Jól öltözött csavargó

Szeretem a lépéseid hangját, megnyugtat mikor távolodnak.

-Őzgida féled-e a halált?

Csillagokat ígértem, de most mozdulni sem tudok.

-Mi ez a hang?

Kerestem órákig, aztán rájöttem.

Meghalt.

Minden nap hajnalban keltem.

Reggel öt órakor minden más, valójában nem tudod eldönteni annyit aludtál, hogy mar estére szürkül, vagy alig néhány órája hunytad le a szemed.

Csak bámultam a ködöt. Azt a rejtő, sűrű fehérséget. Tanyázott a ház körül, mintha ő is érezte volna azt a szűnni nem akaró érzést, hogy elbújnék a világ elől. Nem akartam, hogy bárki is kilépjen a házból. Mi van, ha a végtelen homály őt is elnyeli?

De téged nem a köd vitt el. A magad ellen vívott végtelen háború, térdre kényszerített.

Ez csak a vihar előtti csend.

Kicsit megnyugszunk, mielőtt

Az esténként duzzadó patak vize, barázdákat vésett bele.

A táj, ami nappal kopár sivatag, azt éjszaka árvíz pusztítja.

Az emberek szavai, és a múlt emléke karikákat rajzol, a csillogó kék tükör alá.

A mosdókagylón támaszkodtam, és néztem ahogy a csapból kiszökő vízcseppek, eltűnnek a lefolyón.

Újra felpillantottam a napról napra, egyre üresebb, és fakóbb szemekbe.

-Kismadár, hogy van a szárnyad?

Új város-

Zajosabb, nagyobb.

Új emberek-

Megtörtebbek, fájdalmasabb léptekkel.

Sietek, mert mindenki siet valahova. Haladok a tömeggel, de mégis mikor hátra nézek újra egyedül vagyok. Csak ő követ.

Valójában fogalmam sincs mennyit bírok még el.

Egy hang töltötte be a teret mély, félelmetes hang. Az a fajta amit a rémálmaiban hall az ember, és reméli a valóságban sosem kell találkoznia vele. Felugrottam az ágyra, mintha az megvédene. Hiszen gyermek koromban itt sosoem kaphatott el az értem  nyújtózkodó cigaretta szagú démon. 

Elérhetett volna, de nem akart.

Az én életemben Te voltál a dob. Mióta nem vagy, nincs benne ritmus.