filmdzsungel

Ez az egyik film, amit időről időre előveszek. Bár ezen filmek listája idővel változik, de a (500) Days of Summer egyelőre jól tartja magát. Ahogy telnek az évek mindig egy kicsit új színezetet kap a film. Mindig más élethelyzetben talál és mindig van valami új mondanivalója.

Mostani alkalommal azon gondolkodtam el, hogy milyen hálás vagyok a sorsnak, hogy a 30-as éveim elején nem kell a párkapcsolati dolgokon töprengenem és agyalnom. Lassan 10 év stabil kapcsolatban élés után is minden nap mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy megtaláltam a másik felem. A gondolat is megijeszt, hogy mi lenne ha még mindig egyedülálló lennék és párt kéne találnom. Mindez csak egyetlen jelentről ugrott be, amikor a karaoke bárban puhatolózik Tom és próbálja felmérni esélyeit Summernél.

Sokadjára is melankólikus boldogsággal tölt ez a film. Tomnak muszáj bejárnia azt a kellemetlen utat, amivel megismeri önmagát. Nincs igazán ebben rövidebb út. Boldogságban úszva, nehézségek nélkül nem ismerheti meg önmagát az ember. Néha kell valami vagy valaki, aki felrúg mindent. Tomnak ez éppen Summer.

This is a story of boy meets girl, but you should know upfront, this is not a love story. 

Elég sokáig tologattam ezt a filmet magam előtt. Valamiért nem akaródzott megnéznem. Talán ez annak tudható be leginkább, hogy az előzetes alapján kialakult benne egy előítélet arról, hogy ez is csak egy amcsi ömlengés lesz az elfogadásról. Vízi lények és emberek, mindkét fél kellően fél a másiktól csak az emberek agresszívek is. Minden adott, hogy az elhallgatott igazság miatt próbára tett barátság legyen a középpontban. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

A sablon panelek persze megjelennek, de a film középpontjában a barátság és a bajtársiasság van. Gyermeki ártatlan kíváncsiságon és kalandvágyon keresztül ábrázolják mindezt. Közben a animációs stílus is felüdülés a sok gyurma emberke között. Végig vidám marad, nem próbálja túlgondolni az életben a döccenőket. A tél végére nagyon jól esett egy darabka önfeledt nyári kacagás.

A sztori nem tartogat meglepetéseket. Talán csak annyi, hogy a “mások vagyunk, de azért megtanuljuk tisztelni egymást” kérdéskörét tökéletesen lerendezik 72 másodpercben a film legvégén. Kifezett felüdülés volt számomra, hogy képesek voltak másra is koncentrálni.

It's not that I have something to hide. I have nothing I want you to see.

Azt hiszem ez film most még relevánsabb mint 2018-ban, amikor kijött. A filmben ábrázolt disztópikus világ az online életünkre már szinte teljes egészében igaz. Offline életünkbe pedig az okostelefonokon és egyéb okos készülékeken keresztül egyre jobban beszivárog. Valójában ez és a film látványvilága vonzott be és ültetett le a képernyő elé 90 percre. Sajnos a végeredmény elmarad a képzelt lehetőségektől, de így is kellemes másfél óra volt.

A film egy olyan világban játszódik, ahol konkréten a szemünkön keresztül rögzítik minden éber pillanatunkat és azt rögtön a felhőben el is tárolják. A felvételekhez rajtunk kívül a hatóságok - lényegében - szabadon hozzáférhetnek így nem lehet titkunk előttük. Aztán mégis megölnek valakit, aki az utolsó pár másodpercében a saját halálát a gyilkos szemén keresztül látja. A szálak egy hacker lányhoz vezetnek.

A történet tizenkettő egy tucat és sajnos a film nem is megy mélyebbre. Nem próbál nagy mondanivalóval traktálni minket. A kiégett nyomozóról igazán ki sem derül, hogy hisz-e a rendszerben vagy már teljesen kiábrándult belőle. Talán a lánnyal való interakció során mintha felsejlene, hogy főhősünk alapvetően a rendszer mellett van vagy volt és talán most kezdenek megkérdőjeleződni benne az egész rendszer etikai vonulatai, de ez sincs kifejte. Valójában semmi sincs kifejte és talán ez a film legfájóbb hibája.

A legnagyobb pozitívum mindenképpen a látvány. A díszbeton szürkesége és túlzott minimalizmusa jól jelképezi az élet kiüresedettségét ebben a disztópiában. Közben a mid-century modern jelenik meg a bútoroknál, ami furcsa módon még tovább erősíti az izoláció érzését. Az alapvetően szürkésre vett tónus pedig felteszi az i-re a pontot. Minden, amit látunk a magányt és kiüresedettséget erősíti.

Összességében a látványért és a koncepcióért már megéri megnézni a filmet. Clive Owen, mint mindig szuper ebben a szerepben és Amanda Seyfried is jól hozza a titokzatos hacker lányt.

Bárhonnan is nézem ez a film nagyon rossz volt. Ocean’s Eleven és a Fast & Furious szerelemgyereke is lehetne, de sajnos csak odáig jut, hogy átemeljen ötleteket. Tovább vinni, valami egyediséget beletenni már nem sikerül. Ehhez jön még a tényleg nagyon béna karaketerek és színészi alakítások tömkelege. A főszereplő páros nulla kémiát tud felmutatni. Scott Eastwood a csöndes, de kemény figurát erőlteti és próbálja hozzá kölcsönvenni Clint Eastwood ikonikus arckifejezését. Freddie Thorp pedig a nagydumás kis tesó, de inkább csak idegesítő a vásznon. Ana de Armas karaktere teljesen súlytalan. Próbáltak neki valami menő hacker típusú vonulatot adni, de nem szántak rá elég időt, hogy ebből tényleg valami kikerekedjen. Egy szerelmi háromszög is felsejlik, de azzal sem kezdenek semmit. Igazából semmi sincs megmagyarázva a film során, csak autókat kergetnek. Valami furcsa módon a Marseille két autóimádó maffiát is eltart és hőseink mindkettővel összeakadnak. 

Mikor először jött szembe az interneten, hogy egy új Star Trek sorozat készül Picard főszereplésével rögtön az jutott eszembe, hogy “ezt mégis minek”. Aztán a trekkie énem csak rávett, hogy megnézzem. Most, hogy túl vagyok az első évadon ez az érzés tovább erősödött bennem. Picard kapitány admirális kapott egy egyszemélyes showt amihez már bőven túl öreg.

Értem én, hogy hosszú évek jogi csatározása után végre a prime universe-ben lehet sorozatot csinálni és egy halom, már majdnem elfeledett és azóta jócskán megöregedett karaktert lehet elővenni. A kérdés akkor is adott: mégis minek? 

A Star Trek: Picard nagyjából mindent kidob amiért anno a Star Trek világát megszerettem. Persze az újhullámos Star Trek, kezdve a 2009-es filmtől, inkább húz az akció felé a tudományos fantasztikum világából, de ennyire talán még sosem rugaszkodtunk el az eredeti filozofikusabb vonaltól. Joggal kérdezhetjünk, hogy kinek kell már egy filozofikus sci-fi 2020-ban? Persze az is kérdés, hogy a nem filozofikus sci-fi sci-fi-e egyáltalán. 

Félretéve, hogy látványosan pénz csinálásra megy ki a játék a legfőbb problémám az, hogy minden extrém izzadságszagú a sorozatban. Picard maga, a mesterséges élet körül forgó majomkodás, még egy csavar a romulánokkal, a borg és persze nem is kell említeni a sztori szempontjából teljesen felesleges régi-új karaktereket. Egyértelműen fan service jelleggel hozták vissza Rikert és Seven of Nine-t. Megint csak minek?

Múlt héten nekiültünk megnézni az új Star Wars trilógiát három egymást követő napon. Az első két részt már láttam, de annyira felejthetőek voltak, hogy kellett az emlékezet frissítés. Sosem voltam nagy rajongója a sorozatnak, de ez a három rész így egyben egészen kiábrándító volt.

A nyitó rész, Az ébredő erő, egy igazán se füle se farka epizód volt. Kicsit remake, kicsit újít, de közben egyáltalán nem érdekes. A több mint két órás játékidő úgy tűnt, hogy sosem ér véget. Aztán végül csak meghalt Han Solo és mi is mehettünk aludni. És persze a végén megtalálták azt a 20 cm-es lyukat is a bolygó méretű fegyveren ahova egy csavart kell bedobni, hogy az egész felrobbanjon magától. Érdekes, hogy minden Star Wars film arról szól, hogy egy igen kis lyukba kell valamit bezavarni és akkor eljön a megváltás.

A középső rész, Az utolsó Jedik, mintha mutatott volna valami újat. A három részből ez volt legjobb, de még így is nagyon gyengécske volt. Picit bevillantották, hogy a Jedik esetleg jöhetnek a pórnép soraiból is. Végre valami újat hoztak be. Persze ez teljesen ellene ment az előző résznek és rögtön ki is nyírták a fő-fő gonoszt, de legalább látszott, hogy a rendező kezdeni akar az egésszel valamint a pénznyomtatáson túl is.

A Skywalker kora pedig aztán tényleg egészen fenomenálisan béna lezárása volt mindennek. A nyolcadik rész által bevillantott dolgokból J.J. Abrams mindenhol visszatáncolt. Mindent, ami előremutatott visszacsináltak. Rey végül mégsem egy senki, hanem egy Palpatine. Chuwie-nak igazán kerek vég lett volna ha Rey levillámozza a hajót az égről amin viszik. Kylo Ren megtér és Rey oldalán harcol a szintén feltámasztott Palpatine ellen?!?

Emellett az egész egy nagy kapkodás volt. Ide-oda rángattak minket, mintha két filmet gyúrtak volna össze egyben. És jobban belegondolva ez történt, mert a középső részt először érvényteleníteni és visszacsinálni kellett, majd hirtelen felépíteni egy új középső részt és végül lecsapni az egészet azzal, hogy a fénykardról lepattanó villámmal talán végleg elpusztítjuk a Sith lordot.

Talán mindennél többet elmond a tény, hogy Carrie Fisher jeleneteit össze tudták vágni a még halála előtt felvett maradék felvételekből. Ez mindenképpen egy alkotói bravúr, de a filmről magáról elképesztő szegénységi bizonyítvány. Számomra ez mutatja meg leginkább, hogy mennyire fantáziátlan az egész. Az sztori egyik kulcsszereplőjének szálát maradék jelenetekből össze lehet ollózni úgy, hogy tényleg zökkenőmentesen beleillenek a filmbe és nem lóg ki a lóláb sehol.

A Disney azért pénzt csinálni sem felejtett el, ami önmagában egyáltalán nem baj, csak azt annyira az arcunkba nyomják, hogy folyton $$$ jelek villódznak mindenhol. Teljesen egyértelmű, hogy melyik plüss állatot, melyik legót kell majd megvenni a gyereknek és kiből lesz akciófigura. Ez a pénzéhség nekem nagyon visszás volt. Próbálták elkendőzni: dobtak pár csontot a rajongóknak, az egyszeri mozinézőnek meg ott voltak űrben ide-oda rohangáló és lövöldöző macsók. Csak valahogy közben értékelhető film nem igazán született.

Ezt a könyvet már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak. A sci-fi és a krimi metszetébe esik. Mindkét műfajt kifejezetten kedvelem szóval már csak hab a tortán, hogy az alapszituáció is nagyon érdekesnek ígérkezett.

A távolabbi jövőben az emberiség rájött hogyan tudja a tudatát digitalizálni és tárolni. Ha valaki meghal de a tudat tokja nem sérül akkor egyszerűen csak letöltik a központi tárolóba és ha van elég pénze és/vagy biztosítása akkor órákon belül egy új testben szaladgálhat. Ezzel egy csapásra a börtön kérdés is megszűnt hiszen az elítéltek testét nem kell tárolni elég a tudatukat. A testüket pedig újra lehet értékesíteni. A történet középpontjában Takeshi Kovacs áll, akinek egy számára ismeretlen bolygón egy ismeretlen testben kell egy szuper gazdag ember öngyilkossága ügyében nyomoznia.

Ez a világ rögtön egy sor érdekes kérdést vet fel. A tudat és test szétválása. Van-e halál és valójában mit jelent. Élhet-e valaki örökké és egyáltalán szabad-e neki. Egy halom kérdés mellett robogunk el, de a történet nem lassít, hogy ezeken igazán legyen időnk eltűnődni. A nyomozás rohan előre és az egyik necces szituációból a másikba kerülünk. A történet engem simán magával ragadott így majdnemhogy erővel kellett magamat rávenni, hogy néha megálljak és elmélázzak a dolgok filozófiai oldalán.

A könyvet pár nap alatt felfaltam majd rögtön ráugrottam a sorozatra is ha már elérhető. Mindkét mű nagyon jó a maga nemében. A sorozatban változtattak pár kulcs momentumon a könyvhöz képest. Egyik sem jobb mint a másik csak más. Máshol vannak a hangsúlyok és kellően mások ahhoz, hogy közvetlenül a könyv után nem éreztem a sorozatot szimpla ismétlésnek. Mindkettőt csak ajánlani tudom.

Innentől pár SPOILER a sorozattal kapcsolatban.

A könyvhöz képest az egyetlen változtatás, ami nagyon nem jött be, hogy Reileen Kawaharát Takeshi húgának tették meg. Az pedig főleg nem, hogy minden motivációját az jelentette, hogy újra a bátyjával legyen. Teljesen hiteltelen, hogy az amúgy majdnem korlátlan hatalommal bíró és végtelenül gazdag Reileen Bancroftot használja, hogy kihozza Takeshit a tárolóból és utána mindenféle fondorlatos módon próbálja behálózni. A könyvben sokkal jobban működött, hogy a Kawahara csak könyörtelen és végtelenül öreg üzletasszony volt aki Takeshit akarta használni a saját céljaira. Semmi személyeskedés csak hideg számítás.

Egy kiégett és kiüresedett középkorú férfi életébe és lelki világába próbál bepillantást adni ez a film. A stop motion báb technika kifejezetten érdekes és az extrém módón élethű bábok csak fokozzák a vizuális élményt. Maga a film pár igazán frappáns alap megoldást próbál 90 percen keresztül eladni. Sajnos kevés sikerrel.

A Fregoli hotel egy furcsa mentális zavarra utalás, ahol a szenvedő alany azt hiszi, hogy különböző emberek valójában csak egy ember, aki változtatja a kinézetét. Erre erősít rá, hogy a két főszereplőn kívül mindenki mást egyetlen hang szinkronizál, aki ráadásul csak minimálisan próbálja meg szétválasztani a különböző karaktereket egymástól. Mindez az elidegenedést szimbolizálja, de sajnos 90 percre nem ad elég muníciót. A film sokszor érződik túlnyújtottnak és vontatottnak.

Van már pár hete, hogy láttam ezt a filmet, de továbbra is elő-előjön és újra gondolatokat ébreszt bennem. Manapság ritkaság számba megy egy ilyen film.

A történet egy alternatív valóságban játszódik, ahol hősünk Cassius Green telemarketingesnek szegődik, hogy fizetni tudja az albérletét. Némi kezdeti kudarc után egy kollégája tanácsára elkezd fehér hangon (white voice) beszélni és hirtelen nagyon sikeres lesz és minden gondja megoldódni látszik. Persze a gondok csak most kezdődnek és mi is lassan ráébredünk mennyire alternatív is ez a világ.

Az elején még csak hősünk belső vívódása bontakozik ki, de nem tűnik olyan furcsának a film. Miközben hősünk menetel előre a céges létrán eredeti bajtársai a jobb munkakörülményekért küzdenek. Eddig Cassius meghasonulása egy teljesen átlagos filmes témának tűnik. Majd itt a film sebességet vált és hirtelen 8-as fokozatba kapcsol mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy hova kerültünk hirtelen.

A film annyira abszurd és elrugaszkodott, hogy nem is próbálja meg az üzenetét becsomagolni hasonlatokba vagy úgy egyáltalán bármibe. Teljesen nyers módon az arcunkba nyomja az amerikai társadalom kritikáját. Nem lehet elbújni előle. Valójában nem is tehet mást, mert annyira mindfuck a film, hogy ha még az üzenetét is becsomagolná, akkor biztos ledobnánk az arcunkat. Az üzenet nem szájba rágós, de nagyon direkt módon van közvetítve és valami furcsa módon nagyon jól is működik. A film végéhez közeledve aztán még egyet csavarnak és még durvábban elszállnak a dolgok. A végén csak kapkodtam a fejem és még órákkal utána is teljesen a hatása alatt voltam.

Lucky az öregedésről és annak megéléséről szól. Ez mindenkinek az életében jelen van csak éppen más szinten. Mikor az ember egyetemista egy ütős buli után sem igazán jelent problémát bemenni a reggeli előadásra. Aztán 30 körül már nem tűnik olyan jó ötletnek hajnal 5-ig csapatni majd reggel megjelenni munkában. A filmben Lucky-t követhetjük ahogy közel 90 éves szikár teste először mutatja az öregedés félreismerhetetlen jeleit. Ezt feldolgozni, helyre tenni és megtanulni vele együtt élni nem egy egyszerű feladat és Lucky-nak sem megy zökkenőmentesen.

A film inkább a karakterekre, azok kapcsolataira és érzelmeire fókuszál a történet helyett. Mondhatnánk, hogy a története nincs is nagyon a filmnek. Lucky pár napját követjük végig mialatt barátai segítségével megbirkózik a ténnyel, hogy 90 körül az ember már pedig öregnek számít és lassan érdemes ennek megfelelően folytatni a napjait. A film nem a beletörődésről és a feladásról hanem a megbékélésről és újraértelmezésről szól.

Oda jutottunk, hogy a Marvel filmeket nem lehet önálló filmként kezelni. Ha valaki úgy esik be a legújabb Avengers filmre, hogy előtte nem igazán látott még Marvel filmet, akkor teljesen olyan érzése támad, mintha egy sorozatba közvetlenül az évadfinálé előtt kapcsolódna be. Egyrészről ez zseniális stratégia és egész estés filmek világában egy nagyrészt ismeretlen terület felfedezése. Másfelől nézve a Marvel tönkretette a szuperhősfilmeket, mert most már mindenki egész univerzumokat akar építeni egy-egy önmagában is megálló kerek mű helyett.

A film meglepően jól teljesít a vállalásaihoz képest. Szinte az eddigi összes Marvel film szereplőjét megszólaltatja. Ez azt jelenti, hogy 20-25 fontosabb karakter szájába tud egynél több értelmes mondatot adni. A történet több szálon, egymáshoz jól kapcsolódva fut. Néhány új interakció a hősök között egészen jól működik: Thor és a Galaxis őrzőinek első találkozása például kifejezetten vicces.

A történet viszont csonka, a majdnem 150 perces játékidő alatt nem sikerült kerek egésszé varázsolni. Inkább érződött egy nagyon hosszú bevezetésnek mint sem egy önálló filmnek. 2018-ra oda jutottunk, hogy mindenből van egy újabb rész, mindent kettévágnak amit csak lehet. A nagy stúdiók a profit érdekében majdnem mindig feláldozzák a közönséget.

Mary and the Witch’s Flower egy meglepően nagyon nyugati történetet mesél el egy kifejezetten nyugati stílusú világban, de közben a karakterek nagyon is a japán animékre hajaznak. Ez nem annyira meglepő egy japán mesétől, de igen furcsa légkört teremtett és sajnos itt a furcsa inkább kínos, mint érdekes. Karakterek megjelenésükben kevésbé, inkább viselkedésükben, párbeszédeikben és gesztikulációjukban idézik a japán animés hagyományokat.

A történet szerint Mary vidéken tölti a nyarat a nagynénjénél és nagyon unatkozik. Mindaddig míg fel nem fedez egy virágot, amitől némi varázslat birtokába jut és rögtön meg is tapasztalja a mágia világát. Valamint egy egyetemet is ahol ezt oktatják. Minden szépnek néz ki, de azért mégsem sincs minden rendben. Titkok kerülnek a felszínre és a Mary megküzdhet a gonosszal és kicsit fel is nőhet menet közben.

Makoto Shinkai is egy olyan anime rendező akire mindenképpen érdemes figyelni. Az utóbbi időben két filmjét is láttam. A Your Name egy kellemes tini-romantikus történet volt picit új formában elmesélve. A 5 Centimeters per Second is egy romantikus történet és a szereplői is többnyire tinédzser korúak, de még is sokkal inkább szól a felnőtt közönségnek. Bármennyire is tinédzser szereplőket használ ez a filmje sokkal összetettebben mutatja meg az érzelmeket.

A film igazából három egymáshoz kapcsolódó rövidebb film ahol Takakit követhetjük végig egészen kisiskolás kortól a felnőtt létig. Az első részben Takaki és Akari levelein keresztül bontakozik ki barátságuk majd szerelmük. A másodikban Takakit egy másik lány szemüvegén keresztül láthatjuk majd végül a harmadik felvonásban Takaki már felnőttként végre eljut oda, hogy beismerje magának az elvesztegetett éveket.

Már az első megtekintésre is kifejezetten tetszett a film. Lassan 8 év távlatából egy élmény volt újra elővenni. Érdekes volt látni, hogy az anno még csak ígéretes színészi gárda nagy része mennyire befutott, főleg az indie filmes világban. Emellett most külön tudtam figyelni Edgar Wright vizuális és rendezői zsenijét. Egyet kell értenem azokkal akik korunk egyik legérdekesebb és legkiemelkedőbb rendezői között említik. A filmek vizuális világát főleg az Edgar Wright-ról szóló Every Frame a Painting rész után kezdtem figyelni. Előtte csak egy érzés volt, hogy jó vagy rossz egy film vizuális szempontból, de Tony Zhou videói adtak pár támpontot, hogy mitől is jó valami vizuálisan.

Scott Pilgrim kalandja még így az évek távlatából is frissen hat. Minden a helyén van, a poénok ülnek és a sztori is kellően üdítő és önironikus.