkan megszólította őt.

- Nocsak, már meg is untad a bált?

Réka ekkor ismerte fel tanára alakját, no nem azét, akit a fejéből nem tudott kiszakítani. Dr. Edelényi Szilárd a munkaügyi kapcsolatok rendszerét oktatta számára a félévben. A férfi 38 éves volt, mindössze egyetlen évvel fiatalabb a másiknál.

- Jó estét, Tanár úr! – köszöntötte egy halvány, ám őszinte mosollyal.

- Megértem, hogy órán nem tudtok átváltani a tegeződésre, de legalább most próbáld meg.

Réka meglepődve tapasztalta, hogy az egyetemen néhány tanár már az első órán felajánlotta a tegeződés lehetőségét. A lánynak ez kifejezetten nehezére esett, mindig is úgy vélte, hogy a magázódással tiszteletet tanúsít oktatói felé.

- Ez rendkívül nehéz feladatnak bizonyul, de megpróbálkozom vele – válaszolta kedvesen.

- Remek – nyugtázta egy könnyed mosollyal s közben közelebb lépett diákjához. – Szóval? Ennyi volt az este?

- Nem, csak kijöttem levegőzni egyet.

- Ilyen messzire?

- Egészen mostanáig nem tűnt fel, hogy mekkora távolságot tettem meg.

Valóban elég messzire merészkedett, pedig általában nem szeret egyedül bóklászni a sötétben, de ezúttal túlságosan elmélyült a gondolataiban. Az ösvény szélén álltak, amitől néhány lépésnyire árválkodott egy pad. Réka komótosan elé sétált majd a pad támlájának dőlt. Tanára követte a példáját, nem foglalkozva azzal, hogy diákja esetleg egyedül kívánt volna maradni. Réka fejében egy pillanat erejéig átfutott a gondolat, miszerint, ha egy másik tanár állna mellette, mennyivel másképp érezné magát. Ugyanakkor be kellett vallania magának, hogy Szilárdot is kifejezetten érdekesnek találta már az első óra óta. A férfi nagyjából 180 centi magas lehetett, rövid szőkésbarna hajjal és karakteres arcszerkezettel rendelkezett. Egyáltalán nem volt jóképű, legalábbis senki sem mondta volna rá első ránézésre. Ám órai közvetlensége, valamint az ott tanúsított intelligenciája mégis vonzóvá tette; persze nem annyira, mint a másikat, de tény, hogy volt benne valami. Réka érezte, hogy a gondolatai miatt vörösödik az arcra.

- És Önnek mi a mentsége? – kérdezte felbátorodva, hiszen tudta, hogy a férfi egyetlen kérdését sem ignorálná. Szilárd összefonta karjait mellkasa előtt és kérdően nézett a lányra. Réka arca azonnal tűzbe borult. Talán mégsem kellett volna ilyen kérdést feltennie – morgolódott magában.

- Addig nem válaszolok, amíg nem megfelelően beszélsz velem.

Ekkor beugrott Rékának, hogy ismét magázta tanárát. A felismerést követően kénytelen volt elmosolyodni.

- Neked mi a mentséged?

- Máris jobb – Szilárd leengedte karjait és szórakozottan bólintott diákja felé. – Igazából ugyanaz a kifogásom, mint neked, csak én telefonálás közben nem vettem észre, hogy ilyen messzire eljöttem. – Réka egy apró mosollyal nyugtázta tanára mondandóját. Sosem volt a szavak embere, főleg akkor nem, ha valaki olyannal kellett beszélgetnie, aki előtt képes volt zavarba jönni. Szilárd is egy ilyen személy volt, többnyire minden tanár, de kiváltképp a férfi tanárok. Nem tudta megmagyarázni, hogy ennek mi lehet az oka, de egyszerűen képtelen volt értelmes kommunikációt folytatni a férfi oktatókkal. Érezte is, hogy izgul, aminek következtében az egész teste remegni kezdett. Ez is csak egy szokásos reakció volt, amely szinte minden alkalommal jelentkezett nála, ha egy férfivel beszélgetett. Mintha egy kisebb pánikroham törne rá ilyenkor, remeg, és úgy érzi, hogy a gyomra egészen felszalad a torkáig. Kellemetlen érzés, azonban már egészen hozzászokott és közben rájött, hogy ez csupán akkor jelentkezik nála, ha egy kellemes partner áll mellette. Arra jutott, hogy mindez azért történik, mert azonnal stresszelni kezd, nehogy valami butaságot mondjon. Mindebből pedig az következik, hogy inkább csendben marad, mint ahogyan most is. Semmit sem reagált Szilárd kijelentésére, csupán egy mosoly ragadt az arcára. – De te miért nem bent táncolsz valamelyik jóképű hallgatóval? – érkezett a váratlan kérdés. Réka először elmosolyodott, aztán megrázta a fejét.

- Sem a tánc, sem pedig a „jóképű” hallgatók nem érdekelnek. – A jóképű szónál ujjait felemelve mutatta az idézőjelek helyét. Szilárd meglepődve nézett tanítványára.

- Nem tartod őket jóképűeknek?

- Nem ezzel van a legfőbb probléma – sóhajtott egy nagyot Réka. – Ők még túlságosan is kisfiúk, ha szabad így fogalmaznom. – Egészen meglepődött magán, hogy ilyen könnyen jöttek neki a szavak, habár ezt a mondatot már számtalanszor el kellett ismételnie.

- Kisfiúk? Nem mintha te annyira idős lennél – mutatóujjával vállon bökte Rékát. A lány így kénytelen volt arcát a tanára felé fordítani. – Mennyi is vagy?

- 21, de ez nem jelent semmit. Mindig is idősebbek között voltam, nekem szükségem van az értelemre és a megfelelő viselkedésre. A korombeliektől ezeket nem igazán tudom megkapni. – Újra csak maga elé bámult. Utálta, hogy mindig magyarázkodnia kell amiatt, hogy ízlése főként az idősebb korosztályt célozza meg. Még inkább nekidőlt a padnak, lábával pedig a poros földet rugdosta.

- Biztosan van olyan korodbeli, akit el tudnál viselni.

- Biztosan. – Inkább elengedte a füle mellett és ráhagyta tanárára ezt a buta feltételezést. Szilárd is érezte, hogy ezúttal egy kényes pontot talált el, ezért úgy döntött, hogy nem firtatja tovább. Viszont ennél sokkal érdekesebb ötlete támadt.

- És mi a helyzet a tánccal? Azt mondtad, hogy az sem jöhet szóba. – Réka szinte felkacagott, a remegés még jobban körbeölelte a testét.

- A tánc nagyon, de tényleg nagyon messze áll tőlem. Elég csak rám néznie… nézned – javította ki magát gyorsan. Szilárd úgy tett, ahogyan a diákja tanácsolta, végignézett rajta és szemügyre vette öltözetét.

- Elegáns ruha és tornacipő. Valóban nem túl szokványos viselet, de tornacipőben lehet táncolni.

- Lehet… annak, aki tud. – Szilárd csak mosolygott, majd hirtelen tanítványa elé állt és jobb kezét feléje nyújtotta. Réka csupán értetlenül meredt tanárára.

- Mindenki tud egy kicsit táncolni. Add a kezed! – A lány ugyan habozva, de végül odanyújtotta a kezét, amelyet Szilárd azonnal meg is ragadott. Az a kis remegéses pánikroham kezdett valóságossá válni. Egyre jobban remegett mindene és alig tudta elrejteni, hogy mennyire zavarban van. Pedig jól érezte magát, habár a férfivel gyakran összevitatkoztak órán, mert sok mindenben nem egyezett a véleményük bizonyos dolgokról, most mégis minden annyira más volt.

- Tánchoz zenére is szükség van, nem? – érezte, hogy hangja megremeg, ugyanakkor próbált bátorságot meríteni valahonnan nagyon mélyről. Szilárd egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki zavarban lenne, gyorsan előkapta telefonját a zsebéből.

- Szerencséd van, ugyanis kiváló táncos vagyok, így elég sok dal található a lejátszási listámban. – Réka hirtelen azt sem tudta, mit mondjon, csak figyelte, ahogyan tanára kiválaszt egy számot, majd telefonját visszacsúsztatja a zsebébe. Mielőtt még szabadkozhatott volna, hogy nem tud táncolni, Szilárd máris közelebb húzta magához és lábaival próbálta mutatni, hogy merre lépjen. Eleinte rendkívül esetlennek érezte magát, de Szilárdot ez egyáltalán nem érdekelte. Ráadásul a zene is igen kellemesnek bizonyult. Egészen a dal végéig ringatóztak így egymás karjában, majd a férfi elengedte Rékát és kézfejét egy csókkal illette ezzel megköszönve a táncot. A lány már-már úgy érezte, tanára flörtöl vele, de gyorsan elhessegette ezt az abszurd gondolatot. Attól félt, hogy ezt a kellemes pillanatot kínos csend fogja felváltani, ám nagy szerencséjére megszólalt a telefonja, aminek következtében szinte erőszakosan rántotta ki kezét a férfiéből. A kijelzőn barátnője, Dóri neve villant fel, aki bizonyára már hiányolta őt odabentről. Fel sem vette a telefont, a piros kagylót nyomta meg a képernyőn, majd a mosolygó Szilárd felé fordult.

- Azt hiszem, ideje bemennem.

- Elraboltalak a barátaidtól.

- Igen, nagyon úgy fest.

- Megyek veled én is, még teszek néhány tiszteletkört odabent.

Ezzel mindketten elindultak, szerencsére Szilárd folyamatosan szóval tartotta a lányt, így egyáltalán nem akadt közöttük egyetlen kínos másodperc sem. Ahogy egyre közelebb értek az étteremhez, egy ismerős alakot véltek felfedezni. Rékának azonnal elakadt a szava, amikor rájött, hogy ki is áll tőlük néhány lépésnyire. Szíve ismét a torkában dobogott, kezei pedig remegni kezdtek. Magában átkozta a férfit, hogy ilyen mértékben hatással tud lenni rá. Szilárd természetesen megállt, mihelyst kollégája mellé értek, Réka is ugyanígy tett és kipréselt magából egy alig hallható „Jó estét!”.

- Csak nem feladtad, Zoli? – Rékának megütötte a fülét, ahogyan Szilárd száját elhagyta kedvenc tanárának keresztneve. Ők sosem így hívták, többnyire minden oktatót a vezetéknevükön neveztek, Szilárd is csupán Edelényi volt. Zolit pedig egyszerűen csak Kárpásinak nevezték.

- Még nem, úgy terveztem éjfélig valahogyan kibírom – válaszolta, miközben vetett egy rövid pillantást Rékára. A lányt a hideg is kirázta, amikor pillantásuk találkozott. Kárpási is magas volt, akárcsak Szilárd. Azonban rajta már látszott, hogy több éves családi léten van túl. Sötét haját itt-ott ősz foltok tarkították, de Rékát ez sem érdekelte, sőt vonzónak is találta. Egyszerűen volt valami ebben a férfiban, ami annyira megfogta őt, hogy egyetlen hibát sem talált rajta. Gyakran elgondolkozott azon, hogy mégis mi lehet az a bizonyos „valami”. Szerette a humorát, az órákon gyakran elhintett néhány szóviccet, amelyek kedvére voltak. Emellett áradt belőle az intelligencia, és az előadásmódja rendkívül egyedi volt, talán csak ő volt az egyetlen tanár, aki egy egész csoport figyelmét fenn tudta tartani másfél órán keresztül. Megjelenése mindig a kifinomultságát tükrözte, ugyanakkor Réka biztos volt abban, hogy szekrénye telis tele van kockásingekkel, ő pedig imádta a kockásingeket. Kárpási Zoltán teljesen magával ragadta őt.  – Hogy állunk a jövő heti konferenciával?

- Minden jól alakul, az előadók is értesültek arról, hogy mikor kezdenek. – Réka érezte, hogy itt az ideje, hogy magára hagyja a két oktatót.

- Nos, én akkor bemegyek. Viszlát, szia! – Ezzel ott is hagyta őket és próbált koncentrálni, hogy fel ne bukjon akár egy kisebb kavicsban is, akkora görcsben volt az egész teste.

Miután a két férfit ott hagyta a lány, a téma egészen más irányt vett.

- Szia?! – kérdezte Kárpási kíváncsian.

- Igen, jobb szeretem, ha a hallgatóim tegeznek, sokkal közvetlenebbek így az órák.

- Valóban, láttam, hogy milyen közvetlen kapcsolatot ápolsz ezzel a lánnyal. – Szilárd egy kérdő pillantást vetett kollégájára.

- Mire gondolsz?

- Szép kis táncot lejtettek itt nemrég.

- Ó, csak szórakoztunk egy kicsit. Réka aranyos lány.

- Nemhiába próbáltad elcsábítani. – Zoltán próbálta egy kissé kihozni sodrából Szilárdot, de a férfi magabiztos volt és tudta kezelni a helyzetet.

- Talán irigy vagy?

- Már miért lennék az?

- Mert én még képes lennék elcsábítani egy fiatal lányt, ellenben veled.

- Honnan veszed, hogy én nem tudnék? – Hirtelen felcserélődtek az erőviszonyok, már nem Zoltán volt előnyösebb helyzetben és ahelyett, hogy Szilárd jött volna ki a sodrából, ellenkezőleg történt.

- Lassan betöltöd a negyvenet, már vagy húsz éve nem csináltál ilyet, ráadásul Réka még fiatal is. Nem hinném, hogy lenne bármi esélyed. – Szilárd élvezte, ahogyan húzza kollégája fejét. Nem gondolta ő ezeket komolyan, de Zoltán mindig vevő volt a viccekre, habár ezúttal úgy tűnt koránt sem értette a poént.

- Ugyan, nem ismersz te engem ezen a téren.

- Igazad van, de talán fogadhatnánk. Előtted ez a félév, fogadjunk, hogy nem tudod ennyi idő alatt elcsábítani! – Szilárd arcán győzedelmes vigyor jelent meg.

- Nem fogom megcsalni a feleségemet csak azért, hogy neked bizonyítsak.

- Magadnak is bizonyítanál. Különben sem azt mondtam, hogy feküdj le vele, nagyot is csalódnék benned, ha megtennéd. De ahhoz, hogy elcsábítsd, nem kellenek fizikai kontaktusok. – Kárpási a gondolataiba meredt. Egészen hívogató volt ez a játék. A napjai egyre monotonabbá váltak, napközben az egyetemen tevékenykedett, majd este sietett a családjához és minden nap ugyanez a séma volt. Talán egy kis szórakozás belefér – gondolta.