Nem talált.

már ez sem megy

Véget kell érni.

Egy félüres térrel kezdem.

Elmúlna lassan a megvetéssel.

És akkor beszívod a levegőm.

És érzelmes zagyvaságokkal egész hajórakománnyal.

És egyedül van.

Lehet, hogy valakit figyel. Még nem tudom. 

minden összeszedett tudatossága

Se nem nyugalom, se nem higgadtság. Semmi nem oldható fel olyan könnyen, mint a cukorkristályok. Akár hideg van, akár semmi nyugalom, a higgadtság feloldható a kristálycukrokban. Amikor meg forró, a kristálytiszta cukor oldódik fel a nyugalomban higgadtan. Már szinte mindegy, mennyi az édesség, kevés a higgadt kristály. Szó sem lehet róla, hogy számít a meleg, mert cukros a higgadt nyugalom. Túltelített oldatban sok a hideg higgadtság, de annál több a meleg nyugodtság. Ilyennek nehéz lenni, ha szétolvad az édes higgadtságon a cukornyugalom. Oldott higgadtsággal csorog a jeges nyugalomkristály. És még száz cukor nélküli nyugodt higgadtság.

Az összes szerelmem él, míg az összes szerelemem él.

A hidegek mentek, két lábon, vékonyan. Jöttek újak, mentek két lábon, nagyon gyorsan. De szinte rohantál, meg sem álltál, most sem állsz meg, rohanok. De rohadok veled, két lábon, kicsit lassan, túl jól. Jöttél rohanva, elhúzol mellettem, velem húzol el mellettem. Két lábon, velem állsz meg, rohadunk, sosem jössz. Sosem mész nagyon lassan, kicsit lassan rohanunk. Vagy rothadunk.

saját magát.

rángatásod ringató

A két tömbház között nem rendesen esik a hó. Homályában az ember nem lát semmit. Magamra árasztom a lenyitott fehér ablakkereten át a rendetlen hideget. Már felfelé is haladnak a fehér tűhegyek. A túlsó ház sárgaságán csak az én fehér gőzöm látszik át. Gyenge szobahőmérsékletem lehetne, csak ne fűtene belülről a fehér ingből belém kapaszkodott távolsága. Már rendesebbek a kopár színű kemény szikrák, a sárga ház szürke párkányai felé. Ráhúzódott a szúrás a fehér gallér alá. Ki kell mosni magam, nem lehetett soha annyira fehér ingem mint másnak. Kihúztam a legalsó gombot is és akkor már tényleg rendesen esett a hó. Egyenesen fehéren a kulccsontomra.

Pedig a semmi is biztosíték. Meg minden üregesedésekkel van tele. Meg van telve semmivel. A semmi telhetetlen. Szép benne, hogy megfertőz, meg bemocskol, meg kényszerít, meg levág, felszúr, beletaszít. De egyik sem. A semmi telhetetlen. És mi van akkor, ha a fájdalom sem megehető, de mégis kiéheztető. És mi van akkor, ha megbizonytalanodtam. A semmi telhetetlen. Innen is be kéne látnom. Nem eléggé nézek. Úgy látszik. De nem tűnik semminek. És nem láttat. A semmi telhetetlen. Tehetetlen én.

Villanyoszlopokat csak autóból lehet számolni.  Meg a csíkokat az úton, ahogy benyeli őket a szélvédő.  Városzene.  Megáll fél 4kor a Dob utcában. Csaknem fél óráig senki nem dudál hátulról.  Leengedett ablak, kinyúlok és leesik a gép. Kihajolok, nincs erő, megcsókolom a fényezést.  Sötét hajam a porba ér, ujjperceim elzsibbadnak.  Aztán kiszáll, megsimítja a nyakam. A törött gépre rádobja a kalapot, eltemette. Leül a patkára, még mindig lógok.  Nyujtózik a kezemért, odaadom, ráteszi a vállára.  Felveszem a fejem és a számat nézi.  A tiéd is szép.  És ezzel elhajtunk.