hangom hiánya hallatsszon messzire

Akárcsak a borosüveg darabjai, lelkem szilánkjai is ott hevernek a sárban a péntek esti vihar után. Bár a vihar rémisztő volt, mégis elmosta magával a vele érkezett szörnyű megszokást így a szilánkok úgy csillogtak a péntek esti holdfényben, mint a szombat hajnali napkeltekor. Belegondolni is elképesztő, mennyi ideig gondolkoztam azon, hogy a darabokat felszedegessem az út széléről, vagy nézzem, ahogy fájdalmam tárgya másokat is megfertőz, megbetegít. Sokan érkeztek ez idő alatt mindkét irányból, valaki sebesen elhajtott mellettem, így már nem csak a fájdalommal álldogáltam, hanem a rideg, mocskos valósággal, ami a fülembe súgta, hogy nincs menekvés. Volt aki észrevette vizes, kihűlt testem, sokáig ott állt mellettem, nézte az apró darabokat velem, amiket már megviselt az idő nem beszélve a körülményekről amik tovább rontották szellemem töredékeit. Ekkor meghoztam egy döntést, olyan volt, mint egy szép temetés. Az érzelmeim temetése. Úgy szórtam a földet a darabkákra, mint sírásó öregapám koporsójára, anno 2007 decemberében. Akkor is valami hasonló magányt éreztem. A téli fagy jó mélyre süllyesztette érzéseim, amiket a nyári forróság sem hozott felszínre. Ekkor érkezett egy nyári zápor, ami a föld mélyéről felcsalogatta ezt az esedezett vakondot, aki megmozgatta ezeket a szúrós érzelmeket, amikre Ő maga is felkapta vak fejét. Habár vak volt, a maga módján sokat látott, mégse összehasonlítható azzal a látószöggel amit képviselek vagy legalábbis hiszem, hogy képviselek. A darabokat összetúrta, bár nem tudta tovább törni őket hegyes karmaival. Talán az idő megedzette őket, akár csak a cseppköveket az idő múlása egy jó mély barlangban, amik csodálatosak, mégse látja őket senki, csak aki bemerészkedik a mélybe. Eközben az érzéseimet egy reményvesztett jegyáruséhoz tudnám hasonlítani, látja az érkező turisták kezében a kalapácsokat, mégis merné remélni, hogy nem rongálnák meg a már szinte mesterműveknek számító természeti csodák szépségeit. A magány biztonságát felváltotta az a felpezsdítő szabadságérzet, amikor már nem számított, hogy valaki be akart térni a barlangba. Talán az idő szemtelen fintora változtatta meg a monoton állapotot, vagy az a személy akit bár láthattál egész eddig bármerre jártál, mégsem juthattál hozzá közelebb. Viszont amikor belebotlasz olyan, mintha leszakadna egy gát a vízesés előtt. Tehetetlenül sodródsz miközben simogat a víz, majd zuhansz nem törődve azzal, mi várhat a vízesés alján. Leértél, a buborékok pezsgése közepette meglátott, észrevett és nem a rémületet láthattad az arcán, ez valami más volt, talán megijedtél? Valaki nézhet rád másképp? Az újdonság varázsa nem csak őt tette kíváncsivá, hanem téged is. Ahogy egyre közelebb merészkedtetek egymáshoz a buborékok egyre halványabbak, már csak-csak eltűnnek, egészen gyönyörű, meglepődtél? A kételyeid úgy szállnak el, mint cigarettafüst a csillagok fényében, hajnali 2-kor a tetőről. Egyre érdekesebb alakja van, mint a víz sodródása, ráeszméltél? Nem egyedül nézed a csillagokat a tetőn, ott van veled Ő is, megmutatta milyen ott fent, ugye sokkal másabb minden. Végre nem az út szélén ücsörögsz? Fellélegeztél! Az út pora nem ér el odáig. Melletted van az a bizonyos üveg bor, emlékszel? Nemrég a darabjait számolgattad, már szinte sóvárogsz a bódultságért, amit biztosítana számodra minden cseppje. Cseppek, amiket felépítettél a barlangodban.

Ahogy beszűrődött a fénycsóva a szobába a déli napsütésben, mintha kézzel fogható változást láttam volna. A napokban az univerzum üzenete rázta meg a mindennapi megszokást, ez lett volna megírva? Az a bizonyos fény kivakította szemeimet, megijesztett, ám amint távolabbról vizsgáltam érdekesebb pillanatokra kaptam fel a fejem. A füst szállingózása olyan volt akárcsak a sodródás a semmibe, ismeretlenbe. Csak szép lassan, nyugodtan, csendesen dőlt ki az ajtón, azt gondolom nekem is ilyen elcsendesülésre volna szükségem. Amint lecsengett a várakozás, eltűnt a füstöt jelképező kétség és beláthatatlanság már csak a pordarabok apró táncára lettem figyelmes, mintha havazna. Minden darab egy pillanat volt. Pillanatok amiket bent kellett hagynom a szobában, mivel folyamatos tüsszögés fogott el tőle. Mérgező volt testemnek ám hatalmas megkönnyebbülést hozott magával. A biztonság érzése lehúzott székembe, mintha kiáltott volna, hogy maradjak még. Ahogy telt az idő egy fuvallat még jobban kitárta az ajtómat, a pillanatok egyre gyorsabban repkedtek a levegőben, minden felgyorsult hirtelen. Egyre rosszabbul éreztem magam, gondoltam, szabadulnom kell. Kint hideg van, az ismeretlen rendkívül rideg. Édesanyám kedves simogató hangja volt az egyetlen megnyugvást hozó reménysugár a beláthatatlan jövőbe. Az a bizonyos reménysugár ami beszűrődött az ajtómon, az az útmutatás ami ráébresztett nem vagyok jó helyen, ami elindított azon az úton ami ezután vár majd rám. Várlak kedves ismeretlen.

Kedd este álltál a havazásban a város közepén. Füleidbe épp a kedvenc számod harsogott. Felnéztél az égre és a lámpák fényében csodáltad a hópihék szállingózását. Elnéztél az árnyékosabb környékre, ahová nem ért el a világosság, szinte már a hópelyhek is eltűntek. Megijedtél, hogy megfosztanak ettől az elképesztő látványtól, vissza se néztél többet. Ahogy egy könnyű szellő megmozgatta az összes darabkát, mintha egy gyönyörű táncot néztél volna. Figyelted az összképet, bár mindközül egyre felkaptad a fejed. Más volt mint a többi, a sötétből érkezett. Érdekesebben táncolt. Sokáig ott szállt az égen, kapkodtak bele a fuvallatok, mintha nem találta volna a helyét. Én lettem volna az a kis hópihe. Amíg fel nem figyeltél rám csak tengődtem a fellegekben, éreztem hogy egyre közelebb zuhanok a valósághoz. A súlytalanság nagy hatással volt rám. Célom ugyan nem volt, mégis jó irányba haladtam. Éreztem, hogy feléd kell szállnom. Hasonlóan csillogó szemekkel néztél rám, mint amilyen én magam valójában voltam. Talán véletlen lenne a találkozás? Egyre közelebb értem hozzád, majd az arcodra érkeztem. Szinte beleborzongtunk egymásba. Hideg testemtől fázott az arcod, de ahogy telt az idő olvadoztam melegségedtől, majd könnycseppként lecsorogtam arcodról.

Mai napig fejemben motoszkál minden emlékünk. Olyan voltál nekem mint egy szál cigaretta, káros mégis megnyugtató, heves ám pillanatnyi. Amíg nem érkezett az a bizonyos láng te is csak becsomagolt, de elszáradt dohány voltál. Ahogy beleszívtam, mintha lelked áramlott volna belém. Szenvedély. Elég rejtélyes szó. Mindenkinek mást jelent. Amint a végére értem pillanatunknak elszédültem, talán fejbevágott a valóság. Tudom hogy rossz voltál nekem, mai napig fuldoklom miattad. Menekülnék előled, de hamar elfáradok és megkívánlak ismét. Függője lettem minden porcikádnak. Tudom, hogy te is csak az én számra vágysz. Nem egyszer égettél meg, direkt tetted? Valahol sejtetted hogy nem vagy jó nekem? Nehezebb leszokni rólad, mint gondoltam. De amikor elém állt Ő, érted esedezve tudtam, hogy neki sokkal jobban kell a lényed. Neki más bódultságot adhatsz, mint nekem? Engem megbetegítettél, de talán ő erősebb lesz, mint én. Egyszer csak nem szívtam tovább, kialudt a láng, meggyújtani ismét nem érdemes, ráeszméltem ha tovább kínzol előbb utóbb megfulladok. Így eltűntél, mint a füst amit kifújtam tüdőm mélyéről, aztán elfújt a szél.

Ott állsz a megrepedt tükör előtt, a torz kép teljesen megváltoztat. Ahogy a törött darabok csíkjai végigfutnak a testeden teljesen átalakítja a vonásaidat. Rémisztően hihető. Elhiszed amit látsz? Valóság, vagy éppen a képzeleted szüleménye. Hallom, szinte beszél hozzám. Rámkiabált. A lelkemig hatolt az a fájdalmas segítségkérés. Kérdezheted, mi történhetett vele, ki tett ezt, amit tudnál nyújtani hasztalanná vált. Ugyanazt a ferde valóságot mutatod, akárcsak Ő. Így talán mégis valóságos a látvány. Sikerült észrevenni a legrosszabb énedet? A repedések már csak csak összetörtek téged is. Ki segítene kinek?

Közös pillanataink akár a kora reggeli köd, ahogy engedett a téli fagy a talajból, mindkettőnk fejéből elszállingózott a sűrű tejfehér kétség. Sokszor meséltél nekem a félelemről, melletted képtelen lennék rettegni, gyökereimmel belekapaszkodtam a kihűlt földbe, na ebből nem engedek, remélem te sem. Talán nem is álltam olyan messze a fagyhaláltól aznap este, ott ahol ketten maradtunk, de te felmelegítetted a lelkem már az elején. Testemnek a remegés nem volt újdonság. Már egész jól megszoktam, de te más vagy mint a megszokás, mintha éreznéd nem létező szavaim súlyát vagy meghallanád képzeletbeli harsány segítségkérésem búgását. Meg sem kell szólalnom mégis tudsz mindent, hát miért is félnél? Olyan voltál, mint a szobából kiszűrődő gyertyafény. Odacsalogat mindenkit a láng pislogása, majd egyszer csak beszippant az az energiával teli melegség, amit le sem tudnál tagadni, el sem tudnád nyomni. Az én lelkemmel is megtette, elmerültem benned. Testemet átjárja melegséged. Mintha egy függőség volnál amivel nem tudnék betelni egy pillanatra sem.

Akárcsak a nap égető sugarában Júliusban a Balatonon, tekintetedben is úgy fürdőztem aznap este az ágyadban. Hozzám se kellett érned, pillantásodat jobban éreztem, mint kezeid érintését. Már lehunyt szemmel is láttam a tiédnek csillogását. Ennél gyönyörűbb villanást kívánni se tudtam volna. Bárcsak tudnád ilyenkor, mintha tükörképet mutatnál nekem. Én is úgy csodállak a képzeletemben, mint te engem abban a pillanatban. Képes lennék úgy elveszni szemeidben, mint az őszi tájban Pestről hazafele. Megunhatatlan. Mindig mást olvasok ki belőle. Irigylésre méltó. Nekem jutott ez az elképesztő szempár. Szavaidtól jobban elolvadok, mint a nyári forróságban az öcsém kezében lévő fagylalt. Emlékszem, nagyon sokat könyörgött érte, milyen irónikus. Minthogyha egész életedben tudtad volna, hogy ez minden vágyam. Te is így olvasol szemeimben? Nincs minden veszve? Nem csak a fagylalt olvadozik, érzéseim is, mint a fagyasztóban felejtett húsdarab, mikor megtalálja öreganyám, hogy kedveskedjen nekem valami finomsággal. Örökké tudnám ízlelni mondataidat. Csak kérlek ne hagyd abba, nem szeretném a maradékot visszatenni a hűtőládába, már kiolvadt, félnék, megromlana az egész lényem.