Ha majd nélküled

érkezik az est,

s vendégül a

magányt láthatom,

ha lelkembe a múlt

keserű emlékeket fest,

s ecsetéből lecseppen

a szétfojtó fájdalom,

ha hideg földön ülve

álomba zuhanva,

ujjam görcsösen

markolva magamba

neved mormolom,

ha ébreszt a hajnal

pacsirta hanggal

s élni hív,

hogy megyek-e nélküled,

Igaz-e, hogy érezlek most is,

Amikor messzire vagy tőlem?

Mért hagytál el, hogyha kívánsz,

Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?

Mért fáradnak el a rohanók?

Mért rág szú-módra szét a tenger

Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,

Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!

De megégetnők-e a világot,

Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba

Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...

Ó asszonyom, te balga, te bolond,

Ó, te buta fej

Miért nem engeded

Hogy szeressenek?

Nem könnyű engem szeretni

Minden csalódás és félreértett helyzet ellenére.

Akárhány éve is ismerjük egymást, ez sosem fog megváltozni. Amint meghallom a hangod engem szólítani, újra és újra kifordulok önmagamból.

Félek, hogy így sosem foglak tudni elengedni téged.