Defacto blog

A klímaváltozás az emberiség előtt álló legnagyobb kihívások egyike. Bár jelenleg úgy tűnik, hogy a hatások többsége elkerülhetetlen, a megfelelő felkészülés segíthet mérsékelni a negatív következményeket. Éppen ezért kulcsfontosságú annak vizsgálata és megértése, hogy bolygónk rohamosan emelkedő hőmérséklete hogyan befolyásolja mindennapjainkat.

Egy nemrég megjelent tanulmányban azt vizsgáltuk, miképpen hat a hőmérséklet a magyarországi sürgősségi betegellátó osztályok (SBO) betegforgalmára a felnőttek esetében. Az SBO-k éjjel-nappal, a hét minden napján működnek, és jellemzően súlyos, életveszélyes állapotú, hirtelen rosszullét miatt jelentkező betegeket látnak el. A betegek gyakran mentővel érkeznek ezekre az osztályokra, de bárki önmaga is felkereshet egy SBO-t, ha úgy véli, hogy azonnali orvosi segítségre van szüksége.

Az alábbi ábra azt mutatja meg, hogy a napi középhőmérséklet miképpen befolyásolja az SBO-kon ellátott személyek számát. Mivel az extrém hőmérsékletek hatásai gyakran nem azonnal jelentkeznek, illetve az egészségügyi panaszok jelentkezése és az orvoshoz fordulás között is eltelhet némi idő, ezért nem csak az adott napi betegforgalmat vizsgáltuk, hanem a következő napokon jelentkező késleltetett hatásokat is figyelembe vettük. A hatásokat az 5-10 Celsius-fokos középhőmérsékletű napok betegforgalmához képest mértük, azaz azt elemeztük, hogy az ennél melegebb és hidegebb napokon látszik-e betegforgalmi többlet vagy esetleg „hiány”.

Azt látjuk, hogy a 5-10 fokosnál hidegebb középhőmérsékletű napoknak nincs érdemi hatásuk a betegforgalomra, de ahogy a napi középhőmérséklet 10 fok fölé kúszik az SBO-k betegforgalma is növekszik. Egy 25 fok feletti középhőmérsékletű nap – ami a HungaroMet gyakorlatában a magas hőmérsékletre vonatkozó figyelmeztetés első szintjének felel meg – hatására 4,7 fővel nő a 100 ezer lakosra jutó SBO-látogatások száma a következő napok során (beleértve az adott napot is). Némi vigaszt jelent, hogy úgy tűnik, a hőség miatti SBO-esetek ritkábban igényelnek további kórházi ellátást (az átlagos 18 százalékhoz képest, csupán az esetek 5 százalékában).

Az elemzés azt is megmutatja, hogy a hőség hatásának mintegy fele azonnali, azon a napon jelentkezik, amikor a hőségnek való kitettség megtörténik. Egy 25 fok feletti középhőmérsékletű napon a 100 ezer lakosra jutó SBO látogatások száma 2,3-del nő, ami az átlagos napi SBO esetszám 8,5 százalékos emelkedését jelenti.

Mit jelentenek ezek a hatások a klímaváltozás szempontjából? A klímaváltozás a hőmérséklet-eloszlás eltolódását jelenti: a magasabb középhőmérsékletű napok száma növekszik, míg az alacsonyabb középhőmérsékletű napok száma csökken. Ismerve ezeket a változásokat és a különböző középhőmérsékletű napok hatásait, könnyen kiszámítható, hogy az utóbbi években hány SBO látogatásért tehető felelőssé a klímaváltozás. A tanulmány megmutatja, hogy amennyiben ha a 2009 és 2017 közötti években az 1950–1989 közötti időszak hőmérséklet-eloszlása lett volna megfigyelhető, akkor nagyjából 47 ezerrel kevesebb SBO látogatás történt volna ez alatt a kilenc év alatt.

A tanulmány eredményei szerint a magasabb hőmérsékletek hatása erősebb a szegényebb és az alacsonyabb háziorvosi ellátottságú járásokban. Ennek részben az extrém meleg elleni mérsékeltebb védekezési képesség, illetve a rosszabb egészségi állapot lehet az oka. Ugyanakkor tükrözheti azt is, hogy a háziorvosi rendszer képes lehet ellátni számos hőség miatt jelentkező panaszt, egészségi problémát. Azaz, amennyiben az alapellátás hozzáférhetősége megfelelő, a sürgősségi ellátórendszerre extrém időjárási körülmények között nehezedő nyomás is némiképp mérséklődhet.

Mindez azt jelenti, hogy a jövőben tovább melegedő klíma  várhatóan az egészségügyi rendszer igénybevételére is hatással lesz, ugyanakkor ezek a hatások egyenlőtlenül oszlanak majd meg a társadalom tagjai között. A leginkább érintettek azonosítása és az erőforrások ennek megfelelő elosztása jelentős hatékonyságnövekedéssel járhat. A megfelelő felkészülés és stratégiaalkotás mind költségvetési, mind társadalmi szempontból elengedhetetlen. 

Hajdu Tamás, KRTK KTI

A nők munkaerőpiaci helyzete az elmúlt évtizedekben jelentősen javult. Nőtt a foglalkoztatottságuk, a nemek közötti bér- és státuszkülönbségek pedig lassan mérséklődni kezdtek. Ennek ellenére számos láthatatlan akadály ma is nehezíti a nők érvényesülését, és hozzájárul a meglévő egyenlőtlenségek fennmaradásához. A nemekkel kapcsolatos előítéletek, a társadalmi elvárások, valamint a munka és a magánélet összeegyeztetésének nehézségei továbbra is korlátozzák a munkahelyi előrejutásukat.

Ugyanakkor egyre több kutatás rámutat arra, hogy a kapcsolati hálók – különösen a korábbi munkatársakkal ápolt ismeretségek – kulcsszerepet játszanak a munkaerőpiaci előrejutásban. Ám a kapcsolatokból származó előnyök nem mindenki számára egyaránt hozzáférhetők vagy hasznosíthatók. Magyar adatokon végzett elemzésünk alapján a volt munkatársi kapcsolatok munkakeresés során való hasznosíthatósága nagymértékben függ a munkahelyváltás körülményeitől. Kényszerű elbocsátások – például munkahely felszámolása vagy gyárbezárás – esetén a férfiak kapcsolatai, főként férfi ismeretségeik, jobban hasznosulnak, mint a nők kapcsolatai. Kutatásunk eredményeit az alábbi ábrán szemléltettük. A szorzók azt mutatják meg, hogy egy tetszőleges munkakereső adott cégnél való elhelyezkedésének valószínűsége hányszorosára nő, ha legalább egy (adott típusú) ismerőse dolgozik a cégnél. A vízszintes tengely a kapcsolatok típusait mutatja. Az egyes kategóriákban a nők és a férfiak kapcsolatokból származó előnyét ábrázoljuk, külön bontva a munkahelyváltás típusa szerint.

Más a helyzet, amikor a munkavállalók önként váltanak: ekkor a férfiak és nők közötti különbségek eltűnnek. A nők vélhetően ilyenkor tudatosabban válogatnak kapcsolataik között, elsősorban női ismerősökre és magasabb beosztású volt munkatársakra támaszkodva. A vezetői szintű  kapcsolatok azonban továbbra is inkább a férfiakat segítik.

Összességében a vizsgálat azt mutatja, hogy kényszerű munkahelyváltás esetén a nők kevésbé tudják munkaerőpiaci előnnyé alakítani munkahelyi kapcsolataikat, mint a férfiak. Önkéntes munkahelyváltáskor ugyanakkor ezek a különbségek eltűnnek, és a kapcsolatok hasonló mértékben segítik a nők és a férfiak elhelyezkedését.  Utóbbi esetekben azonban a hierarchikus kapcsolatokhoz (például vezetőkhöz) való korlátozott hozzáférés továbbra is hátrányt jelent számukra, noha pont ezek azok az ismeretségek, amik különösen nagy befolyással bírnak a dolgozók felvételénél.

A kutatás azt is megmutatta, hogy a korábbi munkatársak nemcsak a felvételi esélyeket befolyásolják, hanem a munkaerőpiaci előmenetelt is. A kapcsolatok révén az egyének  jobb helyzetbe kerülhetnek a bérezés szempontjából, mind a vállalatokon belül, mind a teljes munkaerőpiacon, és nagyobb eséllyel kerülhetnek olyan munkahelyekre, ahol magasabbak az átlagbérek, vagy kisebb a nemek közötti bérkülönbség. Ám míg a férfiak számára az előny független a korábbi munkahelyi helyzetüktől, a nők csak átlagos vagy hátrányosabb helyzetből tudnak előnyhöz jutni. Eredményeink így rávilágítanak arra, hogy a volt munkatársi kapcsolatok kettős szerepet töltenek be a munkaerőpiacon: egyrészt támogatják a nők előrejutását az alacsonyabb keresetűek csoportjában, másrészt hozzájárulnak a nemek közötti egyenlőtlenségek fennmaradásához a magasabb keresetűek körében.

Ilyés Virág, ELTE KRTK-KTI, BCE CIAS NeTI Lab

Gyakori és vitatott kérdés, hogy a politikusok bérét csökkenteni vagy inkább emelni kellene. Sok esetben - mint például a jelenlegi magyar közéleti vitákban - elhangzik az az érv, hogy a spórolást, a pazarló költekezés megállítását magukon a képviselőkön kell kezdeni. Ez az intuitív érv gyakran támogatásra talál a választók széles rétegei között is. Azonban belátható, hogy az alacsonyabb bérezés sok, egyébként kiváló képességű és etikus politikus-jelöltet eltántoríthat a szakmától, mert nem tartják arányosnak a bérezést a munka kihívásaival. Továbbá, az alacsonyabb bérek vonzóbbá teszik a korrupt vagyonszerzést, mert a polgármesterek legális bérezése nem vagy csak kevéssé teszi lehetővé azt az életszínvonalat, amit versenyszférában dolgozva kapnának. 

E politikailag releváns vita jobb megértése hosszú évek óta foglalkoztatja a kutatókat is, azonban a bérek és korrupció közötti kapcsolat pontos és megbízható megértését nehezíti, hogy sokszor maguk a politikusok határozzák meg a béreiket. Ez módszertani szempontból azért problematikus, mert lehetséges, hogy a már eleve korrupt politikusok megemelik a saját béreiket, és így úgy tűnhet az elemzésben, hogy a magas bérek miatt válnak korrupttá, jóllehet ennek a fordítottja igaz. Azonban tizenegy európai uniós tagállamban, így hazánkban is, az önkormányzati képviselők és elsősorban a polgármesterek bérezése az általuk vezetett települések lakosságszámához van kötve egységesen az egész országban. Bizonyos lakosságszám-küszöbök átlépése bérszintugráshoz vezet, így előfordul, hogy két egymáshoz nagyon hasonló településen, amelyek lakosságszáma csak kis mértékben tér el egymástól, a polgármesterek bére jelentősen eltér. 

A települések helyi közbeszerzési korrupciós kockázatát hat tudományosan megalapozott kockázati tényező alapján mérjük. Ilyen kockázati tényező az egyajánlatos tenderek aránya vagy a nem nyílt eljárások használata. A bevezetőben hivatkozott tanulmányunkban összesen 2,4 millió szerződés adatait dolgoztuk föl tizenegy tagállamból, amelyek csaknem tizennyolcezer önkormányzatot fednek le. Az elemzés részét képezték a magyar önkormányzatok szerződései és polgármesteri fizetései is.

Az elemzés fő eredménye, hogy a polgármesterek és képviselő-testületek magasabb bérezése csökkenti a közbeszerzési korrupciós kockázatokat Európa-szerte. A lenti ábrán olyan településeknek hasonlítjuk össze a korrupciós kockázatát, amelyek nagyon hasonlóak, de az egyik lakossága egy polgármesteri bérszint ugrás alatt, a másik felette található. Így az utóbbiban a polgármester fizetése számottevően magasabb, mint az előbbiben. Az ábra vízszintes tengelye a település bérszint ugráshoz köthető lakosságszámtól való százalékos eltérését, míg a függőleges tengely a település korrupciós kockázatát mutatja. Az ábra világosan mutatja, hogy a kicsivel nagyobb településeken jóval alacsonyabb a korrupciós kockázat. A nagyobb településmérettel átlagban 15 százalékkal magasabb fizetés jár, és a korrupciós kockázat jelentősen csökken.  Ez azt jelenti, hogy jelentősen csökkent az egyajánlatos vagy nyilvánosan meg nem hirdetett tenderek előfordulása a magasabban fizetett helyi képviselők településein. 

Míg a fenti eredmény az átlagos összefüggést mutatja a 11 ország összes települését figyelembe véve, a korrupciós kockázatok csökkenése kimondottan nagyobb olyan régiókban, ahol a korrupció szintje eleve magas – mint például a magyar régiókban. Továbbá a kockázatok csökkenése annál nagyobb, minél nagyobb a bérnövekmény.

E számottevő hatások láttán felmerül a kérdés, hogy hogyan vezetnek a magasabb bérek alacsonyabb korrupciós kockázatokhoz. Arról van-e szó, hogy eleve etikusabb vezetőket választanak polgármesterré vagy inkább arról, hogy a megválasztott polgármesterek jobban tartózkodnak magas kockázatú tenderektől? Jóllehet ennek a kérdéskörnek a vizsgálata lényegesen nehezebb, a cikk tanulsága az, hogy elsősorban a kevésbé korrupt helyi képviselők megválasztása a legvalószínűbb oka a megfigyelt alacsonyabb korrupciós kockázatoknak. Ez azt jelenti, hogy a magasabb bérek olyan polgármester-jelölteket motiválnak, akik megválasztásuk esetén alacsonyabb korrupciós kockázatú, erősebb verseny melletti tendereket írnak ki.

A Defacto szerint fontos, hogy minden állami választott vagy kinevezett vezető, aki fel kell adja civil állását a köz szolgálatáért, olyan javadalmazást kapjon, ami a versenyszférával összemérhető megélhetést tesz lehetővé.

Fazekas Mihály, Central European University és Government Transparency Institute

A nagy technológiai cégek, például az Amazon és a Microsoft arról számolnak be, hogy a náluk írt kód mintegy 30 százaléka már  mesterséges intelligencia segítségével készül. De ez csak a Szilícium‑völgy csúcstechnológiája, vagy szélesebb körben is hasonlót látunk?

Ennek kiderítéséhez a techóriásokon túli világot vizsgáltuk meg. Több ezer szoftverfejlesztő nyílt forráskódú munkáját elemeztük világszerte. Egy gépi tanulási eljárást tanítottunk meg arra, hogy felismerje az MI által generált kódot több mint 30 millió, Python programozási nyelven írt kódban a GitHub nevű kódmegosztó oldalon. 2019 és 2024 között 170 ezer fejlesztőt követtünk hat országban. Így nemcsak azt tudtuk mérni, hogy kinek van hozzáférése az MI eszközökhöz, hanem azt is, hogy valójában milyen gyakorisággal használják azokat a mindennapi programozásban.

Eredményeink azt mutatják, hogy a MI eszközök nagyon gyorsan terjednek; hasonló adatokat kapunk, mint amiről a nagyvállalatok beszámolnak. 2024 végére becslésünk szerint az Egyesült Államokban a kódok 29 százaléka készült érdemi MI-segítséggel. Vagyis a vállalati beszámolókban szereplő számok nem túlzóak, hanem valós változást tükröznek abban, hogyan dolgoznak a programozók.

Az 1. ábrán azt mutatjuk be, hogyan alakult az MI által írt kódrészek aránya különböző országokban. Az MI elterjedése gyorsan ment végbe, és minden nagyobb újdonság a mesterséges intelligencia modellekben látványos ugrást hozott az MI-vel írt kódrészek arányában. A GitHub Copilot 2021‑es bevezetése, a ChatGPT 2022 végi megjelenése és a második generációs modellek 2023‑as hulláma mind jól látható gyorsulást okozott az MI felhasználásában.

Az is látszik továbbá, hogy az Egyesült Államok kezdetben egyértelmű előnyben volt, de a különbség fokozatosan csökken. Németország és Franciaország ma már 23–24 százalék körüli MI-aránynál jár a kódok tekintetében, India pedig gyorsan zárkózik fel, 20 százalékkal. Oroszország és Kína lemaradása nagyobb, ami valószínűleg egyszerre tükrözi a kínálati korlátokat (például az MI‑szolgáltatások korlátozott elérhetőségét) és a keresleti akadályokat (állami cenzúrát, szabályozási korlátokat).

De valóban termelékenyebbé teszi az MI a programozókat? Ennek vizsgálatához az Egyesült Államokban élő fejlesztőkre koncentráltunk, és mindenkit önmagához hasonlítottunk: azt néztük meg, hogyan változott az egyes fejlesztők által létrehozott kód mennyisége azelőtt és azután, hogy elkezdték használni az MI‑eszközöket, miközben kiszűrtük azokat a trendeket, amelyek minden programozót érintenek. A 2. ábra azt mutatja, hogy ha egy fejlesztő MI‑használata a nulláról a jelenlegi amerikai átlagra, 29 százalékra nő, akkor az elkészített kód mennyisége átlagosan 3,6 százalékkal emelkedik. Ez első látásra nem tűnik nagy ugrásnak, de országos szinten már mérhető hatást jelent. A pozitív hatások azonban egyenlőtlenül oszlanak meg. A tapasztalt programozók esetében 6,2 százalékos termelékenységnövekedést látunk, a kevésbé tapasztalt fejlesztők esetében ezzel szemben nem találunk érdemi javulást. Úgy tűnik, az MI inkább növeli, mintsem csökkenti a különbségeket a fejlesztők között.

Nemcsak a kód mennyisége változik, hanem a munka jellege is. A generatív MI-t intenzívebben használó fejlesztők gyakrabban próbálnak ki új szoftverkönyvtárakat és azok új kombinációit. Ez arra utal, hogy bátrabban lépnek be számukra ismeretlen területekre. Ezeknek a „felfedező” hatásoknak a nagy részét szintén a tapasztalt fejlesztők körében látjuk.

Mit jelent mindez a gazdaság egésze szempontjából? Az Egyesült Államokban becsléseink szerint évente 600-1.100 milliárd dollárt költenek programozással összefüggő munkaerőre. Ha a termelékenységi becsléseinket rávetítjük a jelenlegi MI‑használati szintekre, azt látjuk, hogy az MI már most évente 23–38 milliárd dollárnyi - 7 500 - 13 ezer milliárd forintnyi - értéket termel csak az Egyesült Államokban, csak a programozás területén.

A Defacto szerint a változás egyértelműen elkezdődött. A legnagyobb kérdés azonban nem az, hogy a mesterséges intelligencia átalakítja-e a munkát, hanem az, hogy milyen ütemben, és kik lesznek a nyertesei, illetve vesztesei ennek az átalakulásnak.

Johannes Wachs, Budapesti Corvinus Egyetem és ELTE KRTK KTI

Rendkívül magas hiánnyal adja át a leköszönő kormány az állami költségvetést. Az első negyedéves hiány 3420 milliárd forint, az éves terv 83 százaléka. 2010 óta minden választási évben pontosan ugyanezt az év eleji túlköltekezést láthatjuk.

Az első ábra azt mutatja, hogy a költségvetési hiány lefutása az éven belül nem egyenletes. Az év elején jellemzően magasabbak az áfa-visszatérítések a decemberi nagy forgalom után, ráadásul a kormányzati szervek és intézmények sokszor már az első pár hónapban lekötik vagy elköltik a beruházási és a támogatási keretüket. Ezért áprilisban már teljesülni szokott az éves hiánycél fele. A választási és a nem választási évek között azonban van egy jól látható különbség: az előbbiekben még sokkal nagyobb az év eleji hiány.

A választási évek áprilisában az átlagos hiány az éves terv kb. 80 százalékán áll. 2022 elején például még kifizetéttek némi fegyverpénzt, volt 13. havi nyugdíj, szja-visszatérítés a gyereket nevelőknek, és életbe lépett a 25 éven aluliak szja-mentessége. Ezek összesen több mint 1000 milliárd forintnyi transzfert jelentettek, ami az összes költségvetési kiadás kb. 4 százaléka. Hasonló a mintázat idén is: a családi adókedvezmény megduplázása, a 13. havi nyugdíj mellé érkező 14. havi negyede, az Otthon Start program és az ágazati béremelések 2026-ban is jelentősen emelték a hiányt.

2010 óta azt is láttuk azonban, hogy csak a választási évek elején engedi el a kormány a gyeplőt, a választási évek második felében rendre jött a korrekció. Érdekes módon a választási években lényegesen közelebb van az év végi hiány a tervezetthez, talán ez is magyarázhatja, hogy inkább csak 2010 előtt volt kiugró a választási évek év végi hiánya.

Az első ábra azonban még egy sajátosságot megmutat: a költségvetési fegyelem inkább a választást megelőző évben esik szét. A közelgő választás hatását szeptembertől már érezni lehet a költségvetésben: ekkor szakad el a deficit az átlagos lefutástól és a tervektől. A választást megelőző években a hiány átlagosan másfélszerese az éves előirányzatnak. Ez az elcsúszás az elmúlt négy választás idején átlagosan a GDP 2 százalékának megfelelő költségvetési lazítást jelentett a tervhez képest. Ez azt jelenti, hogy a magyar kormány már a választások előtti évben körülbelül annyi pluszpénzt enged ki, mint amennyit honvédelemre vagy az oktatásban dolgozók bérére költ.

De hát a világon minden kormány meglovagolja a választási ciklusokat, nem? Nem feltétlenül. Egy ideális világban a kormány nem költ a közös pénzünkből kampányszerűen a saját újraválasztási esélyeinek javítására, a választási évek költségvetési politikája nem nagyon különbözik a többitől. A második ábra azt mutatja, hogy 2000 óta ez az önmérséklet még a régiónkban sem példa nélküli. Csehországban vagy Szlovéniában semmi különbség nincs az évek között, Ausztriában vagy Lengyelországban pedig a költségvetési hiány átlagosan még kisebb is a választási években, mint a többi évben. Magyarországon ezzel szemben az elmúlt 25 év átlagában a választási években a GDP 1,3 százalékával – vagyis nagyjából a középfokú oktatás teljes éves költségvetésének megfelelő összeggel – magasabb volt, mint a többi évben.

A közgazdászok egyetértenek abban, hogy a költségvetési politikának fontos szerepe van a gazdasági ingadozások tompításában. A választási költségvetés pont ezt a stabilizációs funkciót lehetetleníti el: ahelyett, hogy a magyar állam a külső eredetű sokkok semlegesítésén dolgozna, négyévente maga rángatja a gazdaságot. Véleményünk szerint fontos volna, hogy a magyar költségvetést kevésbé dobálják a politikai ciklusok. Az erősebb állampolgári tudatosság, a nagyobb transzparencia és a kritikus nyilvánosság mellett ebben nagyon fontos szerepet játszhatna egy fiskális őrkutya, a tekintélyében és jogköreiben helyreállított Költségvetési Tanács is.

Augusztin Anna, OGResearch; Hegedűs Gergely, OGResearch, Iker Áron, OGResearch; Szilágyi Katalin, OGResearch

Ma már köztudott, hogy a mesterséges intelligencia képes jogi és üzleti szöveget írni. Viszont eddig azt hittük, hogy olyan szakmák, mint a tudományos kutatás, védve maradnak e technológia hatásaival szemben. Két közgazdász, Robert Novy-Marx és Mihail Velikov, egy új tanulmányban megmutatják, hogyan lehet nagy nyelvi modellek segítségével olyan tudományos cikkeket írni, amelyek nehezen megkülönböztethetők emberek által készített tanulmányoktól. 

Az USA-ban kutató közgazdászok egy olyan automatizált kutatási folyamatot mutatnak be, amely képes teljes tudományos dolgozatokat létrehozni. A pénzügyi közgazdaságtan területén dolgozó szerzők először mintegy 30 ezer számviteli mutatót határoztak meg, majd statisztikai módszerekkel 96 olyan mutatót azonosítottak, amelyek hasznosak lehetnek a pénzügyi kutatások számára. Ezeket egy mesterséges intelligenciát használó rendszerrel tovább vizsgálták.

A mesterséges intelligencia ezután emberi beavatkozás nélkül képes volt tanulmányokat létrehozni minden azonosított mutatóról. Minden egyes dolgozat tartalmazott egyedi előfeltevéseket, előrejelzéseket és irodalmi hivatkozásokat. Ezek a dokumentumok megfeleltek a tudományos publikációkra jellemző formai és tartalmi elvárásoknak. A dolgozatok bemutatását követően a kutatók vizsgálták a mesterséges intelligencia által létrehozott tartalmak minőségét. Kiderült, hogy a dolgozatok egy része érdekes és fontos gazdasági összefüggéseket mutatott be, de néhány esetben kitalált hivatkozásokat is tartalmazott.

Összességében elmondható, hogy a mesterséges intelligencia alkalmazása jelentősen felgyorsíthatja a tudományos kutatásokat, de kockázatokat is rejt magában. Az MI olyan méretű adatbázisokat képes kezelni, amelyeket hagyományos módszerekkel nem lehet hatékonyan feldolgozni. Ugyanakkor az a jelenség, amely az emberi kutatók esetében is megfigyelhető – hogy az eredmények ismeretében utólag fogalmaznak meg előfeltevéseket –, valamint a kitalált hivatkozások kockázata a mesterséges intelligencia alkalmazásában is komoly kihívást jelent.

A szerzők esettanulmánya megmutatta, hogy a mesterséges intelligencia hogyan alakíthatja át a tudományos kutatást, ugyanakkor rámutatott azokra a veszélyekre is, amelyekkel az akadémiai közösségnek szembe kell néznie. A Defacto szerint nem valószínű, hogy a mesterséges intelligencia hamarosan helyettesíteni tudja a kutatókat, de lenyűgöző, hogy első látásra mennyire professzionálisnak tűnő tanulmányokat tud gyártani.

Danis András, CEU

A modern demokráciákban a pártpreferencia egyre inkább egy identitássá válik: sok szavazó nemcsak egy politikai programot támogat, hanem a politikai csoporthoz tartozónak is érzi magát. Egy új kutatásomban azt vizsgáltam, hogyan határozza meg a választások kimenetele a győztesek és a vesztesek egymáshoz, illetve saját identitásukhoz fűződő viszonyát. Az amerikai szavazók körében végzett kísérlet eredménye szerint a vereség nem növeli a vesztesek győztesek iránti ellenszenvét, de nem is távolítja el őket a saját pártjuktól. A választások inkább a győztesek pártjukhoz való kötődését erősítik.

A szociálpszichológia egyik alapgondolata, hogy az emberek identitásának fontos része a csoporthovatartozás. Ennek hátterében pszichológiai és evolúciós okok állnak. A csoporthoz tartozás erősíti a saját magunkról és a világról alkotott képünket, és védelmet nyújt azokkal szemben, akik másképp gondolkodnak (ideológiai különbségek), máshonnan érkeztek (háttérbeli különbségek), vagy éppen máshogy néznek ki (leíró különbségek). Ennek érzelmi következménye, hogy hajlamosak vagyunk saját csoportjainkat pozitívabban, más csoportokat pedig negatívabban látni.

A párthovatartozást egyre inkább meghatározza a csoport logika: sok országban egyre hasonlóbb emberek szavaznak ugyanazokra a pártokra – nemcsak politikai véleményük, hanem társadalmi hátterük, életmódjuk vagy kulturális értékeik alapján is. Ez a szelektálódás egyrészt növeli a párt mint társadalmi címke erejét és hasznosságát a „belső” és „külső” csoportok megkülönböztetésében. Másrészről, a szelektálódás tovább erősíti a pártos szavazók vélt vagy valós különbözőségeit, ami további negatív érzelmekhez (mint például fenyegetettség) és előítéletes, diszkriminatív, vagy éppen erőszakos viselkedéshez vezethet a másik csoport jelenlétében.

Ebben a helyzetben a választások különösen nagy érzelmi téttel rendelkeznek. A győztes párt nagyobb fenyegetést jelenthet a vesztes csoportra, és így annak tagjaira is. Ugyanakkor a vereség a saját csoport politikai és társadalmi státuszát is gyengíti, ami csökkentheti az identitás által nyújtott érzelmi bizonyosságot, vagyis a csoporthoz kötődés pszichológiai hasznosságát. Ez akár eltávolodást is okozhat a saját csoporttól.

Ha mindkét elmélet igaz, a vereség egyszerre kelthet negatívabb érzelmeket a másik párt (a győztesek) és a saját párt iránt, miközben a győztesek kevesebb fenyegetést és negatív érzelmet érezhetnek a vesztesek iránt, valamint pozitívabb érzelmeket saját pártjuk felé. A kutatásomban ezeket a folyamatokat vizsgáltam.

Egy több mint hétezer amerikai választó részvételével készült kérdőíves kísérleti kutatást végeztem a 2024-es elnökválasztás előtt. A demokrata vagy republikánus szavazók egy szimulált választási eredményt láttak, amelyben véletlenszerűen vagy győzött az általuk támogatott párt, vagy vesztett. Fontos, hogy minden válaszadó azonos eséllyel láthatta ezeket a forgatókönyveket, így megfigyelhettem az eredmények attitűdökre gyakorolt hatását a válaszadók egyéb tulajdonságaitól függetlenül. A válaszadók a saját és az ellentétes párt iránti érzelmeire a szimuláció előtt és után is rákérdeztem. Végül megbecsültem a győztes és vesztes csoport attitűdjeinek a változását.

Az eredmények azt mutatják, hogy a választási vereség nem növelte a szavazók győztesek iránti ellenszenvét. Az ellenfél megítélése gyakorlatilag nem változott. Emellett a vesztesek nem távolodtak el a saját pártjuktól sem. A győztesek viszont kissé pozitívabban értékelték saját pártjukat, és kis mértékben még a vesztes párt iránti érzelmeik is javultak. Tehát a választások inkább a győztesek identitását erősítették, mintsem a vesztesek ellenszenvét növelték. Bár az ilyen szimulált helyzetekben adott reakciók eltérhetnek a valóságban tapasztalhatóktól, kutatásomban hasonló eredményeket találtam a valós amerikai választások után az elmúlt két évtized adataiban is.

Az eredményeknek számos tanulsága van a demokráciák stabilitását illetően. A választásoknak természetüknél fogva vannak győztesei és vesztesei, ami fokozhatja a politikai és társadalmi feszültséget olyan környezetben, ahol a politika érzelmi és identitásbeli alapokon működik. A kutatás azonban azt sugallja, hogy a választók többségénél a vereség önmagában nem vezet szélsőséges társadalmi reakciókhoz. Ez biztató jele az alapvető demokratikus normák, mint például a békés hatalomátadás elfogadottságának. Ugyanakkor  fontos megemlíteni, hogy más kutatások szerint a választás vesztesei alapvetően kevésbé elégedettek a demokrácia működésével. 

Természetesen a politikai elit reakciói is sokat számíthatnak. Ha a politikusok kétségbe vonják a választások tisztaságát, az felerősítheti a szélsőség reakcióit – ahogy azt például a 2021-es washingtoni Capitolium ostroma is mutatta. A Defacto szerint a politikai vezetők és intézmények társadalmi felelőssége az, hogy tartózkodjanak a választások kimenetelének a megkérdőjelezésétől, és így ne akadályozzák a békés, demokratikus átmenetet.

Hamrák Bence, a Bécsi Egyetem kutatója

A különböző közvélemény kutatások már hosszú ideje határozottan eltérő képet vetítenek előre a 2026-os választásokon várható eredményekről. A legtöbb választónak persze már megvan a saját válasza arra, hogy melyik közvélemény kutatóknak érdemes hinni: azoknak, amelyek pontosabban jelezték előre a 2022-es Fidesz-kétharmadot, vagy azoknak, amelyek nem köthetők egyértelműen egyik párthoz sem. Egy tetszőleges esélylatolgató poszt kommentmezőjében mindkét tábor fanatikusai a saját pártjuk kétharmados győzelmét várják.

Ilyen környezetben, ha a választás kimenetele nem is, egy dolog biztosan előrejelezhető: valamelyik tábor nagyot fog csalódni április 12-én. Ez egyeseket a választások tisztaságának megkérdőjelezése és a másik tábor iránti harag erősödése felé sodorhat, másokat pedig a közügyektől való elfordulás, az apátia vagy akár az ország elhagyása felé. Bárhogy is nézzük, 2-3 millió választó csalódása jelentősen ronthat az ország már most is kritikus mentális állapotán.

Ezt alátámasztandó, az alábbi ábrán amerikai adatok segítségével mutatjuk meg, hogy a pártos elköteleződés együtt jár a saját párt győzelme iránti elbizakodottsággal. A 22 ezer amerikai válaszadóból álló, reprezentatív mintát közvetlenül az elnökválasztások előtt vették fel. A minta csak olyan elnökválasztásokat tartalmaz, amelyek legfeljebb 5 százalékpontos különbséggel zárultak, vagyis viszonylag szorosnak mondhatóak, mint például a legutóbbi 2024-es.

Az ábrán a számok az átlagos érzelmi polarizációt mutatják: annak a különbségét, hogy valaki hogyan érez a saját pártja és a másik párt iránt egy 0-tól 10-ig tartó skálán. A nagyobb érték nagyobb polarizációt, azaz az erősebb pártkötődést és a másik párt erősebb elutasítását jelzi. Az adatokból kiszűrtük a polarizáció emelkedő trendjének és a két párt szavazói közti különbségének hatásait. 

A polarizációt négy választói csoportban mutatjuk azok előzetes választási várakozásai szerint. A legmagasabb polarizáció (5.1) azok körében mutatkozik, akik a saját elnökjelöltjük magabiztos győzelmét várták dacára a szoros eredménynek. Magasabb polarizáció jellemezte azokat is, akik szoros győzelmet vártak (4.2) azokhoz képest, akik nem tudták megjósolni a győztest (2.6) vagy egyenesen az ellenjelölt győzelmét várták (2.6).

Tehát minél jobban elfogult valaki, annál optimistább is a saját jelölt sikerét illetően, ahogy ezt más tanulmányok is megerősítik. Ebből pedig az is következik, hogy minél erősebben polarizált valaki, annál nagyobb csalódás érheti a választások után.

Ha az olvasó kíváncsivá vált, mennyire polarizált, kiszámolhatja az alábbi kérdés alapján. Ha egy 0-tól 10-ig tartó skálán a 0 jelenti a legmélyebb elutasítást és a 10 a legerősebb vonzalmat, mekkora értéket adna az olvasó a Fidesznek és a Tisza pártnak? A két szám távolsága adja meg az olvasó érzelmi polarizáltságát. Ha magas számot kaptunk az arra utal, hogy várakozásaink indokolatlanul optimisták lehetnek, ezért, a lehetséges csalódás elkerülése érdekében, érdemes azokat mérsékelnünk. 

Rácz Olivér Miklós, Budapesti Corvinus Egyetem

Magyar Péter és a Tisza Párt 2024. február–áprilisi színre lépése óta nemzetközi szinten is ritkán látható gyorsasággal alakult át a magyar pártrendszer. A 2024. június 9-i európai parlamenti választáson az alig három hónappal korábban zászlót bontó Tisza Pártot a belföldi szavazók kis híján 30 százaléka, körülbelül 1,35 millió választó támogatta.

De vajon kik voltak azok a választók, akik ilyen rövid idő után máris bizalmat szavaztak az újonnan megjelenő pártnak? A 2024. júniusi kettős választás és a Tisza Párt stratégiája – miszerint a párt az európai parlamenti választáson elindult, az önkormányzati választáson viszont Budapest kivételével nem – egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy adatalapon vizsgáljuk meg a Tisza akkori szavazóinak másodlagos pártpreferenciáját. Ráadásul nem önbevalláson alapuló közvélemény-kutatási adatokra, hanem a választók tényleges szavazataira támaszkodva. 

Ezen a választáson ugyanis Budapest, a megyeszékhelyek és a megyei jogú városok kivételével, tehát a „vidéki” Magyarországon két pártlistás választásra is sor került. Egyrészt volt az európai parlamenti választás, amelyen az összes főbb párt (beleértve a Tiszát is) közül választhattak a vidéki szavazók. Másrészt viszont a szóban forgó településeken a megyei önkormányzat összetételét is egy pártlistás választás határozta meg, ahol jellemzően minden fontosabb párt elindult a Tisza kivételével. Tehát a vidéki szavazók egyszerre két listára is szavazhattak: egy Tiszát is tartalmazó EP-listára, és egy Tisza nélküli megyei listára.

De hogyan tudunk csupán a választási eredmények alapján, egyedi szavazók megfigyelése nélkül következtetéseket levonni? Ebben egyrészt az segít, hogy a választási eredmények szavazókörönként (amelyek egyenként átlagosan ezer szavazásra jogosult választót tartalmaznak) rendelkezésünkre állnak; másrészt pedig az, hogy a két szavazás időben és térben egy helyen zajlott, és a választók túlnyomó többsége – ha már ott volt – mindkét listás választáson részt is vett. (Ez utóbbi állítást a két különböző listás választás szavazóköri részvételi adatainak az összehasonlítása támasztja alá.) A szavazóköri eredmények alapján ezért túlnyomórészt ugyanannak a pár száz szavazónak a pártlistás szavazatait hasonlíthatjuk össze az európai parlamenti és a megyei önkormányzati választáson. Az ennek során alkalmazott statisztikai módszer lényegében ugyanaz, mint a Defacto Karácsony Gergely és Vitézy Dávid szavazóinak pártpreferenciáját vizsgáló korábbi írásában.

Mivel az önkormányzati választás megyei pártlistás szavazása megyénként eltérő volt abban a tekintetben, hogy pontosan mely egyéb pártok és esetleg milyen koalíciókban indultak, a becsléseinket minden megyére külön-külön végeztük el, az adott megyében található szavazókörök adatai alapján. Az alábbiakban ezeknek a megyei becsléseknek az országos szinten összesített eredményét ismertetjük.

Az alábbi ábra a vidéki Tisza-szavazók másodlagos pártpreferenciáját, egészen pontosan az EP-listán Tiszára szavazók megyei önkormányzati pártlistás szavazatainak a becsült megoszlását mutatja. Fontos hangsúlyozni, hogy az ábra az akkor nagyjából 1,35 millió belföldi Tisza-szavazó közül 765 ezer választóra vonatkozik, mivel a fennmaradó 585 ezer Budapesten vagy megyei jogú városokban lakik.

Látható, hogy a vidéki Tisza-szavazók közül 28 százalék (214 ezer választó) a megyei önkormányzati listákon a Momentumra, további 23–24 százalék (egyenként körülbelül 180 ezer választó) pedig a Demokratikus Koalícióra és a Mi Hazánkra szavazott. A fennmaradó választók 23 százaléka valamely egyéb párt vagy pártszövetség megyei listájára szavazott (pl. Magyar Szocialista Párt, Jobbik, Magyar Kétfarkú Kutya Párt, LMP, Nép Pártján, Második Reformkor). Ebbe az egyéb kategóriába soroltuk a helyi szerveződéseket (pl. Somogyért), illetve a korábban említett pártok esetleges koalícióit is. Az ábra továbbá azt is mutatja, hogy a 2024. júniusi vidéki Tisza-szavazók elenyésző része (mintegy 2,5 százaléka, vagyis 19 ezer választó) szavazhatott a Fidesz megyei listáira.

Az eredmények tehát azt mutatják, hogy a Tisza Párt 2024. júniusi vidéki szavazóbázisa nagyjából azonos arányban tartalmazhatott Momentum, DK és Mi Hazánk szimpatizánsokat; és nagyságrendileg ugyanennyien lehettek közöttük a további kisebb pártok, vagy a helyi pártok, civil szervezetek támogatói. A Fidesz és a Tisza Párt szavazói között viszont 2024 júniusában csekély volt a közvetlen átjárás.

Hangsúlyozzuk, hogy ez az eredmény csak egy adott napra (2024. június 9-re) érvényes pillanatfelvétel, és semmiképp sem jelenti azt, hogy a Fidesz és a Tisza Párt szavazótábora között időben sem létezik átjárás. Nem cáfolja tehát azokat az elemzéseket, amelyek szerint a Tisza Párt jelenlegi támogatói között szép számmal lehetnek olyanok, akik a 2022-es parlamenti választáson, vagy akár a 2024-es EP-választáson, még a Fideszt támogatták. Egy tanulmány például közvélemény-kutatási adatok alapján azt becsüli, hogy a Tisza 2024-es szavazóbázisának nagyjából 10 százaléka szavazhatott 2022-ben a Fideszre. Az eredményünk mindössze annyit jelent, hogy a vidéki szavazók 2024-ben csak csekély számban szavaztak egyszerre a Fidesz és a Tisza Párt listájára, ami arra utal, hogy a két nagy párt szavazóbázisa között csak kis mértékben létezhet azonnali átjárás.

Novák Levente, Corvinus Egyetem; Reiff Ádám, Corvinus Egyetem és ELTE KRTK KTI

A legtöbben már régen nem politizálunk a családi asztalnál. Nem akarjuk kockáztatni a családi békét egy megnyerhetetlen veszekedésért. A másik politikai táborba tartozókkal szembeni neheztelés a politikai polarizációnak az egyik legjobban kimutatható megnyilvánulása. A polarizáció mértékét azzal szokták mérni, hogy az emberek mennyivel jobban kedvelték saját pártjukat az ellenoldal politikai pártjainál egy 0-100 közötti skálán. Magyarországon különböző felmérések szerint 35 és 52 pont volt ez az érzelmi polarizációs index, hasonló mértékű az Egyesült Államokban mért szinthez. Egy másik tanulmány szerint Magyarország az egyik legpolarizáltabb európai ország, 10–20 ponttal magasabb érzelmi polarizációs indexszel, mint az európai országok átlaga.

A politikai polarizáció sok gazdasági és társadalmi kárt okoz: rontja a fizikai és mentális egészséget, valamint a romantikus és családi kapcsolatok minőségét,és rombolja a demokráciát. De hogyan lehet mérsékelni a polarizációt? Egy nemzetközi kutatócsapat huszonöt különböző módszert tesztelt a polarizáció mérséklésére 32 ezer amerikai részvételével. Az alanyokat véletlenszerűen osztották be a huszonöt különböző kezelt csoport egyikébe vagy egy kezelés nélküli kontroll csoportba azután, hogy felmérték a párthovatartozásukat. Minden csoportba kerültek demokrata és republikánus szavazók is.

Bár majdnem minden kezelés csökkentette a polarizációt, eredményességük eltért. Az öt leghatékonyabb kezelést az alábbi ábrán mutatjuk be. A kezelés neve melletti érték azt mutatja, hány ponttal csökkentette a polarizációs indexet.

A polarizáció legeredményesebb ellenszere egy olyan kezelés volt, amiben a résztvevők egy videót láttak különböző pártállású emberekről, akik képesek voltak kapcsolódni egymáshoz. Ez a kezelés 10 ponttal csökkentette a polarizációt. Ez nagyjából annyi, mint amennyi polarizáció 16 év, azaz négy elnöki ciklus alatt halmozódik fel.

A második és a harmadik kezelés is hasonlóan erős volt. Ezekben a résztvevők arról olvastak, hogy a sajtó a saját olvasottsága és nézettsége érdekében erősíti a polarizációt, valamint hogy az USA sikerességének kulcstényezője a demokrácia. Mindkét olvasmány felhívta a figyelmet arra, hogy a republikánusok és a demokraták között közös pont a médiapolarizációtól való kimerültség, valamint a demokráciát támogató és az erőszakot elutasító nemzeti identitás.

Az öt leghatékonyabb kezelés között volt az is, amikor a résztvevők videókat láttak emberekről, akik arról meséltek, hogy mások mit nem látnak bennük, majd egy animációt arról, hogyan segíti elő a demokrácia eltérő világlátású emberek együttműködését. Az ötödik kezelésben a résztvevők arról láttak egy videót, hogy demokrata és republikánus szavazók megtudják, hogy a másik oldalon sokkal kevesebb a szélsőséges nézet a bevándorlókról és a másik párt dehumanizálásáról, mint korábban gondolták.

Összességében kétféle megközelítés működik a polarizáció ellen: eltérő pártállású, mégis rokonszenves személyek bemutatása, akikkel könnyen lehet azonosulni, valamint közös, pártokon átívelő identitások kiemelése. Az olyan stratégiák, mint a politikai hasonlóságok kiemelése vagy annak bemutatása, hogy a másik párt szavazói miért rendelkeznek saját pártidentitással, kevésbé voltak eredményesek. Egyáltalán nem volt eredményes a polarizáció enyhítésében, amikor a másik oldaltól való félelmet a saját párt fölényének hangsúlyozásával kezelték, vagy amikor erőszakos tüntetések hatástalansága mellett érveltek.

A Defacto szerint a magyar társadalom hasznára válna, ha a sajtó törekedne a polarizáció csökkentésére olyan tartalmak bemutatásával, amikben különböző pártállású mégis egymást kölcsönösen tisztelő és együttműködő emberek láthatóak, illetve, amikben a politikai szekértáborokon átívelő többségi értékeink kapnak hangsúlyt, mint a nemzethez és Európához tartozás, vagy az erőszak és az ellenségeskedés elutasítása.

Rácz Olivér Miklós, Budapesti Corvinus Egyetem

Gombamódra szaporodnak a világban a populista kormányok. Trumptól Erdoganon keresztül Orbánig a lista évről évre bővül. Sikereik okai és következményei azonban kevésbé egyértelműek. 

A kutatások borús képet festenek az utóbbiról. Egy rangos amerikai közgazdasági folyóiratban nemrég megjelent tanulmány 51 populista vezető - köztük Orbán Viktor -  vizsgálatával arra a következtetésre jutott, hogy a populisták által vezetett országok növekedése a politikus hatalomra kerülését követő 15 évben 10%-al alacsonyabb, mint a hasonló, ám nem populisták által vezetett országoké. Az alábbi ábra azt mutatja, hogy míg a populisták hatalomra jutása előtt az országok hasonlóan növekedtek, utána a populisták által vezetett országok szép lassan lemaradnak. Ráadásul a gazdasági visszaesést nem ellensúlyozta a jövedelemegyenlőtlenségek csökkenése sem, pedig egyes kutatók erre számítottak. 

Ennek tükrében azt feltételezhetnénk, hogy a gyenge kormányzati teljesítményt látva a választók hamar elmozdítják a hatalomból populista vezetőiket. Ez azonban koránt sincs így, a populista politikusok kétszer annyi ideig vannak hatalmon és kétszer akkora eséllyel is térnek oda vissza egy választási vereség után, mint nem populista társaik. De hogyan képesek a populisták így kikerülni az alacsony teljesítményért járó politikai felelősséget? 

Erre a kérdésre keressük a választ egy frissen megjelent tanulmányunkban, amely felvázol egy lehetséges magyarázatot. E magyarázat szerint a populista vezetők létrehoznak és sikeresen alkalmaznak egy politikai narratívát, ha úgy tetszik, “alternatív valóságot”, ami hitelteleníti a független intézmények és szakértők kritikáit. 

Teszi ezt azáltal, hogy az értelmiségieket (tudósokat, szakértőket, újságírókat) egy kormányellenes összeesküvés résztvevőiként tünteti fel, elültetve a választók fejében azt a gondolatot, hogy a kormány politikáját bíráló hangok mögött nem valódi érvek, hanem ideológiai megfontolások állnak. Példa erre az a gondolatmenet, hogy a független sajtó azért vádolja a populista politikust korrupcióval, mert a liberális újságírók mély ellenérzéssel viszonyulnak a politikus konzervatív értékrendjéhez. Azok a választók, akik ezt a narratívát elfogadják, megkérdőjelezik a sajtó által feltárt tényeket. 

Mindez ahhoz a baljós következtetéshez vezet, hogy a valós, tényeken alapuló kritikák még növelhetik is a populisták támogatottságát törzstámogatóik körében. Ennek oka, hogy a kritika teljesen összhangban van a politikus elleni összeesküvésről szóló történettel. Ezt a jelenséget támasztja alá, hogy Donald Trump támogatottsága a republikánus szavazók körében megnőtt azt követően, hogy az elnök büntetőperében elmarasztaló ítélet született. Ráadásul, ezzel egyidejűleg, a 2020-as választás eredményét megkérdőjelező összeesküvés-elméletben hívő republikánusok aránya is megnőtt.

Tehetünk-e valamit a populizmussal szemben? A tanulmány egyik központi következtetése, hogy a populisták az értelmiség és a társadalom szélesebb rétegei közötti vélt vagy valós ideológiai törésvonalakat kihasználva építik fel narratívájukat. Ezen törésvonalak enyhítése, a jövedelemegyenlőtlenség mérséklésével és a média sokszínűségének fenntartásával növelheti a társadalom populizmussal szembeni ellenállóképességét.

Szeidl Ádám, CEU; Szűcs Ferenc, Stockholmi Egyetem

A szegénységről sokat és sokféleképpen lehet beszélni, ám a mögöttes számítási módszerekről ritkán esik szó. A közbeszédben legtöbbször az EU hivatalos statisztikái kerülnek elő, amelyek a nemzeti jövedelem középértékétől való relatív elmaradást mérik, esetleg ezt munkapiaci és súlyos anyagi nélkülözéssel is kibővítik (ezek az úgynevezett AROP és AROPE indikátorok). Mivel a jövedelmek szóródása a legtöbb tagországban hasonló, a hivatalos szegénységi ráták Európa-szerte és időben is meglepő stabilitást mutatnak. Az Eurostat adatai alapján például a szegénység vagy társadalmi kirekesztés kockázata Magyarországon és Németországban megegyezik – amit egyébként a kormánypropaganda a szegénység tabusítására ügyesen ki is használ.   

A tényleges életszínvonalbeli különbségek pontosabb mérésére az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontja még 2018-ban indította el az ún. ABSPO kísérleti projektet, melynek főbb eredményei tavaly módszertani kézikönyv formájában publikálásra kerültek. Az ABSPO megközelítés lényege, hogy a szegénységet abszolút módon, vagyis az egyének és háztartások alapvető szükségleteire és megélhetési költségeire alapozva határozza meg – összhangban az embereket leginkább foglalkoztató társadalmi problémákkal. Mivel abszolút szegénységi mutatók csak kevés fejlett országban állnak rendelkezésre, a kutatás három újszerű módszertant dolgozott ki az anyagi nélkülözés összehangolt mérésére. Ezek referenciakosarak segítségével, a lakosság életkörülményeire alapozva, illetve a háztartási kiadások szerkezetét vizsgálva határoznak meg szegénységi küszöböket az EU egészére vonatkozóan. 

Bár a kutatás elsősorban módszertani jellegű, a kapott szegénységi becslések a szélesebb közvélemény számára is tanulságosak. A nem teljesen harmonizált európai adatfelvételek okán a számszerű eredményeket érdemes némi fenntartással kezelni – a magyar jövedelmi statisztikák megbízhatósága különösen aggályos –, ám a főbb szegénységi mintázatok azért meggyőzően szemléltethetők. Az első ábra az abszolút szegénység szintjét mutatja be az EU tagországok között 2022-re vetítve. A hazánkra vonatkozó becslés 31,9%, ami a 15,7 százalékos európai átlag több mint kétszerese, és a legmagasabbak közé tartozik. A grafikon jól mutatja, hogy – szemben a hivatalos AROP és AROPE mutatószámokkal – Kelet-Közép-Európa számos országában az emberek jóval nagyobb hányada nélkülöz, mint a nyugati tagállamokban. Az is látszik azonban, hogy több régiós szomszédunk (pl. Csehország vagy Lengyelország) lényegesen sikeresebbnek bizonyult a szegénység csökkentésében, mint Magyarország.

Hasonlóan fontos az időbeni trendek vizsgálata is, hiszen a jövedelmek és árak viszonyának akár kismértékű változása is komoly abszolút szegénységi hatásokkal járhat. A második ábra bal grafikonja azt mutatja, hogyan alakult a magyarországi szegénységi küszöbök szintje az elmúlt közel két évtized során. Jól látszik, hogy a havi küszöbértékek sokáig viszonylag stabilak voltak, majd 2021-et követően a magas infláció miatt jelentősen megemelkedtek. 2024-ben egy egyedülálló felnőtt havi teljes megélhetési költsége átlagosan 298 ezer forintot tett ki, míg egy házaspárnak már 474 ezer forintra, egy kétgyermekes családnak pedig jellemzően 677 ezer forintra volt szüksége. Fontos, hogy ezen összegek vásárlóértéke közel kétszerese a KSH által 2015-ig számolt létminimumértékeknek, illetve hasonló frissebb becsléseknek. Ennek oka, hogy az ABSPO küszöbök nem a puszta létminimumot, hanem tisztes megélhetést és európai életszínvonalat céloznak meg, ennek megfelelően pedig magasabb sztenderdeket vesznek alapul (pl. kiegyensúlyozott és egészséges étrend, komfortos lakhatási körülmények).  

A jobb oldali grafikon a vonatkozó szegénységi ráta alakulását mutatja, összeurópai (EU) és kelet-közép-európai (KKE) összehasonlításban. A magyarországi trendek az időszak nagy részében az európai folyamatokkal összhangban, ám azoknál érzékenyebben alakultak: a 2008-as pénzügyi válság következtében a szegénység magasan emelkedett, majd – a foglalkoztatás és a jövedelmek dinamikus növekedésével – a 2010-es évek második felében látványosan esett. Rossz hír azonban, hogy míg Európa és a régió nagy részében az anyagi nélkülözők aránya a legutóbbi időszakban is – a Covid-19 járvány és a globális infláció ellenére – tovább csökkent, addig Magyarországon a szegénység 2019 óta ismét folyamatosan növekszik. Szintén aggályos, hogy a leginkább hátrányos helyzetűek között a szegénység mélysége alig változott: az alsó jövedelmi ötödben a keresetek még mindig átlagosan 30 százalékkal maradnak el a küszöbtől.  

Milyen politikák csökkenthetik hatékonyan a szegénységet és az anyagi nélkülözést? Mivel Európában és hazánkban egyaránt a gyermekek, nagycsaládosok, korlátozottan munkaképes csoportok és leszakadó régiókban élők helyzete a legrosszabb, különösen indokolt lenne ezen csoportok anyagi biztonságára fókuszálni. Magyarországon ez teljes szociálpolitikai fordulatot követel, magasabb újraelosztással és progresszív jövedelemadóval, az alanyi jogú és rászorultsági elemek erősítésével a gyermek- és családtámogatásban, illetve a humántőke-befektetés (vagyis oktatás, egészségügy, szakképzés) előtérbe helyezésével a foglalkoztatás- és gazdaságpolitika minden területén. 

Menyhért Bálint (Az Észt Központi Bank vendégkutatója, az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának korábbi munkatársa)

Több mint tíz éve zajlik Oroszország Ukrajna elleni háborúja. Bár sokan nem vettek tudomást a konfliktusról, amikor az 2014-ben elkezdődött, ha csak a teljes körű orosz invázió, 2022. február 24. óta eltelt időt nézzük, az is összemérhető a második világháborúval: ez év január 12-én hívta fel Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a világ figyelmét, hogy az orosz nyílt agresszió immár 1418 napja tart, ami éppen annyi, mint ameddig a Szovjetunió harcolt a náci Németország ellen.

A háború okozta kár számos szempontból felmérhetetlen. Az emberi szenvedés, a környezet pusztulása és az életkilátások romlása nem írható le szokásos gazdasági mutatókkal. De még az elvileg mérhető gazdasági veszteségeket sem egyszerű kiszámítani: nincs az ukrán gazdaság belső működését leképező olyan modell, amely megmutatná, hogyan fejlődött volna Ukrajna háború nélkül, és nincs könnyen használható történelmi minta sem egy ilyen méretű modern háború gazdasági hatásaira.

Nemrég megjelent tanulmányunkban, a veszteségek becsléséhez ezért az úgynevezett szintetikus kontroll módszert alkalmaztuk. Ennek lényege, hogy több, Ukrajnához a háború előtt hasonló ország gazdasági adataiból létrehoztunk egy „szintetikus Ukrajnát”, amely megmutatja, milyen pályán haladhatott volna az ország a háború nélkül. (Ezeket az országokat mutatja első ábránk.) Ezt hasonlítottuk össze a tényleges adatokkal.

A második ábrán jól látható, hogy 2013-ig a két pálya – az általunk létrehozott szintetikus Ukrajna és a valódi Ukrajna – szinte teljesen együtt mozog, utána azonban világosan szétválik. Ez két dolgot jelez. Egyrészt azt, hogy a szintetikus Ukrajna megfelelően tükrözi egy háborúmentes Ukrajna helyzetét, másrészt, hogy Ukrajna a háború kitörésekor letért arról a fejlődési útról, amelyet békés körülmények között követhetett volna.

Számításaink szerint a háború miatt minden ukrán ember – életkortól függetlenül – évente körülbelül 1000 dollárnyi, azaz kb. 330 ezer forintnyi jövedelmet veszített vásárlóerő-paritáson. A 2014–2023 közötti időszakban a halmozott GDP-veszteség mai értéken, vásárlóerő-paritáson mintegy 360 ezer milliárd forint, amely 2025-ig várhatóan 390-430 ezer milliárd forintra nő – miközben a háború még mindig tart. Összehasonlításképp, a magyar éves vásárlóerő-paritáson mért GDP nagyságrendileg 150 ezer milliárd forint.

Az eredmények megbízhatóságát több módszerrel is teszteltük, és nem találtunk olyan alternatív magyarázatot, amely megkérdőjelezné: a gazdasági lemaradás döntően a háború következménye.

A veszteségek ellentételezésére sokféle eszköz létezhet, de az Ukrajnát ért gazdasági kár, és ezáltal egy méltányosnak mondható jövőbeli kártérítés értékének a fentiekből kell kiindulnia. Mindez ráadásul még nem számol az emberi veszteségekkel, amelyek gazdasági értelemben valóban felbecsülhetetlenek.

Romhányi Balázs, Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest és Artem Bilko, CEU

Előző bejegyzésünkben megvizsgáltuk a múltbeli növekedés hajtóerőit, a munkaerő, a tőke és a termelékenység hozzájárulását. Ebben a bejegyzésben azt mutatjuk meg, hogy a legoptimistább feltevések mellett sem tűnik reálisnak a 4 százalékos GDP-bővülés, sőt tartósan évi 2,5 százalék fölé kerülni is nehéz lesz. 

A demográfiai trendek a következő években is hasonlóan kedvezőtlenül alakulnak majd, mint az elmúlt évtizedekben. Az Eurostat előrejelzése szerint a következő években évi 0,6 százalékkal csökken a munkaképes korú népesség, sőt az ENSZ vonatkozó becslése még ennél is súlyosabb, több mint 0,7 százalékos népességfogyással számol. A negatív trendet némileg ellensúlyozza majd az aktivitási ráta további emelkedése. A munkapiaci részvétel azonban nem bővíthető korlátlanul, a 78 százalékos aktivitási ráta már most is a 75 százalékos uniós átlag felett van. Becslésünk szerint még ha el is érjük a legszűkebb európai élmezőny szintjét, legfeljebb évi 0,4 százalékos növekedési tartalék lehet a foglalkoztatottak bővülésében.

A tőkeállomány előrejelzéséhez a beruházások dinamikáját kell meghatároznunk. Feltevésünk szerint a beruházás GDP-arányos rátája újra az uniós átlag felett alakul majd az elkövetkező években, számos tényező azonban inkább óvatosságra int. Az inflációs kockázatok miatt a monetáris politikának hosszabb ideig kell magasan tartani a kamatot, miközben a kieső uniós támogatások és a strukturális költségvetési problémák miatt a költségvetés mozgástere is szűk. Ezek a folyamatok már látszódnak is az elmúlt egy-két év beruházási adataiban.

Emellett a nemzetközi bizonytalanságok is jelentős kockázatot jelentenek a külföldről érkező beruházások számára, különösen úgy, hogy a gazdaság húzóágazatai (az autóipar, illetve a kapcsolódó akkumulátorgyártás) a kereskedelmi feszültségek középpontjába kerültek. Így várakozásunk szerint a tőkeállomány növekedési üteme az elmúlt tíz év átlagához képest némiképp csökken, de évi 2 százalékos bővülésével így is tartósan meghaladja az uniós átlagot.

A hosszú távú kilátásaink szempontjából a legfontosabb és egyben legbizonytalanabb feltevés a termelékenység alakulása. Ez a mutató nemcsak időszakról időszakra, hanem a közvetlen versenytársaink között is jelentősen szóródik. Minden időszakban igaz azonban, hogy Magyarország rendre a gyengébben teljesítők közé tartozott, ahogy azt bemutatjuk az első ábránkon. A termelékenységjavulás régiós átlaga az elmúlt 15 évben évi 1,3 százalék, a magyar pedig átlagosan 1 százalék volt. Így kifejezetten optimista feltevéssel élünk, amikor a következő években a magyar gazdaság évi 1,5 százalékos termelékenységjavulásával számolunk.

A fenti – hangsúlyozottan optimista – feltevések mellett a magyar gazdaság tartós növekedése mindössze évi 2,5 százalékot érheti el. Ezt mutatjuk meg a második ábrán, ahol a fenti feltételezéseket összesítjük az előző cikkünkben bemutatott módszerrel. Egyszeri kilengések, ciklikus felfutások lehetnek persze, de hosszabb távon a 4 százalék feletti kormányzati célszámok nem tűnnek reálisnak.

A Defacto szerint a négyszázalékos növekedés eléréséhez gyökeres gazdaságpolitikai fordulat kell. Az elmúlt néhány évben egyre világosabban látszik, hogy a munkaerőpiaci tartalékok kimerülőben vannak, és a fizikai tőkeállomány bővítése is egyre erősebb korlátokba ütközik. A termelékenység növelése az egyetlen, hosszú távon is járható út. Ehhez azonban elengedhetetlen az oktatás, az egészségügy és a kutatás fejlesztése, valamint a szabályozói környezet kiszámíthatóvá tétele. Ezek a lépések csak hosszabb távon hoznak eredményt, így az érdemi fejlődéshez kormányzati ciklusokon átívelő akarat, egyfajta nemzeti konszenzus szükséges.

Augusztin Anna, Iker Áron, Szilágyi Katalin (OGResearch)

Joggal merül fel a kérdés: mennyire reális ez a bűvös négy százalék? Különösen azért lehetünk szkeptikusak, mert a múltban mindössze két olyan rövidebb időszak volt (1998-2006, illetve 2014-2019 között), amikor ez az ambiciózus cél több éven át is elérhetőnek látszott. Ebben a cikkben az elmúlt 15 év gazdasági teljesítményét elemezzük, egy következő bejegyzésben pedig azt, hogy mennyire hihető, hogy a magyar gazdaság a jövőben újra évi négy százalékkal bővüljön. 

Egy ország gazdasági teljesítményét három dolog határozza meg: a rendelkezésére álló munkaerő és termelő tőke (gépek, gyárak, berendezések) mennyisége, valamint ezen termelési tényezők felhasználásának hatékonysága, a termelékenység. Egy ország növekedése azon múlik, hogy milyen ütemben bővül a munkaerő és a tőke, illetve javul a termelékenység.

Az első ábrán az elmúlt közel tizenöt év GDP növekedését bontjuk fel a fenti három tényező hozzájárulására. Jól látható, hogy a Covid előtti öt évben sokkal magasabb volt a növekedés, mint előtte vagy utána. Ebben az időszakban mindhárom tényező erőteljesen támogatta a növekedést: ez a szerencsés együttállás kellett a négy százalék feletti növekedéshez.

Nézzük meg alaposabban, hogy az egyes tényezők hozzájárulása hogyan változott a különböző időszakokban! 

A munkaerő bővülése a 2010-es években évente egy-másfél százalékkal növelte a GDP-t: egyre többen dolgoztak, így több értéket is állítottak elő. A munkaerő növekedése különösen annak fényében volt figyelemre méltó teljesítmény, hogy közben a munkaképes korú népesség folyamatosan csökkent, átlagban csaknem évi fél százalékkal (2. ábra). A kedvezőtlen demográfiai folyamatokat azonban bőven ellensúlyozta, hogy egyrészt bővült az aktivitás (vagyis a magyarok nagyobb arányban jelentek meg vagy maradtak bent a munkapiacon, például a rokkantsági jogosultságok felülvizsgálata vagy a nyugdíjkorhatár emelése miatt), másrészt a korábbi munkanélküliek is nagyobb arányban álltak munkába a lefaragott/szigorított segélyek és a közmunkaprogram felfuttatása miatt. Az is látszik azonban, hogy a munkaerőpiaci folyamatok pozitív hatása 2020 után erőteljesen lelassult: az aktivitási ráta bővülése már alig tudta ellensúlyozni a népességfogyást és a megugró munkanélküliséget.

A tőkeállomány bővülése az elmúlt évtized folyamán egyre nagyobb mértékben járult hozzá a gazdasági növekedéshez: a 2020-as évek elején évi 2-2,5 százalék körül nőtt a fizikai tőke volumene, ami évi 1 százalékkal növelte a GDP-t (1. ábra). Ne feledjük: ebben az időszakban a magyar beruházási ráta uniós összehasonlításban kiugróan magas volt (a GDP arányában 26%, szemben a 22%-os EU átlaggal), még érkeztek az uniós fejlesztési források, a kormányzat minden lehetséges eszközzel próbálta az országba csalogatni a külföldi akkugyárakat és sokféle hitelkonstrukcióval élénkítette a vállalatok beruházási kedvét, a kamatok pedig világszerte alacsonyak voltak.

A harmadik tényező, a termelékenység – a 2015-2019 közötti időszakot leszámítva – csak mérsékelt ütemben, az elmúlt 15 év átlagában körülbelül évi 1 százalékkal bővült. Ez amúgy nem kevés: ugyanebben az időszakban az uniós átlag 0,6 százalék volt. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a termelékenység itt a lehető legtágabban értelmezendő: a gazdasági növekedésnek minden olyan (reziduális) része, ami nem magyarázható meg a foglalkoztatás és a tőkeállomány bővülésével. Ide könyvelődik minden, ami a termelési tényezők átmenetileg intenzívebb kihasználásából fakad: a túlórák, a plusz műszakok, a magasabb kapacitáskihasználtság. Ezek (a gazdaság ciklikus túlfűtöttségéből) fakadó hatások mind hozzájárultak a termelékenység átmenetileg magasabb növekedéséhez, ami azonban 2020–2024 között gyorsan korrigálódott.

Azt láttuk tehát, hogy az elmúlt tizenöt évben a magyar gazdaság csupán egy rövidebb időszakban (a 2010-es évtized második felében) tudta fenntartani az évi négyszázalékos növekedési ütemet. Az elmúlt 15 évben a növekvő foglalkoztatás segített a legtöbbet, de a 2020-as évek közepére a munkapiaci fordulat kiteljesedett, így a foglalkoztatás drasztikusan lelassult. A tőkeállomány dinamikus bővülése is sokat számított a bőséges uniós pénzek, a világszinten is rekordalacsony kamatok és az uniós viszonylatban kiugró állami támogatások időszakában, ám ezek a támogató feltételek mára érvényüket vesztették. A termelékenység javulása is hozzájárult a növekedéshez, az utóbbi években azonban egyre kevésbé. A múltbeli adatok vizsgálata alapján igencsak optimistának tűnik tehát a négy százalékos növekedési cél.

 Augusztin Anna, Iker Áron, Szilágyi Katalin (OGResearch)

Nemzetközi kutatók brit háztartások élelmiszervásárlásait elemezték, hogy megállapítsák a diszkontláncok hatását a fogyasztókra és a kereskedők közötti versenyre. A vizsgált időszakban, azaz 2021 előtti két évtizedben az Aldi és a Lidl erősen terjeszkedtek az Egyesült Királyságban, piaci részesedésük 3 százalékról 14 százalékra nőtt. Az utolsó tíz évben ezzel együtt a verseny is folyamatosan erősödött. A tanulmány a müzlik piacát vizsgálja, modellezve a beszállítók, áruházláncok és fogyasztók viselkedését is. Az eredmények számszerűsítéséhez a valós adatokat összevetették egy olyan szimulációval, amelyben a diszkontláncok elterjedtsége húsz éven át a 2002-es szinten marad.

A kutatók azt mutatták ki, hogy a fogyasztói többlet - a vásárlók számára keletkező nyereség pénzben kifejezett értéke - közel 7 százalékkal nőtt a diszkontláncok terjeszkedésének hatására, ami az alacsonyabb áraknak, a nagyobb választéknak és az új üzletek megnyílásával járó rövidebb utazási időnek köszönhető.

A többletnyereség azonban nem egyformán oszlott el a fogyasztók között: bár senki sem járt rosszabbul, a legnagyobb hasznot húzó háztartások azok voltak, amelyeknél a leginkább csökkent a bevásárláshoz szükséges utazási idő – náluk a nyereség akár a kiadások 10 százalékát is elérte. Ez azért alakult így, mert a közgazdászok az utazással töltött idő mértékét, és annak kellemetlen hatását is számszerűsítették. De azok is a költéseik 3,5 százalékával jobban jártak, akiknek a közelében nem nyílt új diszkontlánc - ők főleg a megnyílt diszkontláncok okozta nagyobb verseny árleszorító hatásával szembesültek. A müzlik ára átlagosan 5 százalékkal alacsonyabb lett, mint amilyen akkor lett volna, ha nem nyílnak meg az új áruházak. Nem meglepő módon a terjeszkedés következtében a diszkontláncok jól, a hagyományos kiskereskedések pedig rosszul jártak. A beszállítók átlagos profitja csak kismértékben esett, ez a sajátmárkás termékek térnyerése miatti verseny következménye, a teljes gazdasági összhatás pedig pozitív.

A kutatás tárgya az Egyesült Királyság volt, de a magyar piacon is látványosan erősödtek az elmúlt években a diszkontláncok. 2021-ben, amikor az Egyesült Királyságban az Aldi és a Lidl együttes piaci részesedése 14 százalék volt, akkor Magyarországon ez már elérte a 23 százalékot. Tavalyra ez az arány közel 27 százalékra emelkedett – derül ki a Trade magazin adataiból. Ráadásul itthon a Penny Market is a diszkontláncok közé tartozik, amely önmagában további 7,5 százalékos részesedéssel bír. Az elmúlt években itthon a diszkontláncok mind növelni tudták a piaci részesedésüket, a Spar kivételével azonban az összes nem diszkontnak számító lánc vesztett a pozíciójából.

Az Egyesült Királyságban a diszkontláncok terjedése folyamatosan erősítette a versenyt. Magyarországon viszont a diszkontoknak már most is nagy a piaci részesedésük, ezért ha tovább nőnének, az akár a többi szereplő kiszorításához és a verseny gyengüléséhez vezethetne. Jelenleg azonban Magyarországon jóval erősebb a verseny ebben a szektorban, mint az Egyesült Királyságban. Ahogy azt a G7 már korábban megírta, drága lenne a magyar vásárlóknak a kormány bevallott célja, hogy a kiskereskedelmi szektor nagyobb része hazai kézbe kerüljön.

A Defacto szerint az árak csökkenését és a fogyasztók jólétének növekedését az biztosítja, ha élénk verseny van a kiskereskedelmi és beszállítói piacon – ehhez pedig a diszkontláncok megjelenése is jelentősen hozzájárult.

Kabos Eszter, University of Oxford

A négyévente megrendezett labdarúgó-világbajnokság világszerte az egyik legnézettebb sportesemény. A torna hagyományosan a csoportkörrel indul, amit az egyenes kieséses szakasz követ. A csoportkör utolsó fordulójában a legerősebb csapatok gyakran csalódást okoznak a szurkolóknak, mert már az első két forduló alapján továbbjutnak a csoportból, így szinte megszűnik a győzelemre való ösztönzés, a későbbi mérkőzésekre készülve pihentetik legjobb játékosaikat. Például a – már továbbjutott, de még nem feltétlenül csoportelső – címvédő francia válogatott szövetségi kapitánya a 2022-es világbajnokság D csoportjának utolsó mérkőzésén kilenc helyen változtatott a korábbi kezdőcsapatán, majd kikapott Tunéziától. Az ilyen tét nélküli mérkőzések mind a nézettség, mind az igazságosság szempontjából kedvezőtlenek, hiszen a már továbbjutott csapatok „szerencsés” ellenfelei egy már alig motivált csapattal játszhatnak.

A 2026-os világbajnokság az első 48 csapatos torna lesz, melyeket 12 négycsapatos csoportba fognak osztani, ahonnan a csoportelsők és a csoportmásodikok, valamint a nyolc legjobb csoportharmadik jut a legjobb 32 közé. Emiatt a korábbinál lényegesen több tétnélküli csoportmérkőzésre lehet számítani, főleg a legerősebb csapatok esetén, legalább két okból. Egyrészt, a változatlanul négycsapatos csoportokban jelentősen növekszik a különbség a válogatottak között, másrészt gyakran – a csoportok kétharmadában – már a harmadik helyezés is továbbjutást ér, nem csak az első kettő.

Ezért érdemes lenne megfontolni egy alternatív, két divíziót tartalmazó lebonyolítási rendszer használatát. Az első divízióba kerülnének a hagyományosan a világbajnokság előtti FIFA-világranglista alapján meghatározott rangsor szerint 1–16., 25–32., 36–44. helyezett, a második divízióba pedig a rangsor szerint 17–24., 33–36., 45–48. helyezett válogatottak. Ezután az első divízióban nyolc, a másodikban négy négycsapatos csoportot sorsolnának a szokásos módon. Végül az első divízió nyolc csoportgyőztese közvetlenül a nyolcaddöntőbe (a legjobb 16 közé) kerülne, míg a nyolc csoportmásodik a második divízió csoportelsőivel és csoportmásodikjaival játszana a nyolcaddöntőbe jutásért.

Ez a felosztás biztosítja, hogy egyetlen csapatnak sem érdemes a selejtezők során szándékos vereségekkel a második divízióba kerülnie.

Miért lehet jobb az általunk javasolt formátum? Korábbi példánkra, a 2022-es világbajnokság D csoportjára visszatérve, Franciaország számára csak akkor lett volna tét nélküli az utolsó mérkőzés, ha ez a csoport a második divízióba tartozott volna – azaz Franciaország legfeljebb 17. lett volna a világranglistán, ami szinte kizárt. Ellenkező esetben, ha a csoport az első divízióba tartozik, akkor az első és második helyezés között komoly különbség van (a csoportelső azonnal a legjobb 16 közé jut, nem kell ezért egy újabb, kockázatos mérkőzést játszania), ezért a franciákat egy esetleges vereség lényegesen rosszabb pozícióba juttathatta volna. A kétdivíziós rendszer lényege tehát az, hogy a nyolc erősebb csoportban a jelenleginél sokkal erősebb különbséget tesz a csoportelső és csoportmásodik között.

A tét nélküli mérkőzések valószínűsége szimulációval határozható meg: a válogatottak ereje múltbeli teljesítményük alapján viszonylag jól becsülhető az úgynevezett Élő-pontszámmal, ezek segítségével pedig előrejelezhető a csoportmérkőzések eredménye. Ahogy az ábrán látszik, a 16 legjobb csapat tét nélküli csoportmérkőzéseinek valószínűsége kevesebb mint harmadára csökkenthető a jelenlegi, átlagosan 60 százalék feletti értékről. A 16 közepes válogatottnál mintegy 50 százalékos javulás érhető el. A 16 leggyengébb csapatnál ugyan kissé romlik a mutató értéke, de ez nem meglepő, hiszen az általunk javasolt formátumban 32 helyett csak 24 csapat éli túl a csoportkört.

A Defacto szerint fel kell készülnünk arra, hogy jövő nyáron a világbajnokság csoportkörének utolsó fordulójában unalmas mérkőzésekkel és váratlan eredményekkel találkozunk, különösen a legerősebb válogatottak esetén. A döntéshozók azonban bátrabb reformokkal hatásosan elkerülhetnék ezeket.

A bejegyzés alapjául szolgáló cikk ezen a linken érhető el: https://doi.org/10.1016/j.ejor.2025.11.025

Csató László, HUN-REN SZTAKI és Budapesti Corvinus Egyetem; Gyimesi András, HUN-REN SZTAKI és Pécsi Tudományegyetem