Untitled

Szerelmünk olyan, mint a végtelen óceán!

Ahányszor elveszek tündöklő szemeidben, a lelkem dalra kel.

Egy dalra, melyet neked dúdol – szerelmem dalára.

Oly sok csodát hordoz minden apró rezdülésed!

Melletted egésszé váltam.

Ott voltál, amikor testem erőtlen volt,

és lelkem megfáradt…

A sötét órákban, mikor viharos fellegek gyülekeztek lelkem egén,

napsugárként törtél át a sötétségen,

és ragyogásoddal elárasztottad a lelkem égboltját.

Fényedtől eloszlott a sötétség,

mely rám akart borulni.

Te voltál az erőm és a támaszom,

mikor a betegség legyengítette testemet.

Most már tudom, hogy mindig velem leszel,

és szerelmem irántad napról napra erősebb lesz!

Ketten erődöt építünk,

mely kettőnk menedékévé válik,

hol lelkünk otthonra lel egymásban.

Mert szerelmem irántad olyan, akár a végtelen óceán!

Eljöttél és kezed fogni vágyom ! 

Utunk össze fonódott már .

Lelkem lelked láttán mennyekig kiállt ! 

Hírül adván , hogy megjöttél .

Úgy jöttél mint napsugár az éj legsötétebb órájában ! 

Lényed tündöklése fénybe borította lelkem végtelen pipacs mezejét .

Szelővel érkeztél mely szárnyaim alá kapott és felrepített!

Íme rabigám el oldatott , a fátyol lehullott ! 

Megszűnt e világ ! 

Te lettél a világom! 

Levetted összes álarcom , megpillantottad lényem óvott világát . 

Napjaink

Állok itt, mezítelen…

Testem kifeszítve, mint házak falán megtépázott zászló.

Éhes szemeitekkel marcangoljátok a csontra tapadt húsom.

Ti, emberek!

Olyanná lettetek, mint ösztöneiktől vezérelt éhes vadak.

Az értelmet a kéjben keresitek,

de a szívetek olyan, mint a kietlen puszta.

Szeretni féltek,

Idegen

Oly sokan néznek, de nem látnak.

Idegen kezek érintik testem, de nem éreznek.

Csodálják a fényem, de nem értik.

Naiv lelkem mindig várt, szélesre tárva ablakát,

kitárva annak minden féltett varázsát,

bízva abban, hogy egy napon eljössz!

Te, aki látni fogod lényem rejtett szépségét,

megérted majd lelkem félénk világát.

Fényedben megmártom idegen kezek által megsebzett testem,

kibontom megtépázott szárnyam,

és a mennyben landolok – ott, hol már jártam egykor,

oda, ahová oly sokszor visszavágyom.

Szüntelen kerestem e világban a jót,

mélységekben a sötétséggel is harcot vívtam.

Amikor a legsötétebb volt az éj,

akkor volt legközelebb a hajnal,

mert van még jó, mit nem törölt el

a sötétségbe rohanó világ.

Orcád tündöklő fénye ragyogja be lényem,

Merengő

Nézd! Nézz föl az égre!

Ott ragyog már, látod?

Mutatóujját az égre emeli, a másik kezét a vállamra teszi.

– Ő ott a legfényesebb!

Mikor eljön az este, először ő tűnik fel, mutatván, hogy ideje hazatérni.

Némán nézem a ráncos arcot, amely az ég felé fordul, de nem értem.

– Drága kincsem, az a csillag a vacsora csillag – mondta szelíden.

Ragyogó arccal felém fordult, és halkan odasúgta:

– Amikor már nem leszek… nézz fel az égre!

Ott leszek, az első és a legfényesebb, mindig ott leszek neked.

Elmúlás

Eljött a tél, szürke ruhába öltözött az ég.

Némán meredve nézem a megfáradt világot,

kutatva keresem benne én is a helyem.

Alszik már minden, mi a szívemnek kedves.

Hűvös szellő borzolja végig a város megkopott utcáit.

Emlékek törnek rám: kicsiny ház, két ráncos szempár…

Újra gyermek lennék, újra hallgatnám életed meséjét!

Reménykedve várom, hogy hó födje e tájat,

betakarva a megfáradt világot.

Óvd meg azt a kicsiny jót, mi tavasszal

még újra sarjadni vágyik!

Csoda!

Egy álom vált valóra, amit oly sokszor elképzeltem!

Lényedről álmodoztam, hogy eljössz egy napon…

És meglátod a rejtett énemet.

Hosszú idő után útjaink végre összefonódtak, és megtaláltuk egymást.

Valóra vált minden, amit valaha elképzeltem,

mert több rejlik benned, mint amiről valaha álmodni mertem.

Hitet adtál , hitet önmagamban és a szerelemben.

Te vagy a múzsám, aki beragyogja az életemet!

Kinyíltam melletted, mint rózsabimbó az életet adó napsugárban.

Ahogy a kelő nap bevilágítja a reggelt, úgy ragyogod be a napjaimat.

A veled eltöltött idő a legszebb, amit ebben az életben megtapasztaltam.

A völgyben

Esti órában csendben sorakoztak fel az égre.

Oly tiszta az ég, hogy a csillagok fényesebben ragyognak, mint valaha.

Állok itt a nagy ég alatt , csodálkozó szemekkel nézem, és rád gondolok…

Ha itt állnál mellettem, arcodat simogatná a szelíd csillagok ragyogása.

Hajnalban kakas töri meg a csendet, ébresztvén a megpihent falut,

mely vastag, ezüst dér takarójába burkolózott.

Ködben úszó, meztelen fákat hűvös szellő borzolja végig.

Ludak szárnyai alá kap a hűvös decemberi szél, akik hangosan tornáztatják szárnyaikat ,

álmodnak ők is egy szabad világról, ahol szárnyalhatnak!

Kedvesem, veled járnám a hegyek csúcsát,

melyeket vadak lábai taposnak,

s melyek őseim nyomát rejtik ,