Ha maradtam volna

többé nem érzek semmi olyasmit valaki iránt,

nem gondolok többé egyetlen személyre a nap 24 órájában,

többé nem látok egy arcot, amikor kimondom "egyetlen",

többé nem mosolyodok el láttán,

többé nem sírok miatta.

Egyszerűen parancsolok a szívnek

nevezett hibás szerkezetnek,

és azelőtt lelépek még,

mielőtt túl erősen ragaszkodnék.

Szeretek egyezkedni magammal.

Mint akkor, középsuli előtt,

megfogadtam, felkötöm magam,

ha nem sikerül a bejutás abba a suliba.

Nem sikerült, itt vagyok.

Azóta szégyellem magam magam előtt.

Lehajtott fejjel állok a tükörrel szemben.

Most nem tettem fel hasonlót,

másként talán ideje lenne megtennem.

Bár igazából ez nem olyan érzés.

Ez más.

Más szeretni és szeretve lenni,

vagy csak vágyni a szeretetre.

Kinyúlni a kalitkából

vagy várni, hogy valaki kinyítsa.

Hiába teszem eléjükbe a kulcsot

Nem veszi fel senki,

a kalitka zárva marad.

Érzed?

Annyira erősen küzdesz ott belül

minden másodpercért, minden pillanatért.

Olyan erős vagy.

Akkor miért utálnád magad?

Az a kis dolog benned mindent megtesz, hogy élj.

Akkor miért nem teszed?

Meddig vársz?

Egyszer ő is elunja,

már késő lesz,

befejezi a felesleges várakozást,

hogy elkezdd az életet, és inkább megpihen,

s te csak feküdni fogsz nesztelen,

egy gyönyörű démon,

aki a tündérek

vérét és csontját ette.

Először kedves volt velük,

édes szavakat suttogott a fülükbe.

Szarvait virágkoszorúval fedte be,

Hamis fehér szárnyakat vett fel.

Majd a megfelelő pillanatban,

mikor már a tenyerében voltak,

összeszorította azt,

levettette a jelmezt.

A sikításuk altatódal volt számára.

Jobban tetszett neki,

mint a csilingelő hang,

amellyel azt hazudták,

szeretik.

Senki nem értette meg,

fel kellett vegye azokat a szarvakat,

hogy túlélje a démonok közt,

akik letépték a szárnyait.

Egyszer egy kobold

került a karmai közé.

Azt kiáltotta, szereti.

A gyönyörű démon nem ölte meg.

Megkínozta, megalázta,

ezerszer is sírásra késztette.

Tüzes karmaival felnyította és

kivett mindent belőle

amig csak ő maradt,

amig el tudta hinni,

tényleg szereti.

"Ha meghalok,

öld meg magad"

-kérte tőle.

A kobold megígérte.

"A legfájdalmasabb

módon fogsz meghalni"

-a démon ezzel élt,

tudta, várja a vég.

A kobold viselkedése

furcsává vált.

"Meg akar ölni."

A démonban ez a gondolat járt.

Nem tudta elhinni,

hogy valaki úgy szeresse,

hogy a végén,

nem fordul ellene.

Elkergette magától a koboldot.

A démont megölték.

Az utolsó perceiben

egyedül a sötétben

a koboldot szólítgatta.

A kobold titka

egy gyűrű volt,

amit már nem

adhatott neki.

Helyette, esküként

és fel akarom adni az egészet,

nem érzem ezt fairnek azokkal szemben, akiknek ez sokkal nehezebb.

Mindig van nehezebb.

Ilyenkor elképzelem, milyen lenne,

ha süket lennék, árva vagy egyszerűen halott,

Megválaszolhatatlan kérdés.

"Semmi"-írom, majd áthúzom,

a szót alóla eltávolítom.

Egymásba ékelődött mínuszok.

Páratlanok,

véletlenül se legyenek pluszok.

Realista vagyok:

Minuszokból nem válnak pluszok .

Példa: Én, aki Semmi vagyok.

Nem vagyok borúlátó.

Az a sor mínusz nem azt mutató.

Akkor inkább vagyok neutronok halmaza.

Semleges. Üres. Instabil szabadsága.

De a neutronok nem semmik.

A semmit nem lehet megfelelően leírni.

Engem nem lehet tökéletesen leírni.