a képek egyik oldala

Daniel Spoerri azt mondta, hogy minden megterített asztal, amivel találkozott egy történet. A román zsidó apa és svájci anya gyereke Romániában született 1930-ban, de miután az apját 1941-ben megölték, az anyja gyerekeivel hazaköltözött Svájcba. Spoerri ott nőtt fel, klasszikus balettet tanult, s az 1950-es évek elején már a berni színház főtáncosa volt.

A megterített asztalok megörökítéséhez az 1960-as években fogott hozzá: fa lapokra erősítette az étekzések maradékait.

Most épp nagyon tetszenek ezek a mindennapi tárgyakból összeálló művek. Spoerri kreatív és játékos életművét, munkásságát behatóan nem ismerem, de meggyőzött. Az asztalain kívül azzal is, hogy egyik performanszában egy párizsi galériát étteremmé alakított át, ahol a fogásokat műkritikusok szolgálták fel. Fogyasztás után pedig maguk a vendégek ragasztották rá az asztalra a maradékokat és a mosatlant.

Tényleg történeteket duruzsolnak a képek. S ez a vizuális konfrontáció egyszerre meditatív számomra, és idézi fel a nagy vacsorák utáni enyhe szorongást, amit a még le nem szedett asztal látványa is okoz.

Nem tudom, hogy ez az írás terápiás gyakorlat (habár azt hiszem, hogy minden írás az), vagy csak úgy a lejegyzés miatt készül.

Van egy projekt, amelynek az összeállításában én is részt veszek. A csapat összetétele két fiatal nő, három-négy férfi, akik nálunk idősebbek, de az egyikük épp csak néhány évvel. Mondjuk az egésznek semmi jelentősége nem kellene legyen, mert nem a korunk, a nemünk vagy a genderünk miatt kerültünk mi be ebbe a projektbe. Hanem a tudásunk, hozzáértésünk volt a mérvadó.

Na, de van ez a korban hozzám közelebb álló férfi. Pasi. Csávó. Aki, elmondása szerint, szeret viccelni. A viccei a következők: úgy köszön, hogy "Szia, csajszi!". Akkor, amikor nem csevegni gyűlünk össze, hanem szakmai megbeszélésre. Megkérdezik, hogy kérünk-e kávét vagy vizet, mondom, hogy nem. Erre a férfi megkérdezi, hogy puszit kérek-e? Csúnyán ránézek (nagyon hatásosan tudok csúnyán nézni), amire megjegyzi, hogy hű, milyen csúnyán néztem rá. S hozzáteszi, hogy hát ő szokott így viccelni.

A "viccek" mellett van más is. Például megfogja a vállam. Egyszer pedig szoknyában voltam, akkor rátette a kezét a térdemre.

Mindeközben felesége van s kisgyereke. Lánya. Néha mesél is róla. Kíváncsi lennék, hogy neki mit mesél. Felkészíti-e arra, hogy mit tegyen majd, amikor találkozni fog olyan férfiakkal, akik szeretnek viccelni. Szembesítse őket, vagy esetleg fogadja el, mert ebben semmi rossz nincs. Hiszen a nők úgyis mindent túlreagálnak.

én meg régi varrottasokat keresgéltem az OLX-en, amikor szembe jött velem ez a dolog:

talán gobelin, de a kép minősége nem engedi ezt teljes bizonyossággal eldönteni. de úgy érzem, hogy itt fölösleges a technikai részletek fejtegetése, merüljünk el inkább a tarkabarka, ugrándozó és fetrengő, kék-narancs macskák figyelésében. annyira megtetszett ez a naiv devóciós kép, hogy megnéztem milyenek vannak még. nem kellett csalódnom, mert sokan és sokféleképp örökítették meg kedves kis szőrös isteneink. mutatom a legjobbakat, ha valamelyik netalán megtetszene, Romániában megvehetőek.

ez a kettő már egészen biztosan gobelin. elnézve őket, arra gondolok, hogy munkás nagynénikezek készítették ezeket. a rokonok meg lakásfelújítás címszó alatt épp megválnak tőlük.

az eladó szerint Macskarisztokratákat ábrázoló faliszőnyeg már egy egészen komoly darab, gyárban készült, nem otthon, doromboló cicák felügyelete alatt. egészen biztosan kirívó dísze lehetett egy tömbházlakásnak, s a négylábú kedvencek is csak távolról csodálhatták.

festményekből sincs hiány, ha cicás képpel dobnánk fel a nappalit. a hármas páros pedig itt is gyakori, úgy tűnik igaz a mondás, hogy egy macska nem macska...

na jó, vannak azért kivételek, egyke és páros cicákat is kapni. de elnézve a tekintetüket, valami igen nyomja a lelküket.

a képek mellett macskás kisplasztikát és ékszereket is találunk, ha erre vágynánk. a porceláncica a kedvencem, mert az eladó több tárgy mellett s különböző szögekből is lefotózta.

nagyon ritkán emlékszem az álmaimra ébredés után. de a mai kivétel, ezért is írom le. (régen volt erre egy füzetem, de most valahogy könnyebb ide bepötyögni.)

egy viszonylag tágas, de mindenféle tárggyal megtöltött teremben voltam, épp egy kiállítást készültek megnyitni, mi pedig nézőként érkeztünk oda. már nem tudom, hogy ez pontosan miről szólt, mert azzal voltam elfoglalva, hogy mit hova tettek. a terem közepén mintha kisebb könyvespolc lett volna, a hátsó falon valamiféle képek. itt a címkék még nem voltak felragasztva, épp @barazsulyviki​ segített ezt gyorsan megoldani. a bejárat mellett, a földön (!!!) pedig két vizitkártya fényképalbum és egy könyv volt, azt hiszem, hogy valamiféle 19. századi Mátyás meséket tartalmazó kiadvány. emlékszem, hogy ezeket lehajoltam megnézni és borzasztóan dühös lettem, hogy mit képzelnek magukról ezek a kurátorok: a koszos, poros földre teszik ezeket a tárgyakat, ahol mindenki ráléphet. 

aztán elkezdődött a megnyitó, már nem tudom, hogy miket mondtak, mert épp Vikivel beszéltük meg a hiányosságokat és azt, hogy mi mindent csináltunk volna jobban (mint általában). de arra emlékszem, hogy egy adott pillanatban az albumok és a könyv védelmében dühösen közbeszóltam. nem ütköztem semmiféle ellenállásba, a szervezők belátták tévedésüket, ezért gyorsan felvették a földről ezeket és betették egy fiókos szekrénybe. 

mint ki jól végezte dolgát, ezután felébredtem és megértettem annak a híres lábjegyzetnek is a jelentőségét.

illusztrációnak pedig egy Fortepan kép, mert meglehetősen hasonlít az álombeli térre. Fortepan/ TEODORO WOLF-FERRARI

A Kolozsvár melletti Szamosújvárral a barokkot és az örményeket szoktuk összekapcsolni. Semmiképpen nem a szocmodern örökséget, pedig hát ebből is van ott.

Legutóbb, amikor ott jártam, pont jó helyen álltunk meg, s miután kiszálltam az autóból, egyből a Complex Comercial (bevásárlóközpont) felirat cirkalmas betűin akadt meg a pillantásom. A másik oldalon pedig ez kiegészül egy újabb szóval, ez tehát a Complex Comercial Transilvania.

Az épület ma is az, aminek az 1970-es években szánták: üzletek, étterem, bank működik benne. A homlokzaton láthatóan semmit nem változtattak az átadása óta, így még megfigyelhetjük a különböző díszítéseket is. A türkiz csempe és a kis barna elemek egészen mozgalmassá teszik az összképet.

Az egyik bejáraton be is merészkedtem az épületbe, amiről úgy tűnt, hogy annyira azért nem kihasznált minden négyzetmétere. A lépcsőház üres fehérséggel fogadott, a legalsó lépcsőfokon pedig még egy bejegyzés is látható.

A belsők fényesek, a lépcsők, korlátok, oszlopok pedig folyamatosan megtörik a teret. Színek csupán a ruhásbolt reklámain jelennek meg, valamint az itt-ott elhelyezett szőnyegeken.

ez volt a tanácsa egy férfi tanárnak az egyetemről, akinek azért írtam, hogy a segítségét kérjem. abban, hogy jelezze a diákoknak, hogy a szemináriumi óráink kötelezőek...

egy lehetetlen egyetemi rendszerben már három éve tartok szemináriumot, ugyanis a doktoris képzésemnek ez az egyik elvárása. az idei félév kimondottan rosszul indult, szinte minden héten megkértek, hogy halasszuk az órát, hol betegségre hivatkozva, hol arra, hogy épp el lesznek utazva és nem érnek vissza időben. ma a diákjaim egy középiskolában órát hallgattak a pedagógiai gyakorlatuk részeként. én nem mentem bele a szeminárium elhalasztásába (ami egyébként a főtantárgyuk), mivel az órahallgatást máskor is megejthetik, valamint csak szólniuk kellett volna a sulis tanárnak, hogy szemináriumra kell menjenek, ezért nem maradhatnak végig. helyette velem egyezkedtek, mert ugye én vagyok a fiatal... végül abban maradtunk, hogy másfél órával később kezdünk, és jönnek órára. fél órát vártam rájuk, de nem jelentek meg. (valamint nem is írtak, hogy mégsem jönnek.)

a kialakult helyzetet megírtam annak az egyetemi tanárnak, aki a felelőse ennek a pedagógiai gyakorlatnak. megkértem, hogy nyomatékosítsa még egyszer, hogy a szeminárium a fontosabb. a válasz az volt, hogy túllihegtem a helyzetet. erre már csak iróniával tudtam válaszolni, amiből következett a férfiválasz: csillapodjak le. így működik a kollegialitás errefelé. ami pedig a legszomorúbb, hogy tudom, ha egy férfi doktorandusz ír neki ilyen helyzetben, vele nem így beszélt volna. 

mit lehet egyáltalán ilyen helyzetben lépni? 

zárógondolat Griselda Pollock Feminist Interventions in Art’s Histories c. cikkéből:

Két napja Debrecenben voltunk, s lett egy (kevésbé) hirtelen ötlet, hogy menjünk fürödni. Csak nekem nem volt fürdőruhám. Arra gondoltam, hogy szétnézhetünk néhány helyen, ha véletlenül találok valamit, akkor rávehető leszek a csobbanásra. Viccből mondtam, hogy menjünk be ebben a kínai üzletbe, hiszen a kapuja azért elég csábító. Nem az akciós felirat, hanem ami 100 évvel régebbi. Aztán ami bent várt, az egy nagyon komoly (és szomorú) szecessziós felfedezés volt.

Amikor beléptünk nem tudtam, hogy ez a Debreceni Első Takarékpénztár által építtetett palota ifj. Rimanóczy Kálmán nagyváradi építész munkája. A saroképületet 1912-ben fejezték be, azonban két évre rá tűzvész pusztította a tetőzetét és saroktornyát. Voltak itt irodák, luxuslakások, a pincében pedig vendéglő.

Már akkoriban is lehetett itt vásznat, selymet női fehérneműt venni Kontsek Károly divatáru nagykereskedésében. Kíváncsi lennék, hogy mit gondolna a mai kínálatról...

Az épületet néhány éve újították fel, de itt-ott már potyog a vakolat. De ami szerintem még ennél is nagyobb baj, hogy egy ilyen belső ezekkel az olcsóságokkal van tele. Igénytelen feliratokkal, műanyag ruhákkal, gyenge szalagparkettával, Zsolnay kerámiával, színesüvegekkel, díszes feljáróval, stukkó nőkkel a mennyezeten vár az üzlet. Vásárolni nem érdemes itt, de bemenni és szétnézni mindenképpen megéri.

Egyedüllét, melankólia, saját világukba zárkózó szereplők  –  a leggyakrabban így jellemzik Edward Hopper (1882 – 1967), amerikai festő alkotásait. Aztán még hozzáfűzik a voyeaur nézőpont meglétét, a nagyvárosokban tapasztalható magányt és bezártságot. Egyáltalán nem pozitív érzéseket, tapasztalatokat kapcsolnak a munkáihoz, mégis  vonzanak ezek a képek, szeretem nézni őket. Főleg ezt a kettőt. 

Már nagyon várom a tél végét, valószínűleg azért ragadott meg ennyire Manet tengerpartot ábrázoló festménye. (Meg valószínűleg azért, mert eszembe juttatta Alessandro Baricco: Tengeróceán c. munkáját.) Nagyon tetszenek a pasztelles, tompa színei, a hármas tagolású kompozíció, s persze az alakok. Jó elmerengeni a hosszú ruhákon, a napernyőkön, a kalapokon! Feltűnik egy fürdőkocsi is, abba belebújva mártóztak meg a habokban. Sokáig élt az a képzet, hogy a tengerben szörnyek laknak, ezért a tengeri fürdőzés csak a 19. században terjedt el. Először az arisztokraták körében lett divatos, aztán lassanként mindenki elkezdett a tengerben úszkálni és lubickolni.

Manet: On the Beach, Boulogne-sur-Mer, 1868.

Fényképen pedig mindez valahogy így nézhetett ki, igaz, a fotó későbbi, 1917-ben készült:

Múlt héten @barazsulyviki kirakatokról szóló tanulmányát olvastam, és közben végig Eugène Atget képeit láttam magam előtt. A kirakatok efemer alkotások, megmutatják az újdonságot, becsalogatják a vevőket, aztán eltűnnek, hogy újabb és újabb ruháknak, kalapoknak, kabátoknak adjanak helyet.

Az Atget által megörökített üzletek ablakai nemcsak ennyit ragadtak meg: a kirakatokkal együtt változó Párizst is őrzik ezek a fényképek. 1890 körül kiakasztott egy táblát a műtermére, amelyen az állt, hogy „Documents pour artistes”, azaz Dokumentumok művészeknek. Állatokról, növényekről, műemlékekről készült fényképeket lehetett tőle megvásárolni – ezek főleg a festők, díszlettervezők, építészek körében voltak keresettek.

A Haussmann általi nagy átalakítások nem kerülték el Atget figyelmét sem. Az 1900-as évek elején már réginek számító, nagy üvegnegatívos gépével kilépett hát az utcára. Az elhagyottnak tűnő épületekről, lépcsőházakról, terekről, a le- és felépülő városról készült képeire legelőször a szürrealisták figyeltek fel. 

Soha nem akart művész lenni, mégis művészit alkotott. Azt mondják róla, hogy a francia főváros portréját készítette el.

Itt egy remek gyűjtemény: https://www.flickr.com/photos/george_eastman_house/sets/72157621011255003

a konceptuális művészet számomra az egyik legérdekesebb 20. századi művészeti irányzat. szövegekkel dolgozik, amiket képekké alakít át, hogy közben mégis szövegekként érvényesüljenek. 

Jenny Holzer 1950-ben született az Amerikai Egyesült Államokban és ő már a neo-konceptuális irányzat képviselője. legismertebb munkái az épületekre applikált szövegei. költői, efemer, feminista, gondolati. úgy gondolja, hogy a művészettel a legváratlanabb helyeken kell szembemenjünk.

a reneszánsz mellett, Firenzében.

ami itt nagyon tetszik, hogy az épületekre vetített üzenetek átrajzolják és -értelmezik a teret. azt hiszem így és ettől lesznek önálló alkotások. 

Blenheim palace:

Dél-Kelet Európa legrégibb vasútvonala 14 alagúttal, 10 viadukttal és egyéb látványosságokkal Oravicabánya körül van – fedeztem fel a híres/hírhedt román vasúttársaság, a CFR honlapján. aztán eldöntöttem, hogy én ezt meg szeretném nézni. 

a Bánság/Bánát különleges hely, annyi nép és nemzet élt, és él ott a mai napig: németek (azért ma már nagyon elvétve), románok, magyarok, törökök, arománok, szerbek, stb. 

az Osztrák-Magyar Monarchia idejében kiépült itt az infrastruktúra, lett vasút, közvilágítás, fürdőket építettek. aztán azóta minden csak leépül. néhány különleges helyről írtam a másik blogomon, ide néhány (Fortepan) képet szánok :). hátha másnak is kedve lesz meglátogatni ezeket a tájakat. 

Stájerlakanina. Fortepan.hu/Magyar Földrajzi Múzeum

marillavölgyi szanatórium, közel Oravicabányához. (Fortepan.hu/Magyar Földrajzi Múzeum)

ugyan az, de itt színezett képeslapon.

”Van kitünően berendezett hidegvizgyógyintézete, melyben savó- és szőllő-, továbbá belehelési gyógymódot, massage-et és villamozást is használhatni. Tulajdonosa Hoffenreich Mór dr.” – írta a Pallas nagy lexikona

de mindent múlt időbe tehetünk, jelenleg pénzhiánnyal küszködnek a még meglévő intézmények. a szanatóriumban tuberkulózisos betegeket ápolnak, a rendszerváltás óta állítólag egyszer kaptak állami támogatást, amiből az épületet tudták valamennyire rendbe tenni. a képeslapokon és korabeli fotókon szereplő pavilonokat ne keressük, már rég nincsenek.

a kert. (Fortepan.hu/Magyar Földrajzi Múzeum)