egyrandomgondolat

Nem az emlékeinket,

Nem azt, akik voltunk,

Beléd szerettem, mert olyan kecsességgel hordoztad a vállaidon a világot, mintha nem is lenne nehéz. Mikor már azt hittem, semmi sem vár rám, te vártál. Olyan türelemmel, mintha esélyed volna az idő nyomasztó súlyával szemben. Sok szép arcot láttam, művészkezek által faragott testeket, halhatatlan tűzzel. Mégsem találkoztam még egy lénnyel, aki megkísértené éhes szemeim és megitatná szomjas lelkem. Még ha az élet kegyetlenül s többször is megpróbálta tompítani a fényed, itt vagyok, hogy visszatükrözzem feléd, mikor elhalványul. Ha váraink porba dőlnek, a jövő eltorzul, s vakokká válnánk a múltra sem feledem, hogy egy örökkévalóságig vártam, hogy a mellkasodra hajthassam a fejem, mikor elnehezedik mindentől, amivel egymagam megküzdeni nem tudok. Fiatal vagyok, alig éltem, de veled még nem haltam elégszer. Valahányszor visszajövök, a világ egy üreges tér, a lét súlyos. Gyötrő fájdalmában sír fel a szívem, amíg rád nem talál. Keresni foglak. Ahogy kerestelek most és mindenkor. Minden univerzum, minden csillagán. Higgy nekem ha mondom, hogy megtalállak, A következő életben és azután.

Legalább is ezt érzem.

Észbe kapok.

Nem a te hiányod remeg ilyen erősen, csupán a pillanatra belém csapó magányom ver bennem visszhangot ilyen keservesen.

Aztán mindig rád fogom.

Mostanra a hiányod nem más csak fantomrezgés.

Egy “úgy érzem, mintha”.

Nyugi.

Abban a pillanatban, hogy fontosabbá váltam magamnak, mint te, hirtelen önző lettem és gyerekes.

Abba a percben, hogy fontosabbak lettek a saját érzéseim, fontosabb lett a saját jóllétem, árulóvá váltam a szemedben.

Nem kell megértened, miért döntöttem így.

Nem is várom el tőled.